(spoilermentes) A Marvel ’60-as évek eleji forradalmának lényege többek közt
az volt, hogy pszichológiai hátteret/motivációt és arra alapuló dilemmát adott
a jelmezes igazságosztók karakteréhez, túllépve az addig uralkodó hozzáálláson,
amely szerint egy szuperhőst szinte csak a szuperképességek határoznak meg, a
többi általában már jön magától. A Daredevil zseniális első évada pont ebből a
pszichológiából profitált, azt bontotta ki intelligensen, drámaian, két titán
hardcore noirba oltott összecsapásának keretei között – azt a történetet
mesélte el, hogy hogyan, milyen áldozatok árán, milyen külső és belső
konfliktusokat legyűrve születik meg a hős, aki háztetőkről és árnyékokból
vigyázza városa biztonságát. Vagyis változásról, formálódásról, emberségről
szólt. A második évad nagy kihívása az volt, hogy mit tud felmutatni most, hogy
a karakter már „készen” van. Nos: több akciót és komplikáltabb történetet. És
ez sajnos nem elég.
A sorozaton meglátszik, hogy új showrunnert kapott (Steven S. DeKnight lelépett, és jelenleg a Pacific Rim 2 rendezését készíti elő), felsorakoztatja ugyanis a sikeres eredeti receptjét másoló folytatás szinte minden jellegzetes hibáját. Hűen kopizza a külsőségeket, vagyis a sötétséget, a brutalitást, a komor hangulatot, és rendezésileg ezúttal is nehéz kötözködni a végeredménnyel; de a tartalom, a mélység reprodukálásában már kudarcot vall, hiába rángat be olyan közönségkedvenc és rengeteg potenciállal bíró karaktereket, mint a Megtorló és Elektra.
Míg az első évad egy masszív, egységes, gyönyörűen megszerkesztett 13 órás mozifilmként működött, addig a szakaszokra töredező folytatás sok szállal és karakterrel zsonglőrködik kapálózva egy rozoga, meg-megremegő építményen, amely a végére összeomlik alatta.
Az első négy résznek Frank Castle, a Megtorló áll a középpontjában, és ez önmagában szinte egy külön minisorozat, van eleje, közepe és vége. Castle karakterének, illetve a Fenegyerekkel való kapcsolatának felépítése elsietett – első verbális konfrontációjuk lapos és sablonos –, és csak a sztoriszál végén fut ki egy ennek ellenére is katartikus jelentre, ahol négy rész után végre érezni, hogy tényleg élő-lélegző emberek drámája zajlik (Stallone monológja rémlett fel az első Rambo végéről). Ezek az epizódok élvezetesek ugyan, de kőkemény akciójeleneteik ellenére (a folyosós bunyó mintájára most egy közel olyan erős lépcsőházi verekedést kapunk) messze vannak az első évad színvonalától, és a hős, az igazságszolgáltatás, a bosszú, a gyilkosság és az önbíráskodás témáiból összeálló komplex, ígéretes dilemma lógva marad a levegőben.
Aztán az ötödik rész végre elengedi a prológust, és belevág a fő történetszálba: jön a Kéz (nindzsák!) és Elektra, és a középső harmad erejéig visszatér az első évad majd minden csodája és dicsősége. A főhős és Elektra kapcsolata fantasztikus (sokkal jobban sikerül elkapni az ő dinamikájukat, mint a Megtorló/Fenegyerek duóét), igazi hardcore szerelmi noir, beágyazva a sötét alvilági küzdelmek és egy évszázadok óta folyó titkos háború izgalmas és fordulatos szövetébe. Megvan benne mindaz a karakterdráma, fájdalmas önkeresés és érzelmi hullámvasút, amely az elődöt is olyan naggyá tette, izzik az egész a szexuális és a morális feszültségtől, és az Elektrát alakító Élodie Yung is nagyszerű, ízig-vérig femme fatale. Ezen a ponton nyugodtam meg, dőltem hátra, és mondtam, hogy oké, most már minden rendben lesz. Korán örültem.
