We don’t submit to terror. We make the terror.
(spoilermentes) Édesapám mesélte, hogy amikor fiatalkorában meghívták tagnak a pártba, kikérte apja véleményét. Nagyapám azt mondta neki, ez az ő döntése, neki kell meghoznia, de egyvalamit nem árt, ha tud: lehet, hogy ha a párt arra utasítja, öt év múlva már nem fogja megismerni a nagyapámat, nem fog még csak ránézni sem. Mert a politika ilyen. Szennyes, tisztességtelen, embert pusztító, kapcsolatokat romboló. Édesapám megszívelte nagyapám szavait, és nem ment a párt közelébe.
A House of Cards mindig is ennek a közegnek a lehető legkeményebb, mindenféle illúziótól mentes, sőt Francis Underwood tökéletesen elvtelen, gyilkos karakterével ráadásul még direkt túlzó ábrázolására törekedett, de a negyedik évad ragadja csak igazán üstökén a politikai színteret. A sorozat eddig olyannyira Frank öltönyös ámokfutására koncentrált, hogy ellenlábasai általában csak az életét mindössze ideig-óráig megnehezítő áldozatok lehettek – akikre lecsaphatott kegyetlenségével, amoralitásával, végtelen pragmatikusságával, akiken demonstrálhatta roppant erejét és kérlelhetetlenségét.
A negyedik évadban kicsit kinyílik a világ: Franknek nem csak a választásokon kell PR-háborút vívnia a republikánusok fiatal, óriási népszerűségnek örvendő jelöltje ellen, de meg kell birkóznia saját felesége, Claire áskálódásaival (kapcsolatuk a harmadik évad végén csukafejest vett a mélybe), egy terrorista fenyegetéssel és egy sor egyéb politikai problémával a fegyverregisztrációtól az orosz elnökig.
És bárkivel kerül szembe, az ugyanabban a mocsokban dagonyázik, amelyben ő maga is. A republikánusok jelöltje a fiatal titánok agresszivitásával és arroganciájával veti bele magát a küzdelembe, az egész családját kampánydíszletként használja, és nevetve meséli, hogy 9/11 pont jól jött neki politikailag, Claire pedig saját haldokló anyját váltja a nyilvánosság szimpátiájára és persze szavazataira. Sőt, az ISIS-nak többé-kevésbé megfeleltethető ICO nevű terrorszervezet vezetője maga is csak önös politikai okokból szítja a vérontást, valójában rohadtul nem érdeklik se muszlimok, se keresztények, se hit, se kalifátus – egyszerűen hatalmat akar. A politika színterén mindegy, hogy demokrata vagy, republikánus vagy terrorista, a cél ugyanaz, és az eszközök sem sokban különböznek. Viszont amit ennek az említett három vezetőnek az összevetéséből a sorozat végül kihoz (nem lövöm le), az maga a totális, véresszájú cinizmus.
És mindez mégis másodlagos. Valahol a harmadik évadban szép lassan eltolódtak az arányok a gonosz politikai drámától a gonosz házastársi drámáig, és a negyedik évad már teljes egészében ez utóbbi jegyében telik – ami érthető. Bármilyen bűnös élvezet is figyelni Frank politikai mészárlásait, egy idő után bajos érdekesen és frissen tovább variálni a hátba döféseket, a titkos alkukat, a zárt ajtók mögötti fenyegetéseket, a karaktergyilkosságokat – kell valami más. A House of Cards így ráment a sorozat messze legérdekesebb karakterkapcsolatára, és letette a voksát a The Americans receptje mellett: lehet a háttérben bármilyen nagypolitika, hidegháború, kémkedés, a lényeg két ember valószínűtlen, folyamatos belső és külső veszélyeknek kitett kapcsolata mindennek a káosznak a középpontjában.
Ezért vonult háttérbe a negyedik fal áttörése is: Frank az első két évadban folyamatosan kiszólt a nézőhöz, magyarázott neki, összekacsintott vele, a cinkosává tette – mint egy született politikus, a puszta karizmájával megúszta a legnagyobb szemétségeket is. Ezzel az eszközzel mostanra alig élnek az alkotók, Frank csak nagyritkán, egy-egy gyors megjegyzés, egy-egy cinikus beszólás erejéig bontja meg a negyedik falat. Immár nem ez humanizálja, nem ez hozza közelebb a nézőhöz, hanem a Claire-rel való kapcsolatának alakulása. Robin Wright legalább annyira fontos lett a sorozatnak, mint Kevin Spacey (szinte vártam, hogy most már ő nézzen bele a kamerába, és avasson be terveibe, gondolataiba), és legalább olyan jól hozza a karakterét is – a nő akkor válik igazán egyenrangú „társsá”, amikor elválnak az útjai Franktől, és férjéhez méltó erővel, kitartással és intrikával csap szét maga körül, hogy visszaszerezze a hatalmát, és elérje, amit akar. Úgy szorítja sarokba Franket, ahogy még soha senki, ahogy csakis ő tudja.
Milyen szép pár: kölcsönösen elpusztíthatják egymást, és meg is teszik, ha szükségesnek látják. Pedig egyébként tudhatnák, hogy együtt igazán erősek. Ketten a világ ellen. They make the terror.
Claire és Frank kapcsolata valami egészen egyedi, valami olyan, amilyenhez hasonlót aligha láttunk, márpedig ilyesmit ritkán lehet leírni 2016 környékén. Egy férfi és egy nő véd- és dacszövetsége, amely ugyan nem nélkülözi a szeretetet, mégis annak megértésére és elfogadására, sőt megbecsülésére alapul, hogy mindkettejük számára a karrier, a hatalom a legfontosabb – sokkal előbbre való, mint ők maguk, mint bármiféle érzelem. Viszonyuk így károk nélkül túlél bármilyen személyes konfliktust, hazugságot, megcsalást, csak akkor repedezik meg és készül összeomlani, amikor megbillen köztük a hatalmi egyensúly.
A House of Cards ezen a sajátos, bizarr, mégis működőképes kapcsolaton keresztül éri el, hogy Underwoodékra voksoljunk. Bármilyen gátlástalan, kíméletlen, elvtelen törtetők is, nem lehet nem csodálni intelligenciájukat, elhívatottságukat és főleg egymáshoz való, a normál emberi viszonyok kicsinyességein, buktatóin, problémáin könnyedén felülemelkedő ragaszkodásukat – ez teszi őket különlegessé. Ahogy este közösen elszívnak egy szál cigit az ablak előtt, és gonosz félmosolyokkal megbeszélik, hogyan fogják elpusztítani ellenségeiket. Az sem számít, hogy ezután egy vagy két ágyba fekszenek le aludni.
Kettejükkel a szennyes, tisztességtelen, embert pusztító, kapcsolatokat romboló politika kitermelte a maga evolúciós csúcspéldányait.