- Te ölted meg?
- Róma ölte meg.
A befolyásos politikus bedrogozva, anyaszült meztelenül áll római hotelszobájának erkélyén, a zuhogó éjjeli esőben, és gondtalanul, mámorosan pisál le az utcára. Mögötte két luxuskurva hever a szobában, egész este dolgozott rajtuk. Csakhogy az egyikük, aki ráadásul fiatalkorú, közben belehalt a drogtúladagolásba – ott fekszik pucéran az ágyon, a másik kurva hasztalan próbálja élesztgetni. Amikor a politikus rájön, mi történt, legelső ösztöne az, hogy a lehető legnagyobb távolságot tartsa a hullától és annak következményeitől. De persze hiába. Az örvény elragadja őt, több tucatnyi másik embert – és talán egész Rómát is. Hisz az apokalipszis napjait éljük.
Stefano Sollima, a nagyszerű Gomorra-tévésorozat rendezője Giancarlo de Cataldo és Carlo Bonini azonos című könyvét dolgozta nagyvászonra. A Suburra (2015) 2011 novemberében, a Berlusconi-kormány viharos összeomlása idején játszódik, amikor a várost sújtó hosszas esőzés veszélyesen megemeli a Tevere vízszintjét. A sztori szerint ekkor jelenti be lemondását a pápa is, bár a valóságban erre csak bő egy évvel később került sor – ez a történelmi szabadosság viszont tovább mélyíti az alvilág, a politikai és a vallási szintér korrupt összefonódásának világvége-hangulatát.
A fiatalkorú kurva halála utáni egyhetes pokoljárásban egy sor olyan ember vesz részt, akik közül többeknek eddig semmi közük nem volt egymáshoz. A politikus, Malgradi (Pierfrancesco Favino) mellett egy uzsorás cigányklán kegyetlen vezetője, Manfredi Anacleti (Adamo Dionisi), egy menő rendezvényszervező, Sebastiano (Elio Germano), egy forrófejű, fiatal, ostiai vezér, Numero 8 (Alessandro Borghi), az ő drogfüggő, de a pasijáért mindenre kész barátnője, Viola (Greta Scarano) – és a szálakat mozgató atyaúristen, a közönséges megjelenésű, higgadt, de rettenthetetlen maffiózó, Samurai (Claudio Amendola), aki a tengerparti Ostiát egy grandiózus, olasz Las Vegasszá akarja formálni.
Hét nap az apokalipszisig, figyelmeztet a felirat a film elején. És tényleg: folyamatosan zuhog az eső, az emberek az összeomló kormány ellen tüntetnek az utcán, közben a háttérben a politika és az alvilág nagyjai (egytől-egyig remek színészek alakításában) kéz a kézben halásznak a zavarosban milliók, sőt, potenciális milliárdok után. Zsarolnak, megkennek, nyájaskodnak, ha pedig az nem megy, ölnek, pusztítanak, háborúba mennek. Akár egymás ellen is.
A cím nem véletlenül utal Suburára, az ókori Róma egy hírhedt régiójára, amelyet főleg a prostituáltak és a bűnözők uraltak – a környéket Nero császár is rendszeresen látogatta álruhában, a politika és az alvilág már akkor sem állt feltétlenül távol egymástól. Filmjében Sollima az egykori szegény kurtizánnegyed romlottságát, aljéletét vegyíti a modern Róma időtlenségével, egyben hivalkodó, neonfényes csillogásával. Tort ül a dekadencia.
Az alvilági ármánykodások luxuslakásokban és –hotelekben, parlamenti folyosókon, fenséges partiknak otthont adó villákban, vatikáni helyiségekben és a felső tízezernek fenntartott éttermekben folynak. Sollima kamerája a Gomorrában látott szenvtelenséggel és távolságtartással fürkészi az alkukat, a fenyegetéseket, a gyilkosságokat, az aljasságot, a kegyetlenségeket, a túlélés vagy csak a még több pénz reményében barátokat, társakat eláruló mentalitást, és mindezt a markáns megjelenítésében már-már főszereplővé előlépő, lüktető város gyönyörű éjszakai képeivel és az M83 hipnotikus erejű zenéjével állítja szembe. A csodának beillő felszín alatt férgek, férgek mindenütt, de ahogy tekeregnek és eleszik a matériát, a felszín már repedezik, rogyadozik.
Ebben a sok szálon futó, morál nélküli zűrzavarban Sollima véletlenül sem foglal állást – a legközelebb akkor kerül hozzá, amikor bravúros módon főalakká léptet elő egy sokáig teljesen jelentéktelennek tűnő karaktert, aki a végén egyfajta egyensúlyozó szerepet tölt be, hogy osszon egy kis halált oda is, ahonnan az addig távolmaradt. A jéghideg, számító, mindent és mindenkit elsöprő üzleti érdekekbe csak ekkor lopakodik be valami érzés, valami szív, de a Suburra sötétségéhez és apokaliptikusságához méltón ez is csak durva és nyers módon nyilvánulhat meg.
Az eső pedig csak ömlik és ömlik, mintha el akarná mosni a város összes mocskát és bűnét – de ez még az ítéletidőnek is túl nagy falat. A csatornák nem bírják tovább, kiokádják magukból a vizet, és a tisztító zuhatag embert és várost elnyelő, fullasztó áradássá válik.
A rendkívül szövevényes és sokrétű történeten a vége felé egy pillanatra meglátszik, hogy kicsit sok egy kétórás filmhez – de Sollima már dolgozik egy tízrészes sorozatverzión/folytatáson, amely valamikor jövőre debütál majd a Netflixen. És a Suburra még így, ebben a formájában is lenyűgöző, igazi nagy formátumú mozifilmes teljesítmény sőt: az év egyik legjobbja.