Alabaster – The Good, the Bad and the Bird #3
Történet: Caitlín R. Kiernan
Rajz: Daniel Warren Johnson
Dark Horse Comics
Prózában már rutinos női szerző került újra a figyelmünk középpontjába, méghozzá olyan, aki rendszeresen együtt szerepel ismert horror és dark fantasy alkotókkal különböző antológiákban, ráadásul Barker és Gaiman is méltatta már a munkásságát. Az ír származású, de gyerekkorát Alabamában töltő Kiernan herpetológiával és paleontológiával foglalkozott mielőtt írásra adta a fejét. Transzszexuális és pogány, ami az írásaiban is tükröződik, weird fantasy kategóriába tartozó regényei és novelláskötetei (Silk, Alabaster, The Drowning Girl) rendszeresen foglalkoznak a természetfelettivel és a mássággal. Sajátos stílusát mások is felismerték, nem véletlen kapta meg a lehetőséget a Sandman egyik spin-offjának, a The Dreamingnek az írására.
Az Alabaster új fejezete egy sorozat harmadik felvonása, de ez semmit nem von le az értékéből, és új olvasók is könnyen be tudnak csatlakozni a történetbe. Főhőse Dancy Flammarion, egy albínó lány, akit egy angyalnak látszó entitás választott ki, hogy legyen a fegyvere az amerikai dél államait megfertőző gonosz ellen. A karakter eredetileg a Threshold című regény mellékszereplője volt, majd rövid történetei az Alabaster antológiában láttak napvilágot, a képregényverzió azonban az alapoktól alkotta újra a személyiségét. Az első kötetben (Alabaster: Wolves) egy vérfarkasok uralta elátkozott városkát szabadít meg a gonosztól, és szakít a minden lépését figyelő bosszúálló angyallal, a második kötetben (Alabaster: Grimmer Tales) pedig megszállja egy ősi könyvben rejlő gonosz, és az életét adja, hogy megmentse szerelmét.
A harmadik felvonás itt veszi fel a fonalat, amikor egy zavart elméjű, pszichotikus testvérpár megszerzi Dancy volt szörnyölő fegyverét, hogy annak segítségével feltámasszák egy szörnyű rítus során. A késre és az aligátoroktól hemzsegő bayou-ból előmászó, újjászületett albínóra a Dél különféle rémei is vadásznak, hogy bosszút álljanak a fajtársaik haláláért.
Kiernan elég jól ismeri az alabamai, legendákkal átszőtt mágikus valóságot és költői képekben is bővelkedik az eszköztára. A szereplők mintha egy elfeledett mesekönyvből léptek volna elő, Maisie, Dancy szerelme, egy elátkozott vérfarkasklán leszármazottja, a titokzatos, mocskos szájú, nihilista Feketerigó, Hunter és Carson, a vérfertőzésben élő zavart ikerpár, akik valamiért Dancy segítségét akarják megszerezni, mind remek, érdekes karakterek. Bár rendkívül nagy hangsúly van a szövegen, ami időnként prózából átcsap egyfajta lírai költeménybe (mint a Pokol ürességéről szóló részeknél), a vizuális része is nagyon eltalált. Johnson nagyszerűen rajzol szörnyeket, de a bayou-nál és a fekete-fehér Pokolnál is brillírozik, és bár meglepő a kontraszt a korábbi kötetek stílusával, ez a lüktető, vibráló képvilág nagyon is jól illik ehhez a történethez. Aki kedveli a sötétebb tónusú, líraibb horrortörténeteket, annak ez jó választás lesz. (Nagy Krisztián)
Black Widow #1
Történet: Chris Samnee, Mark Waid
Rajz: Chris Samnee
Marvel Comics
Talán legutóbb Rick Remender Black Science című (a mai napig nagyszerű) pándimenzionális sci-fi sorozatának őrült iramú nyitószáma lépte meg ilyen hatásosan az abszolút in medias res kezdést – azt a fajtát, ahol semmi sem számít, sem sztori, sem karakterek, csak az olvasó azonnali berántása egy ígéretes koncepcióval/gimmickkel és az aköré épített esztelen, az egész füzeten át tartó akcióval. Az új Black Widow-széria azzal kezdődik, hogy Maria Hill bejelenti a helicarrier hangosbemondón a S.H.I.E.L.D. ügynökeinek, hogy a Fekete Özvegy immár az ellenségük, és semmilyen körülmények közt nem távozhat – Natasha a következő panelen már be is ront a helyiségbe, és üt, rúg, ugrik, menekül, robbant, meg sem áll a képregény utolsó oldaláig. Mindezt azért, mert ellopott valami nagyon fontosat és értékeset a S.H.I.E.L.D.-től.
