Steven Seagal a 80-as évek végi, 90-es évek eleji amerikai akciófilm korszakának legnagyobb figurája volt. Pont. Munkásságának első fele jelentős hatást gyakorolt a műfajra, és ez bizony elvitathatatlan. Sőt, tovább is megyek - ha az Úszó erőd után úgy dönt, soha többé nem csinál filmet, most együtt emlegetnénk Bruce Lee-vel - mert lássuk be, Bruce Lee műfajra gyakorolt hatása sem a színészi kvalitásaiban vagy filmjeinek komplexitásában volt tetten érhető, hanem sokkal inkább az akcióműfaj egyik legfontosabb alkotóelemében, vagy ha úgy tetszik, szívében, az akciójelenetekben és a koreográfiában. A korábbi „addig ütjük egymást, amíg valamelyikünk össze nem esik” retorikát felváltotta a tradicionális harcművészet, melyet ki más tudna hitelesebben művelni, mint egy jelenleg 7 danos aikido mester. Filmes munkásságával egy olyan, addig sokak által ismeretlen harcművészeti stílust alkalmazott a vásznon, amit se előtte, se utána senki. Ebben a tekintetben pedig a lehetőségek országában Seagal korai munkássága bizony úttörő volt, és életművének csúcspontja minden kétséget és kérdést kizáróan a Törvényre törve.
“Mondd meg a bátyádnak, hogy letépem azt a hülye fejét, és belehugyozok a torkába!”
A Seagal-filmek receptje mindig végtelenül egyszerű volt. Adott a keménytökű, badass magányos zsaru, a sokszor olasz gyökerekkel rendelkező, szerető családapa, aki egyszemélyes hadseregként, hol puszta kézzel, hol fegyverrel aprítja kis szemétdombjának illegalitásába vonuló elemeit. Korai filmjei dramaturgiájukat tekintve egyfajta határozott, esszenciális egységet alkotnak, amelybe tökéletesen illeszkedik az 1991-es Törvényre törve (Out for Justice). Életműve minden jellegzetes eleme, jelenete megvan benne, és nyugodtan kijelenthetem, hogy soha egyik sem volt sem korábban, sem később olyan erőteljes és letaglózó, mint itt.
Az ellenfél ezúttal nem a maffia vagy gátlástalan, korrupt politika, hanem egy állandó narkómámorban úszó pszichopata vadállat (William Forsythe elképesztően zseniális alakításában), aki eljutván az abszolút végpontra saját játszóterének képzeli Brooklynt. Kénye-kedve szerint rohangál, puszta kedvtelésből fejbe lő ártatlan járókelőket az utcán, és családja szeme láttára végzi ki legjobb gyerekkori barátját. Egy olyan világot kezd el felépíteni magának, ahol a morál, a tisztelet és a tekintély ismeretlen fogalmak, helyüket az erőszak és a terror veszi át. A film másik pólusában pedig ott van Gino Felino (Steven Seagal), a válófélben lévő magányos zsaru, aki legjobb barátjának gyilkosa után ered, versenyt futva a helyi olasz maffiával.
A film tempója végig rettenetesen feszes, egyik helyszínről rohanunk a másikra, közben csontok törnek, vér fröccsen és emberek harapnak a fűbe/biliárdasztalba/konyhakésbe. A brutális, elképesztően erőszakos, sokszor már exploitaionbe illő képsorok alá/közé remekül kiválogatott aláfestő zenék dukálnak, melyek közül egy-kettő a 90-es évek elejének igazi slágere volt (akkoriban mindenki csípte a Beastie Boyst, és nincs is ezzel semmi baj). Minden olyan tényező rendben van a filmben, ami az élvezeti faktorát az egekbe emeli: a bunyók, a sodró lendület, William Forsythe könyörtelen figurája, de még Seagal addigi munkásságához képest kimagasló (igen, azt írtam, kimagasló) színészi játéka is arra hivatottak, hogy az ember túllépjen a sovány történeten és a kidolgozatlan karaktereken. Miért? A: mert senkit sem fog érdekelni, B: mert minden más annyira a helyén van, hogy egyszerűen nincs hiányérzetünk.
"Te még a hüvelyujjadat szoptad, amikor Richie bátyád már faszt szopott!"
Szakavatott szemek hamar felismerik a Seagal-filmek védjegyeit, amelyek főként az erőszakos csetepatékban csúcsosodnak ki. Kocsmai és vegyesbolti verekedés, késpárbaj, kotegaeshi és irimi nage indokolt mennyiségű, célzott használata, pőre lazaság és hideg acél tekintet. Az egész annyira a két főszereplő ámokfutására van kihegyezve, hogy a szokás szerint fontos, ám háttérbe tolt női szereplő (feleség, ápolónő, vetkőző Erika Eleniak) szinte be van zárva egy szekrénybe, és reszketve várja, hogy a jó és a rossz végre elintézze egymás között a kis nézeteltéréseit. A tesztoszteron és a vér mértéktelen fröcskölése mellett viszont arra is jut idő, hogy főhősünk igazságot szolgáltasson egy utcára kidobott kiskutyának , csak hogy valami minimális üzenete is legyen a filmnek, hiszen István valahol mégiscsak buddhista és jólelkű ember. Teljesen biztos vagyok benne, hogy a Törvényre törve a korszak egyik igazi elit és megkerülhetetlen klasszikusa. Tökéletesen testesíti meg azt, amit én a mai akciófilmekből annyira hiányolok, ráadásul teszi mindezt cirka 25 év távlatából.