Borzalmak éjszakája - Az ilyenekért imádtuk a 80-as éveket

Nagyjából 11 éves lehettem, amikor láttam Stallone egyik legkülönösebb filmjét, az Állj, vagy lő a Mamám című rettenetet. Aki szintén részesült az élményben, az nagyjából tudja hol kell kezelni a Roger Spottiswoode által rendezett filmet. Egy oka mégis van annak, hogy minden fogyatékossága ellenére különleges helyet foglal el a szívemben, jelesül, hogy a szentendrei autósmoziban sikerült elkapnom fiatalkorom hajnalán. Bizony, bizony a 60-as/80-as évek Amerikáját meghatározó drive in cinema, ha picit talán megkésve is, de amolyan magyar módon utat talált magának a Kárpát-medencébe, hogy aztán pár év után saját magát éheztesse halálra. De amíg volt, addig imádtuk. 

Mi van most 2016-ban? Multiplexek lélektelen labirintusrendszere, ahol hamarabb esel pofára a kiöntött vizezett kólában vagy a nachos mártásban, mint hogy megtaláld azt a kurva termet, ahova a jegyed szól - vagy egyszeri geekként marad a saját garázsod, ahova autóval beállva, lehasznált projektort felszerelve elmerülhetsz a 200%-os nosztalgiában, és kihasíthatsz magadnak egy apró szeletet az ezredforduló előtti Amerikából. Pontosan úgy, ahogy én is tettem.

- Van egy jó és egy rossz hírem, lányok. A jó hír, hogy megjöttek a fiúk.
- És mi a rossz hír?
- Az, hogy halottak.

A 80-as évek volt az Államok horrorfilmes gyártásának aranykora. Mutánsok, zombik, űrlények, démonok és még a jóisten tudja miféle kreatúrák hozták a frászt az autós moziban gyanútlanul koitáló párokra. Többek közt ezért is imádom annyira, és azért az elképesztő korképért, amelyről ezek a filmek árulkodtak. Szvetteres geekek, répagatyás focisztárok pufikabátban, szintipop és thrash metál. Épeszű ember nem tudja nem szeretni ezt a korszakot, amelyből mi a vasfüggöny emelte árnyékzóna alatt a farmeren és a rágógumin kívül sokáig semmit se kaptunk, maximum a német alámondásos másolt vhs-eket a feketepiacon. A nosztalgiafaktor csúcsra járatásához pedig az egyik legtökéletesebb katalizátor Fred Dekker Borzalmak éjszakája (Nigh of the Creeps, 1986) című filmje. Nemcsak azért, mert megvan benne minden, ami miatt imádni lehetett a 80-as éveket, hanem azért is, mert egy mélyre nyúló, hatalmas főhajtás a múlt és az akkori jelen nagy horrorfilmes legendái előtt.

A nem túl bonyolult történet szerint 1959-ben járunk, abban az évben, amikor a Plan 9 from Outer Space is született. Egy fura lény egy fura űrhajón fura fegyverrel hadonászik, egészen addig, amíg egy fura matéria elhagyja a fura űrhajót és a földön landol. A kapszula éppen a romantikázó helyi focisztár Johhny (nem, nem Manziel) és nője, Marylin mellett ér földet. Előbbi konkrét késztetést érez arra, hogy tudományos szemszögből is megvizsgálja az űrből érkezett valamit, közben barátnőjét egy félelmetes baltás gyilkos abrikolja meg. Ezután ugrunk 1986-ba, amikor is a helyi egyetem két lúzere azon ügyködik, hogy bekerüljenek az egyik legmenőbb diákszövetségbe. A beavatási szertartás részeként el kell lopniuk egy hullát, hogy bizonyítsák rátermettségüket. Be is lógnak az egyetem laborjába, ám a hullalopás balul sül el, és film elején megismért régi barátunk Johnny (nem, nem Manziel) hibernált tetszhalott állapotából életre kel, hogy a testéből előtörő piócákkal zombifikálja a helyi lakosságot.

A történet fő sodorvonalából tökéletesen érezhető, hogy Fred Dekker filmje hemzseg az ordas kliséktől. Ezek azonban nem hátrányként, hanem sokkal inkább támaszként szolgálnak a rendező számára, ugyanis arra használja fel őket, hogy elpusztíthatatlan mementót állítson a történelem nagy filmes alakjainak. Ezen célja megannyi jelenetben és dramaturgiai elemen tetten érhető, az egyik legtriviálisabb példa, hogy minden szereplő valamilyen filmes rendezőről kapta a nevét. Van itt Carpenter, Cameron, Cronenberg, Hooper, Landis, Raimi, de még Romero is. A karakterek nevei mellett rendre találunk egy-egy ismerős képsort (Plan 9 from Outer Space a tévében), jelenetet (Tom Atkins megáll megszagolni egy rózsát) és párbeszédet.

A hamisítatlan retro hangulat azonban nem merül ki ennyiben, hiszen mit érne egy ilyen film blőd dialógusok, cikis szituációk, szar és végtelenül túljátszott szerepek nélkül? Természetesen semmit, így hát minden egyes apró elemnek, helyzetnek és karakternek megvan benne a maga helye, amelyek közül Tom Atkins látványosan kiemelkedve lopja el a show-t. Annyira laza és vagány, hogy szinte lemászik a vászonról. A keménytökű rendőr mellett persze megjelennek a korszak középiskolai archetípusai is a focisták, a könyvmolyok és a bögyös csajok képében. A film minden egyes jelenete tobzódik azokban a pillanatokban, amelyek miatt imádni lehetett a 80-as éveket, legpozitívabb tulajdonsága azonban kétségtelenül az, hogy tökéletesen  pozicionálja magát a humor és a komolyság közé, főleg az előbbi felé orientálódva.

Aki szereti a 80-as évek minőségi B-horrorfilmjeit, annak kötelező terítékre vennie Fred Dekker filmjét. Ahogy egy nagyon jó barátom megfogalmazta: „86 nagyon jó év volt - Master Of Puppets, Reign In Blood, Aliens, Night of the Creeps!”

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!