Hogy mit, azt nem tudjuk meg, hogy miért, azt sem – semmit sem tudunk meg. Waid és Samnee (akik a Daredevillel kovácsolódtak remek párossá) semmilyen magyarázattal nem vesződnek, az egész szituáció egy nagy fekete lyuk, az ellopott valami egy ordító McGuffin, és még a címszereplőről is csak annyit tudunk, amennyi ismeretanyagot magunkkal hozunk korábbi sorozatokból/filmekből vagy úgy általában a popkultúrából. Egy első számban azért egy több évtizedes figura esetében is szeretnek végigmenni a kiadók az alapokon, de itt még egy pár soros recap page sincs. Sem szünet vagy megállás – csak eszeveszett hajsza és faltól-falig akció.
És az egész gyönyörűen működik. Mivel a sztori a folytatásokra marad, nagyrészt Samnee-n múlik, hogy eladja a koncepciót, és nem is okoz csalódást: nyersen rajzfilmes stílusát tökéletesen kiforrott, lendületes panelstruktúrával támogatja meg, és még a földön és a levegőben egyaránt folyó üldözés képtelenebb pillanatain (akad egy-kettő) is átsegíti az olvasót. További erénye, hogy maradéktalanul vissza tudja adni a forgatókönyv kissé szokatlan, de annál megnyerőbb hangvételét: keverednek egymással a játékos, már-már komikus pillanatok és a nagyon is komoly, vad és brutális szekvenciák – főleg a vége felé, ahol a hajszát lezárja a maga végtelen egyszerűségében kiváló (és remekül felvezetett) cliffhanger.
Persze ahogy a Black Science esetében, a következő számban itt is el kell kezdeni tényleges történetet mesélni és karakterekkel foglalkozni, és bármilyen ütős is ez a debütálás, az lesz a sorozat igazi próbája. Szerencsére semmi okunk kételkedni Waidben és Samnee-ben. (Rusznyák Csaba)
Daredevil/Punisher - Seventh Circle #1
Történet: Charles Soule
Rajz: Reilly Brown, Syzmon Kudranski
Marvel Comics
A képregények és a filmipar kapcsolata már olyan mértékben kinőtte magát, hogy az egy külön esszét is megérne. Amikor a Marvel elindította a saját kis filmes stúdióját, mindenki a képregényipar nagy reneszánszát várta. Adott volt az elképesztő méretű háttértár, és mindenki azt gondolta, a filmipar majd szépen kiszolgálja a képregényeket. Aztán egyszer csak megfordult a kocka, és jelenleg már nem a filmek hivatottak arra, hogy eladhatóbbá tegyék a képregényeket, hanem fordítva. A The Walking Dead tévésorozata ugyanakkor például képes volt arra, hogy Robert Kirkman egyébként kiváló képregényét konstans módon az eladási listák élére betonozza be, ami egy olyan „független” kiadótól, mint az Image nem kis teljesítmény.
A képregényeken alapuló sorozatok közül a The Walking Dead korántsem az a bizonyos egyetlen fecske. A Netflix tavalyi Daredevil-sorozata óriási siker lett, és gyorsan hozzáteszem, nem is érdemtelenül. Mivel Matt Murdock nem egyszer akasztotta már össze a bajszát Frank Castle-lel, hát valahol logikusnak tűnt karakterének beemelése a sorozat második évadába. Várjuk is rettentően - de addig a Marvel sem tétlenkedik, és a sorozat kapcsán, március elején elindított egy minit, amely a roppantmód kreatív Daredevil/Punisher címet viseli.
