Guillermo Del Toro élete legfontosabb olvasmányának tartja a Frankensteint, és a regény motívumaihoz való vonzódása az életművéből is lesüt. Szörnyalakjaiban a puszta horrornál jellemzően fontosabb neki a kitaszítottság, a meg nem értettség, az örök magányosság érzése – még a Faun labirintusának rettenetes, csupa gonoszságot és elnyomást jelképező Sápadt Emberében is van valami végtelenül szomorú és szánalmas (bár ezt esetleg csak másodszor veszed észre benne, mert elsőre túlságosan be vagy tőle szarva). Első mozifilmje, az 1993-as Cronos is e témát boncolgatja: rá lehet ugyan nyomni a vámpírfilm billogját, de sokkal fontosabb, hogy egy sötét, drámai mese az emberiség egyik legnagyobb kollektív vágya köré épülő fájdalmakról, sorsszerűségekről és döntésekről.
Egy öreg antikkereskedő, Jesus Gris (Frederico Luppi nagyszerű, érzékeny alakításában), aki felesége és unokája, Aurora segítségével üzemelteti boltját, egy kis, sérült arkangyalszobor üreges talpazatában furcsa, mechanikus aranytojást talál. Az úgynevezett Cronos-eszköz, amelyet a férfi tudta nélkül még bő 400 évvel korábban készített egy alkimista, a felületéről leváló fémlábaival a kezébe mar. Jesus innentől erősebbnek, fiatalabbnak érzi magát, ám ezzel egy időben szomjazni kezdi az emberi vért, a bőre pedig lassan elrohad – átalakulóban van. Közben egy zárkózottan élő, haldokló milliomos, aki régóta kutatja a Cronost az örök élet reményében, tudomást szerez róla, hogy az Jesus birtokába került, és utánaküldi unokaöccsét, Angelt (Ron Perlman, karrierjének egyik legjobb seggfejszerepében), hogy szerezze meg. Bármi áron.
A Cronos egy kevés pénzből készült, párhelyszínes fantasy/horrordráma, de egyetemes, monumentális és ősi témái rendre grandiózusságot csöpögtetnek az egyébként visszafogott sodrású és intenzitású cselekményébe. A halhatatlanság ígérete sosem jön ingyen, és még csak olcsón sem, tudjuk ezt már számtalan filmes és irodalmi példából, amelyekben az öröklét az emberi vágyak otromba és gonosz kigúnyolásaként jelenik meg, egyedüllétet, amoralitást és lelki halált hoz magával. Del Toro kíméletlen mesélő, és bár történetének lefolyási ideje csak hetekben mérhető, ezt a folyamatot a szokásoshoz képest szűk keretek közt is mesterien ábrázolja. Jesusnak az emberségét kellene beáldoznia a számolatlan évekért – egész pontosan azért, hogy vécéhelyiségben nyalogassa egy orrvérzés maradványait, vagy ösztönlényként essen neki egy haldokló torkának.
Unokája, az őt valósággal bálványozó Aurora lesz az, aki visszarántja belé a távozni készülő humanitást. A kislány, ellentétben az Ördöggerinc vagy a Faun labirintusa főhőseivel, többnyire passzív mellékszereplő, aki a testében javuló, lelkében azonban degradálódó főszereplő humán iránytűjeként funkcionál. Amikor Jesus ráveti magát egy saját vérében fekvő emberre, a kamera nem véletlenül mutatja a viszolyogtató aktust Aurora mögül, az ő szemszögéből. A vérivó vámpír nem félelmetes, nem rettenetes, legfeljebb embertelen, de még inkább mélységesen szánalmas, ahogy kétségbeesett, önkontrollját vesztett állat-vénségként görnyed áldozata fölött. Ez a nyomorúságosság lenne az ajándék, amely után annyira sóvárgunk? Ez tenne minket többé és jobbá? Angelnek a beteg nagybátyjára olvasott szavai visszhangzanak a fülünkben: az öreg fasz semmit sem csinál, csak pisál és szarik egész nap, és hosszú életet akar?
A halhatatlanság lányregényes romantikáját semmi sem rakta még seggbe ennyire keserűen és tragikomikusan. Del Toro, bár filmje korántsem vértelen, lényegében mégis lehámozza a horrorról annak minden külsőségét, és a borzalmat nem a kegyetlenségben, a brutalitásban vagy a halálban találja meg, hanem az elembertelenedésben, önmagunk elvesztésében, lényegünk összetöpörödésében – kalapáló szív és rémült összerezzenések helyett undorodó fintorgással, gyomrunk kényelmetlen összeszorulásával reagálunk, és úgy fordítanánk el tekintetünket a rettenetes eseményekről, mint Alkonyaton szocializálódott, horroszűz kislány egy olasz kannibálfilm csúcsjelenetéről.
A briliáns dizájnú Cronos-eszköz persze maga a Gonosz. Ezt Del Toro nem mondja ki nyíltan, de pusztán a cselekmény alakulásából egyértelmű, hogy az ár, amelyet az „ajándékáért” cserébe a szerkezet elkér, illetve elvesz, túlságosan magas. Az Ördöggel kell alkut kötni – vagy valami annál is rosszabbal. A Cronos nem egy pusztán mechanikus ketyere, belsejében, a fogaskerekekkel összekötve egy élő rovar bújik meg, az a sötét szíve, az hajtja, az működteti, és nem nehéz belelátni a koncepcióba Lovecraft ősi és rettenetes Nagy Öregjeinek egyfajta átiratát. Ahogy Guillermo Navarro kamerája belülről pásztázza a szerkezetet, az félelmetesen nagynak, sőt, monumentálisnak, hátborzongatóan idegennek és réginek tűnik, valamiféle groteszk templomnak, amelyet egy szörnyűséges isten rosszindulatának emeltek. Valami borzalmas, elfeledett és kegyetlen lüktet a Cronosban, és egyetlen célja az, hogy embereket vigyen végromlásba.
Mert az eszköz természetesen addiktív is. Jesus először véletlenül hozza működésbe, de a keze utána elviselhetetlen viszketéssel áhítozik a Cronos újbóli használata után, és a férfi végül megadja magát a késztetésnek. A Gonosz elől nincs menekvés, ha kell, ijeszt, ha kell, csábít, ha kell, átver, de mindig pusztít. És ha nem lenne Aurora, Jesus egyértelműen elveszne – Del Toro azonban nem annyira cinikus, mint inkább humanista, úgyhogy az utolsó kép, amelyen a férfi így vagy úgy, de nyugalmat és megváltást nyer, torokszorítóan gyönyörű és végtelenül szomorú. A ’90-es évek egyik legkatartikusabb befejezése.
