(Ezzel a cikkel debütál - első - új szerzőnk, CsarliPrinc, aki mostantól videojátékos témákkal fogja színesíteni a Geekz életét. All Hail!)
Hogy a mesefigurák köztünk élnek, nem szorul különösebb bizonyításra, Magyarországon például elegendő kimenni az utcára egy átlagos hétköznapon, esetleg igénybe venni a tömegközlekedést, hogy személyesen is találkozhassunk a Rigócsőr királlyal vagy a Hétszűnyű kapanyányimonyókkal. Ami az alapszituációt illeti, azt az ókortól kezdve számtalan szerző használta fel, csak a kétezres évek terméséből szemezgetve említhetünk például filmsorozatokat (Grimm, Once upon a time), filmeket (Vadregény), regényeket (Gaiman nyilvám megkerülhetetlen, de magyar vonatkozásban is ott van például László Zoltán Egyszervoltja).
Persze manapság már a tündérmesék sem a régiek – azazhogy éppen ellenkezőleg, a felnőtt közönség igényeit kielégítendő a történetek visszakanyarodtak az ősidőkbe, a legkorábbi verziókig, amikor Piroskát a halott nagymamája húsával vendégeli meg a farkas, és Csipkerózsika felébresztéséhez sem elég egy ártatlan csók (lásd még: a Menyasszony megpróbáltatásai a kómában). Képregényes formában a téma talán legszínvonalasabb és legfantáziadúsabb feldolgozása Bill Willingham Eisner–díjas Fables-sorozata, amelynek első része magyarul is megjelent Fabulák címmel. 2014-ben ezt a sorozatot adaptálta a Telltale Games (a hírek szerint egyébként mind a Grimmhez, mind a Once Upon a Time-hoz a Fables adta az ötletet, de aztán az alkotók úgy jártak, mint egyszeri kereskedelmi tévé a Big Brother licensszel).
A kiindulási helyzet hű a képregényben foglaltakhoz: a mesevilág népének földjét elfoglalta a gonosz Ellenlábas, a krízist túlélő mesehősök pedig New Yorkban találtak menedékre. Egy részük - már aki képes finanszírozni az ehhez szükséges varázslat folyamatos fenntartását - emberalakban él a mit sem sejtő városlakók között, a többiek pedig az emberek világától hermetikusan elzárt Farmon tengődnek. Az emigránsok közösségét névlegesen Old King Cole (magyar fordításban: Burkus király) uralja, a hétköznapok ügyes-bajos dolgaiban azonban az Álmosvölgy legendájából ismert Ichabod Crane, valamint segítője Snow White (Hófehér) kezében van az irányítás, mégpedig az egykor vérszomjas, notórius malac-ház döntögető, Big Bad (Bigby) Wolf (Ordas Farkas - na igen, nehéz a fordító élete, ha hozott anyagból kell dolgoznia) mint egyszemélyes rendfenntartó szervezet segítségével. Amikor megismerkedünk Bigbyvel (évekkel a képregény első része előtt járunk), éppen egy prostituáltat kell megmentenie a részeg Favágótól (a Piroska-béli Vadász egyik variánsa), majd nemsokára azzal szembesül, hogy valaki egy levágott női fejet gurított a Fabulák központi lakhelyeként szolgáló apartmanház elé….
A TWAU története a múltjával olykor még most is vivódó láncdohányos, trencskóviselő, Hófehér irányában bevallva-bevallatlanul gyengéd érzelmeket tápláló Bigby vérrel-verítékkel átszőtt nyomozását kíséri végig epizodikus kalandjáték formájában, azaz édestestvére a The Walking Deadnek és a Forrester család kálváriáját bemutató Game of Thronesnak. Bigby szerepében kell meghoznunk a sztorit előregördítő és a karakterek sorsát kisebb-nagyobb mértékben meghatározó döntéseket, nem egyszer úgy, hogy csak két rossz közül van lehetőségünk választani.
Noirral, egészen pontosan neo-noirral (hello, ’80-as évek) van dolgunk, mégpedig a legjobb fajtából, annak minden szükséges alkotóelemével: főhősünk borotválatlan, a benne rejtőző vadállati énjéből kifolyólag dühkezelési problémákkal küszködő, igazi magányos Farkas, akit igazságérzete előbb-utóbb mégis mindig kimozdít cinizmusából, és akit kalandjai során többször átvernek, megagyalnak, keresztüllőnek, hogy mi, akik a bőrébe bújtunk, az egymást követő megpróbáltatások során egyre jobban várjuk, hogy végre visszavághassunk a gonosznak, aki a háttérből mozgatja a szálakat. Bigby méltó párja a csalódásaiból páncélt kovácsoló, a férfiak (perverz főnökök, trollok és egyéb szörnyetegek) világában vezetőként helytállni próbáló Hófehér, és társul hozzájuk még egy csomó másik felejthetetlen karakter is: a feleségeit az amnesztia előtt sorban elemésztő Kékszakáll, aki manapság sem túl megnyerő személyiség, az egykor jobb sorsra érdemes, mára aggresszív alkoholistává vált Favágó, vagy éppen a főgonosz jobb kezeként feltűnő pszichopata Bloody Mary (ha egyszer majd valóban készülne egy filmváltozat, értő kéz az ő karakterét Jason vagy Freddy méltó párjává tudná formálni).