Arról, hogy miről fog szólni sok minden nem derül ki egy szám alapján, az azonban tökéletesen látszik, hogy a Murdock és Castle közötti konfliktus ezúttal is a megszokott mederben folyik majd. Két emberről van szó, akik ugyanazon oldalon állnak, de a módszereik finoman szólva eltérőek: amíg Murdock igyekszik a sittre szállítani egy Antanov nevű elítéltet, addig Castle szívesebben likvidálná őt. Az első szám alapján egy meglehetősen egyszerű vonalvezetésű, ugyanakkor látványos, kissé sötétebb tónusú képregénnyel van dolgunk, amely nem csak megjelenésében és képi világában, hanem az eddig látott előzetesek alapján még pár jelenetében is igyekszik igazodni a Daredevil második évadához. Első ránézésre nem tűnik rossznak, sőt igazából másodikra sem. Kíváncsian várom, hogy merre megy tovább a dolog, és hogy mennyire fog, vagy nem fog kapcsolódni a netflixes sorozathoz. Valószínűleg nem fog. (TheBerzerker)
Power Man and Iron Fist #1
Történet: David Walker
Rajz: Sanford Greene
Marvel Comics
A Marvel egyik legrégebbi dinamikus duója és egyben legfurcsább párosa visszatér: egy szegény körülmények között felnőtt, bronxi gyökerekkel rendelkező afro-amerikai utcai bunyós és egy élhetetlen, milliárdos vállalatbirodalmat öröklő fehér nyikhaj, aki kiérdemli a k’un-luni Sárkány misztikus erejét újra összefog a jó ügy érdekében. A Jessica Jones sorozatnak köszönhetően most már elég széles körben ismert Luke Cage talán a Marvel-univerzum egyik legnagyobb karakterfejlődésén keresztülesett szuperhőse, aki egy utcai bandákat egymás ellen kijátszó verőlegényből példás családapa és egy időre a Bosszúállók vezetője is lett. Danny Rand kalandjait a kétezres években Brubaker, Bendis és Kaare Andrews szőtte tovább, és több crossover eseményben is feltűnt egy-egy epizód erejéig, most azonban David Walker ígérete szerint a nyolcvanas évekbeli Heroes for Hire sorozat rengeteg szupergonoszát ássa elő a Vasököl kedvéért.
Hangulatát és tónusát tekintve az új sorozat meglehetősen eltér majd mind Brubaker K’un-Lun misztikus városára fókuszáló, mind Andrews az Iron Fist elvesztett erejének visszanyerésére irányuló témájától: itt Luke és Danny barátsága lesz a történetek középpontjában. Olyannyira, hogy bár férfiak egymás előtt amúgy is ritkán és nehezen képesek szavakba önteni az érzelmeiket, különösen egymás iránt, Walker ezt a célt tűzte ki: képes legyen úgy felrajzolni a két főszereplő viszonyát, hogy ennek következményeképpen mindenféle félreérthető konnotáció nélkül elhangozhasson kettejük közt az „I love you”. Ritka pillanatok egyike, amikor mindkét szereplő és ezúttal az olvasó is pontosan érti és érzi, hogy itt mélyen gyökerező barátságról van szó, ami nem is igényel további magyarázatot vagy értelmezést. Érdekes lesz az odáig vezető út, és az első füzet alapján nincs okunk kételkedni a sikerességében.
Danny és Luke egy régi barátjuk kapcsán kerül újra össze, aki éppen a börtönből szabadul, és a segítségüket kéri. Belefutnak egy régivágású Marvel-gonoszba, a helyi szervezett maffia egyik vezérébe, és Tombstone nem is tagadja meg magát, szörnyű arroganciája természetesen tömegverekedéshez vezet. Walker viccesen oldja meg, hogy a sorozat a szélesebb közönségnek is elérhető legyen, Jessica Jones a kislányuk érdekében megtiltja a csúnya szavak használatát Luke-nak, aki jobbnál-jobb alternatívákkal rukkol elő az egyébként elég gyakran előkerülő káromkodások helyett.