Emlékeztek Wilson Fiskre? Felejtsétek el, hogy kaptok egy olyan ellenlábast, aki akár csak a közelébe érhet. A főszereplők sután felvezetett, arctalan rosszfiúk, rejtélyes fenyegetések és homályos összeesküvések ellen veszik fel a harcot, a háttérben álló gazembereknek pedig legfeljebb pár sebtében összetákolt mondat jut a lelepleződésükkor. Az első négy részben még magát a Megtorlót szánják egyfajta Wilson-pótléknak, olyannyira, hogy hasonló eszközöket használnák nála, mint anno a Vezérnél – csak fal és festmény helyett most egy gyerekmondóka tölti be a karakter megtört érzelmi centrumának szerepét, vagyis töltené, ha nem lenne elkapkodott és teljességgel súlytalan.
Ami még rosszabb, Castle története soha nem kapcsolódik be a fő cselekménybe Elektrával és a Kézzel, végig azzal párhuzamosan halad, Fenegyerek pedig ide-oda cikázik a két sztoriszál között. Ezek után képtelen vagyok elhinni a Netflixnek és a Marvelnek, hogy nem készül máris az önálló Megtorló-sorozat, a karakter szerepeltetésének ugyanis semmi más értelme nincs annak felvezetésén kívül – Frank Castle-t teljes egészében ki lehet vágni a Daredevilből, anélkül, hogy a fő sztoriszál bármiféle csorbát szenvedne. Ennek végső demonstrációja az egyébként mind akció, mind dramaturgia tekintetében lagymatag, összecsapott finálé, amelyben a Megtorló pusztán cameózik, és azt is erőltetetten, kötelező jelleggel, roppant kínos körülmények közt teszi – ez a felbukkanása inkább illene egy olyan inspirálatlan gagyiba, mint a Zöld lámpás, és igen, ez az a mélység, amelybe ha nem is gyakran, és még ritkán is csak ideiglenesen, de legrosszabb pillanataiban lecsusszan a második évad. Castle feleslegessége ráadásul nemcsak a cselekményre vonatkozik: a sokkal kidolgozottabb, rétegzettebb (ráadásul az évad során ténylegesen változó) Elektra morális szempontból redundánssá teszi őt, hisz ugyanúgy az önbíráskodás egy radikálisabb, kegyetlenebb verziójaként állít elfajzott antihős-tükröt Fenegyerek elé. Egy remek karakter elpocsékolása ez, pedig Jon Bernthal nem lenne rossz a szerepben.
Ha a Daredevil első évada az volt a szuperhős-sorozatoknak, ami a Drót a nyomozós szériáknak (márpedig az volt), akkor a második évad visszafejlődött az átlag szuperhős-sorozat szintjére. Persze még mindig nagyon sötét és brutális, de ezt leszámítva már semmi sem választja el a kereskedelmi tévék Arrow/Flash-Gotham-Agents of S.H.I.E.L.D.-féle társaságától, és ahogy azt nemrég a Deadpool is demonstrálta, attól, hogy valami a röpködő fuckok és a spriccelő vér miatt megkapja a „csak felnőtteknek” címkét, még egyáltalán nem biztos, hogy felnőttesen érett is.
Vérzik a szívem: a fentiek ellenére még mindig nem tudom rossznak mondani a második évadot (az a középső négy-öt rész pedig túlzás nélkül remek), és még mindig szívesebben nézem, mint egy Arrow-t (bár ugye ez az összehasonlítás egy éve még fel sem merült volna), de pont belefut azokba a klisékbe, kidolgozatlanságokba, pózolásokba és megúszós megoldásokba, amelyeket az elődje olyan szépen elkerült, és amelyeknek köszönhetően óriási szintlépés volt a kategóriáján belül.