A horrorfilmek gyakran szólnak arról, hogy emberek teljesen
érthetetlenül olyan helyekre mennek, ahol egészen nyilvánvalóan meg fognak
dögleni. Nézd, milyen roskatag, ősrégi, elhagyatott, kísértetjártnak tűnő
ház... nézzünk szét odabent! Esetleg: Látod azt a véres csapóajtót, amely abba
a gyanúsan büdös pincébe vezet? Lássuk, mi van ott! Netán: Töltsünk el egy
hétvégét egy sötét erdő középén, egy isten segge mögötti, korhadt vityillóban,
amelyről kilométerekről is ordít, hogy démonok/szörnyek/hillbilly gyilkosok
lakják – jó buli lesz! Vagy, a Southbound esetében: Időzzünk el egy teljesen
kihalt, a semmi közepén egy semmibe vezető út mellett elterülő, fura, bizarr és
hogyismondjamcsak, nem emberinek tűnő emberekkel meg föld fölött lebegő
csontvázakkal teli sivatagi városka közepén.
A különbség az, hogy ezeknek a konkrét szerencsétleneknek nincs más választásuk, és haladó horroráldozatokként többen már a legelső adandó alkalommal menekülnének. Csak hát hová, illetve: hol is vannak egyáltalán?
A Southbound egy friss horrorantológia, amelyet többnyire az első két V/H/S-film rendezői, írói és producerei készítettek. És most jöhetne is a formátumtól elválaszthatatlan megjegyzés a szegmensek váltakozó színvonalára, csakhogy ezúttal egy meglepően (ha nem is teljesen) egységes darabbal van dolgunk, a közös helyszínen túl ugyanis még konkrét narratív szálak is igyekeznek egymáshoz tapasztani a más-más alkotók kézjegyét viselő kisfilmeket.
Két véres, megviselt, összeomlás szélén álló férfival nyitunk. Semmit sem tudunk róluk, de nyilván valami szörnyűségnek voltak szemtanúi, esetleg (inkább) maguk követték azt el. Nem véletlenül mardossa őket durva bűntudat– és egyébként ez az összes szegmens alapja. A karakterek futnak valami, többnyire a saját múltjuk, ballépésük elől, és nem lelhetnek békére. Közben egy mély, karcos hangú dj pokolról, bűnről, megváltásról, múltról, fatalizmusról mereng kísértetiesen a rádióban. Végtelen, a Semmibe tartó országutakról szóló szövege a kliséskála Coelhóéval ellentétes végpontján helyezkedik el, irrealizmusa ellenére mégis hátborzongatóan hatásos. Illetve pontosan azért hátborzongatóan hatásos.
Hiszen már az említett kezdés is kőkeményen rémálomszerű, és hamarosan világossá válik, hogy a Southbound egy modern, droggal teletömött, csipetnyi David Lynch-csel megfűszerezett Homályzóna-horror. Ahogy egy lánybanda tagjai kényszerülnek egy első pillantásra is sátánista és/vagy gyilkos család vendégszeretetére, vagy ahogy egy férfi fegyveresen ront be a borzalmak városába, hogy megmentse sok éve eltűnt húgát, végig érezni, hogy valami nagy, ocsmány és rettenetes, valami közel felfoghatatlan és megnevezhetetlen áll a háttérben. A kérdésekre sosem kapunk konkrét válaszokat – lehet dobálózni a szokásos gyanúsítottakkal, úgymint purgatórium, bűn-és-bűnhődés metafora, de csak az biztos, hogy a Southbound az összes kételyt és rejtélyt egy elejétől a végéig kitartó feszült, masszív, nem evilági atmoszférává gyúrja.
A színfalak mögé egyébként a testvérmentős epizód, a Jailbreak kukkant be a leginkább, de pont ez az egyetlen, amelyik az ígéretes kezdet ellenére ötlettelen fáradtsággal leereszt, és mind színvonalát, mind dramaturgiáját tekintve kilóg a sorból. Ellenben a sátánistás szegmens (Siren), amelyben beteges arcok, baljósan elejtett megjegyzések, furcsa pillantások és gesztusok lopják bele a horrort az ún. normalitásba, már csak egészen abszurd, száraz humora miatt is figyelemreméltó – néhány pillanata olyan, mintha a Coen-fivérek tettek volna kitérőt a műfajba.
De a csúcs az ezt követő, és ehhez sztorijában is közvetlenül kapcsolódó The Accident: az elhagyatott kórházbeli gyomorforgató kényszerműtét kényelmetlenül hosszú jelenete a torture porn felé szagolgat, de végül okosan, ügyesen távolságot tart attól. Nem öncélú, nagyon is van értelme – fantasztikus groteszket, gyötrelmes, sötét, humortalanul vicces gonoszságot virágoztat ki a ronda szituációból.
A Southboundot végül egy nyitányhoz visszacsatoló, azt kerettörténetté bővítő sztori zárja, sajnos némileg kiszámíthatóan. Az összképet rontják még a kisebb-nagyobb írói és rendezői aránytalanságok, esetlenségek (olykor kirántva a nézőt az egyébként remek atmoszférából), és bár kétségkívül dicséretes az egyrészt különböző, másrészt mégis szorosan összetartozó szegmensekből álló antológia koncepciója, végül mégsem könnyű igazán egységes egészként tekinteni a filmre (ami persze más antológiák esetében eleve nem is lenne szempont, de ez törekszik arra, amire azok nem – és nem arat teljes sikert).
Szóval bőven nem egy új klasszikus születésének vagyunk szemtanúi, de sajátos, nyugtalanító hangulatával, horrorba injekciózott Homályzóna-jellegével és hol ijesztő, hol vicces, hol abszurd, hol egyenesen sokkoló ötleteivel és megoldásaival a Southbound mégis kiemelkedik a mai amerikai műfaji átlagból - még ha ez önmagában nem is feltétlenül nagy teljesítmény.