Sanford Greene érdekes választás a képregényhez, de mivel a Battleworld kapcsán már láthattuk (a Runaways újragondolásában), hogy az inkább rajzfilmesebb és karikaturisztikusabb stílusával is képes mind drámai, mind szexuális töltésű jeleneteket működővé tenni, itt is megbirkózik a feladattal. Meglehetősen kíváncsi vagyok, hogyan fogja a sorozat revideálni a nyolcvanas évek obskúrus gonoszait és mellékszereplőit. Ugyan a Daredevil és a Jessica Jones tévés sikerének, valamint a készülő Luke Cage-adaptációnak vélhetően elég sok köze van a Power Man and Iron Fist újraélesztéséhez, egyelőre úgy tűnik, ez a könnyed és személyes hangvételű, karakterekre fókuszáló sorozat a saját erejéből is megáll a lábán. (Nagy Krisztián)
The Last Contract #2
Történet: Ed Brisson
Rajz: Lisandro Estherren
BOOM! Studios
Ed Brissont ismerhetjük az e helyütt már méltatott The Violent kapcsán, és ebből már sejthető is, hogy valamiféle földhözragadtabb, Kanadában, realisztikus díszletek között zajló krimibe oltott drámára lehet számítani. Az alaphelyzet egy viszonylag gyakran felhasznált klisé, amelyben a visszavonult bérgyilkos után nyúl a múltja, és a karrierje során elkövetett gyilkosságok emléke megpróbálja magával rántani az enyészetbe. A csavar az, hogy főhősünk (akinek valószínűleg sosem tudjuk meg a nevét) nem csak látszatra egy magányos, kiállhatatlan, összeaszott nyugdíjas, hanem tényleg egy nyolcvan éves, köszvénnyel és derékfájással küszködő, szenilis vénember. Nem képes fél kézzel elintézni egy szobányi támadót, mint Liam Neeson hasonszőrű filmkarakterei, de azért még halálosan veszélyes, ha fegyvert kaparint a kezébe. Márpedig megteszi, mert valaki előásott egy húsz évvel ezelőtti listát az összes mocskos dologról, amit a főnöke vele intéztetett el, és egy Burrell nevű gengsztert zsarol vele: cserébe a listáért bérgyilkosunk fejét kéri. Ő persze nem adja könnyen magát, a rá küldött két szerencsétlen egy lángokban álló szobában végzi, majd pizsamafelsőben és vizelési problémákkal küszködő vén kutyájával nekiindul, hogy pontot tegyen az ügy végére.
Brisson továbbra is jól ért a hihető, gördülékeny és cinikusan realista párbeszédekhez: a folyóparton letérdepeltetett Burrell és faggatója, a két régi vágású gengszter, akik felett már eljárt az idő, kedélyesen és rendkívül udvariasan beszéli meg a helyzetet. Gyilkosunk felismeri, hogy a felégetett föld taktika, amely a listán szereplő nevekkel kapcsolatos személyek likvidálására irányul, hamarosan megfosztja a válaszok meglelésének lehetőségétől, ezért akcióba lendül. Egy zsaru fiának segítségével, akinek apját annak idején ő tette el láb alól, ésszel, taktikával és a rendelkezésére álló szerény eszközökkel próbálja felgöngyölíteni a szálakat. A nyomába eredő bűnözők egytől-egyig hitelesnek tűnő figurák, némelyik köztük zajló beszélgetés mintha egyenesen a Kutyaszorítóban vagy a Maffiózók jobb jeleneteit idéznék. Hősünk nem mindenható, de gyakorlatias, Dillon, akit tulajdonképpen túszként tart magánál, hogy segítsen neki eltájékozódni a 21. század kérdéseiben, egyáltalán nem működik magától értetődően együtt vele, csak hogy az megkönnyítse a történet elmesélését.
Estherren szálkás, piszkos, kicsit elnagyolt stílusa nagyszerű noir hangulatot varázsol a képregénynek, és a kopott, szépia tónusú színezés is sokat ad hozzá. Feszes, érdekes, négy részes minisorozat, amelyet akár a Coen-testvérek is írhattak volna. (Nagy Krisztián)
