Foxy szexi, provokatív, határozott, kemény, és tűzön-vízen-hullákon átgázol az igazság és a bosszú érdekében. Ahogy idióta bátyja mondja: „She’s a whole lotta woman.” Szóval jobb, ha nem állsz le vele baszakodni, még akkor sem, ha igazi tökös férfi vagy. Még a végén egy kis üvegcsében kötnek ki azok a tökök.
A Foxy Brown az alig egy évvel korábbi, szép sikerű Coffy folytatásaként készült, és a megkapó Burn, Coffy, Burn! munkacímet viselte. A gyártó American International Pictures azonban az utolsó előtti pillanatban, ki tudja, milyen okból, úgy döntött, mégis inkább önálló filmként adja el (voltak idők, amikor a brandőrület még nem tartotta markában a fél világot). Ezért nem esik egyetlen szó sem arról, hogy az egyébként erősnek és függetlennek ábrázolt Foxy mivel keresi a kenyerét (a Coffy második részeként egyértelmű lett volna, hogy még mindig nővérként dolgozik).
A „folytatást” is a nagy exploitation-guru, Jack Hill írta és rendezte, és persze ismét a legendává válás útján járó Pam Grier alakította benne a címszerepet – akit mintha folyton egy mérettel kisebb ruhákba öltöztettek volna, hogy hatalmas mellei a lehető leggyakrabban bukjanak ki belőlük (jellemzően még a melltartójában sem fér el).
A sztori szerint Foxy barátja beépített kábszeres ügynökként dolgozott, és kis híján a föld alá került közben – ráadásul nem ért el semmit, mert a megbuherált esküdtszék felmentette a vádlottakat. Leszerelés és plasztikai műtét után az egykori kopó végre biztonságban érzi magát, ám Foxy testvére, aki éppen súlyos ezrekkel tartozik egy bűnszövetkezetnek (és aki nővérével szöges ellentétben egy sztereotip, szeme-se-áll-jól „rossz nigger”), felismeri, és a pénz reményében feladja. A férfit Foxy szeme láttára lövik agyon, és mi más is következhetne ezután, ha nem a véres bosszúhadjárat?
Hill filmje kendezőtlenül, sőt, büszkén viseli magán a grindhouse-filmek legnyilvánvalóbb hibáit az amatőr színészi játéktól (bár Grier puszta jelenlétével is elviszi a hátán az egész hóbelevancot) és a szegényes környezettől az ügyetlenül összedobott- és vágott akciókon meg a buta dialógusokon át a direkt a blaxploitationre jellemző túlzó sztereotípiákig, már ami a feketék életmódját és öltözködését illeti. A Coffy jóval elegánsabban és árnyaltabban játszott ezekkel a jellemzőkkel, ám annak ellenére, hogy eleve sikeresebb volt, és az utókor is színvonalasabb filmnek tartja, a Foxy Brown számít híresebbnek és ikonikusabbnak.
Az tény, hogy az akciói véresebbek és durvábbak (említettem már a levágott hímvesszőt? Szerették a grindhouse-filmesek ezt a bájos motívumot a női bosszútörténetekben, ld. még: Köpök a sírodra), a James Bond-főcímek blaxploitation-stílusra hangszerelése is abszolút telitalálat, és azzal is nehéz vitatkozni, hogy a vidéki drogfőző tahóknak szexjátékszerként odadobott, bedrogozott főhősnő megpróbáltatásai az egész autósmozi-éra egyik legkeményebb, legkényelmetlenebb csúcspontját jelentik. Szóval van bőven tejbe aprítható brutalitás, cici meg nemi erőszak.
És nem marad el a zsáner sajátja, a társadalomkritika sem, még ha kicsit egyoldalúbb és egyszerűbb is, mint a Coffyban volt. Itt már minden fehér vagy szétlövendő, szétégetendő, kibelezendő gyilkos és tahó seggfej (illetve – tisztelet a hölgyeknek – ribanc), vagy teljesen inkompetens, mint a törvény őrei, akik a (természetesen egy fekete által) tálcán kínált ajándékot is elbalfaszoskodják.
Nem is tud más rendet tartani a környéken, csak egy tökös négerekből álló önbíráskodó polgárőr-osztag. Itt emlékeztetnék mindenkit ismét, hogy a filmet egy fehér írta és rendezte: Hill mindig is teljes egészében magáévá tette az exploitation lényegét, vagyis semmi sem számított neki, csak a közönség (jelen esetben: fehérek seggberúgásának látványát szomjazó feketék) kiszolgálása.
Közben a dialógusokból az derül ki, hogy aki nem születik fehérnek és/vagy ezüstkanállal a szájában, az baszhatja: marad neki a drogbiznisz biztosította kitörési lehetőség vagy a lassú tengődés és a senkiként való elsorvadás. Márpedig Amerikáról van szó, amely ugye a lehetőségek hazájaként hirdeti magát – csoda, hogy senki sem nyugszik bele az utóbbi opcióba, még akkor sem, ha az is fényévekre van a tévékben látott csillogó hazug-világtól?
Foxy számára persze mindez másodlagos – kemény, öntudatos nőként bosszút akar, és ha véletlenül némi igazság is jár vele, hát annál jobb. Itt már nyoma sincs a karakterben annak a kételynek és sérülékenységnek, amelyet a Coffyban láttunk – talpig feketében, jéghideg arckifejezéssel megy bevégezni a dolgát, és ne állja útját se fehér, se fekete, se férfi, se nő.