Az ő világukban kell elboldogulnunk öt epizódban, kábé nyolc óra időtartam alatt. A megvalósítás a képregényes eredőhöz méltóan rajzfilmszerű, testvérei közül még ma is a legszebb (a Telltale-Cersei, vagy a Telltale-Clementine alakjában egyébként is van valami idegenszerű): sötét sikátorokat és sztriptízbárokat, lepukkant garniszállókat és üres raktárházakat látogatunk végig, és sok jelenetben hiába egészen harsány a színvilág, az atmoszféra alig veszít komorságából. A játékbéli tárgyhaszálat csak minimális, az akciókat pedig quick time eventek segítségével bonyolíthatjuk le (jómagam itt találtam először értelmét ennek a más játékokban leginkább csak a játékos életét feleslegesen bonyolító megoldásnak).
Az erős karakterek és a magával ragadó atmoszféra önmagában is elég lenne az élményhez, de hálistennek itt a történet is kellően szövevényesre sikeredett. A misztikus elemekkel operáló krimik térnyerése az egyik legjobb dolog, ami a közelmúltban történhetett a műfajjal, tekintve, hogy a megoldandó rejtélyeket illetően az elmúlt száz évben amit lehetett, már megírtak a tárgyban (lehet, hogy az univerzumok száma végtelen, de a kicsit is hihető bezárt szobás rejtélyeké biztosan véges). Egy kis mágia segítségével ugyanakkor egy csomó olyan modus operandit lehet bevonni a cselekménybe, ami a valóságban lehetetlen lenne. A TWAU világában a legtöbb csavart az alakváltás képessége generálja, olyannyira, hogy a játék utolsó másodperceiben felbukkanó, azóta elméletek sokaságát teremtő csattanónak is ez az alapja – heveny és őszinte wtf-érzést generálva a gyanútlan felhasználóban.
Nem véletlen az sem, hogy a legtöbb szakíró nem is annyira játékként, mint inkább interaktív filmként (filmsorozatként) definiálja a TWAU-t és társait: olyan filmsorozatként, amelybe nekünk magunknak is van beleszólásunk. Képzeljük el, hogy Ned Starkként mi dönthetnénk el, hogy elfogadjuk-e Kisujj szövetkezésre irányuló ajánlatát, vagy Robb Starkként azt, hogy a reálpolitikát vagy a szívünk szavát követjük, és a cselekmény ennek megfelelően folyna tovább – legalábbis elméletben. Itt kell leszögezni ugyanis, hogy a döntés szabadsága a TWAU esetében is csak illúzió, utólag visszanézve látjuk majd, hogy - a fenti hasonlatot továbbszőve – akárhogy döntünk, így is úgy is a vérpadon, illetve egy véres menyegzőn végezzük, de amíg benne vagyunk a történetben, az illúzió majdhogynem tökéletes, és ha nem lenne az egyes döntésekre megszabott, néhány másodperces türelmi idő, talán órák hosszat is képesek lennénk azon morfondírozni, mi lehet a leghelyesebb az adott szituációban (a rajongói fórumok telis-tele vannak egy-egy helyzet kapcsán a pró és a kontra mellett hosszasan érvelő kommentekkel). A játékon belül egyébként mi magunk is megnézhetjük egy-egy epizód végén, hogy a többi játékos a kulcshelyzetekben összességében hogyan döntött, illetve a gyengébb jellemeket kisegítendő a visszatekerés lehetősége is adott.
A TWAU utolsó epizódja 2014. júliusában jelent meg, és a rajongók várakozása a következő évad iránt - többek között a fentebb már említett végső csavar miatt is – azóta is töretlen, noha a Telltale Games lassan már kecsegtetni sem kecsegtet egy közeli folytatással, a közeljövőben legalábbis bizonyosan nem. A már beharangozott elképzelések között hallani lehetett vámpírokról, zombikról (a The Walking Dead harmadik évada azért elég várós) és persze, a változatosság kedvéért szuperhősös projektekről, ami mind nagyon szép és jó – de azokat, akitk végigkísérték Bigby és a többiek történetét, mindez a legkevésbé sem vigasztalja. Főleg, hogy a mai napig nem lehetünk biztosak benne, kinek a fejét is gurították azon az estén az apartmanház elé...