Egy férfi egy háromezer darabos puzzle kirakásán dolgozik. Az egész asztalát elfoglalja, és már csak két darabot kell a helyére tennie, hogy kész legyen. Beilleszti az utolsó előttit, és aztán... nem találja az utolsót. Nézi az asztalon, az asztal alatt, mindenhol, de hiába. Annyi munka, annyi eltöltött idő, és a mű sosem lesz teljes.
Olyan, mint a szereplők élete: kiforratlan, tökéletlen, híján van valami fontos, nélkülözhetetlen tartozéknak. Ráadásul a férfi, Damián (José Sacriastán) a börtönből való kiszabadulásához kapta ajándékba a puzzle-t. Annak jelképe, hogy immár lerótta tartozását a társadalomnak, helyre tette magában a problémáit, és teljes életet élhet – és ebből a puzzle-ból hiányzik egy darab.
A Magical Girl három felvonását három különböző karakter szemszögéből látjuk. Damián az utolsó, vele ér véget a történet, amely a halálos beteg kislányát ápoló Luisszal (Luis Bermejo) és a pszichológiailag erősen instabil Bárbarával (Bárbara Lennie) kezdődik. Luis lánya, Alicia egyik utolsó kívánsága, hogy az övé lehessen a Magical Girl című animesorozat főhősnőjének hivatalos kosztümje. Mivel az állástalan irodalomtanárnak, Luisnak erre nincs pénze, megzsarolja a gazdag férjével élő Bárbarát, akivel egy furcsa, véletlen találkozás után (rablási kísérlettel vegyített lehányás) egyéjszakás kalandba keveredett.
Carlos Vermut 2014-es filmje az a fajta thriller, amelyben az átlagember egy kavicsot dob a tóba, és képtelen módon akkora hullámokat kavar vele, hogy azok idővel elmossák az egész partot. Mint mondjuk a Fargóban, csak kicsit perverzebben és tragikusabban, megbolondítva egy adag Almodóvarral (á la A bőr, amelyben élek) – a Magical Girl alapvetően sérült emberekről szól, akik boldogságot, szerelmet, szeretetet, vágyat hajkurszának, vagy pusztán az egyedülléttől való félelem legyőzését, és közben akaratlanul is egyre pusztítóbb és önpusztítóbb tettekre kényszerülnek, míg végül az egész teljesen kicsúszik az irányításuk alól.
A film egyik sajátossága az, ahogyan az információval bánik. Nem csak úgy értve, hogy mikor mit oszt meg a nézővel (márpedig ebben rendkívül precíz és óvatos), hanem úgy is, hogy a szereplők mit osztanak meg egymással. Motivációk, igazságok elhallgatása éppúgy végzetes következményekhez vezethet, mint a felfedésük – mert ez is olyan, mint az a bizonyos puzzle: mindig hiányzik egy esszenciális darab a teljes kép megértéshez, a helyesen cselekvéshez, a szükségtelen szenvedés elkerüléséhez.
Vermut kegyetlen istenként osztja ki a hazugságok, zsarolások és szexuális perverziók gyilkos következményeit, nem kíméli még a teljesen ártatlan mellékalakokat sem. Kamerája rezzenetlenül, mindig, mindig lecövekelve, méltóságteljes szenvtelenséggel, totális ridegséggel rögzíti az eseményeket. Arcokra, karakterekre, drámákra összpontosít, nem pedig feszültségre és cselekményre – a rendezés kimértsége abszurddá teszi a szereplők fájdalmait és pokoljárásait, és olyasfajta visszafogott, elegáns, éjfekete humort lop a sorstragédiába, amely pusztán csak rögzül mint felismerés, nevetni, de még csak mosolyogni se nagyon lehet rajta.
Mint amikor Bárbara ringatja egy nő kisbabáját, és közben kacag és kacag, és csak miután többször is megkérdezik, mi olyan vicces, akkor válaszol: elképzelte, milyen képet vágna az anya, ha kihajítaná a babát az ablakon. Vagy mint Luis mélységesen szomorú, mégis zavarba ejtően komikus vesszőfutása, hogy kedvére tegyen haldokló lányának (akár azzal, hogy cigizni engedi, akár azzal, hogy megszerzi neki a kosztümöt, de, mivel nem animegeek, valamit elfuserál közben) – akinek egyébként utolsó kívánsága az, hogy megérje a tizenharmadik születésnapját. Külön szemétsége a filmnek, hogy minden ronda konfliktusa ebből a szívszorító felállásból, ebből a létező legtisztább apai szeretetből rügyezik ki.
A Magical Girl aligha mond újat azzal, hogy félelmek és vágyak irányítanak minket, de ahogy a lassan, elegánsan hömpölygő thrillert beágyazza mindennek a mélyebb, kényelmetlen pszichológiai rétegeibe, sőt, a spanyol recesszió mélységeibe (a háttér hangsúlyosan az egyre reménytelenebb és élhetetlenebb társadalom, a szegény és a gazdag közti hatalmas és egyre táguló szakadék), illetve, ahogy a tartalmat és a formát, a mondanivalót és a műfaji elemeket összeköti, az bravúros.
Amikor a végén ott áll egymással szemben egy szobában két szereplő, akiknek a legkevésbé sincs közük egymáshoz, és egyiküknek nemhogy hiányzik egy darab a puzzle-ból, hanem pont ellenkezőleg, mindössze egyetlen darab van meg neki az egészből, a tragédia és az abszurditás elképesztő erővel ütközik össze. A Magical Girlnek így egyértelműen az utóbbi évek olyan nívós spanyol thrillerei közt a helye, mint a Julia’s Eyes, az Amíg alszol vagy A bőr, amelyben élek.