Amikor a Music Television 2013-ban tudatta a nagyvilággal, hogy sorozatot forgat a Terry Brooks írta Shannara-könyvekből, a nagy többség vegyes reakciókkal fogadta a hírt. A bejelentés alapvetően pozitív kicsengését - végre egy igazi fantasy! - árnyalta az írók személye (Alfred Gough és Miles Millar - Smallville), illetve úgy istenigazából az MTV sem számított életbiztosításnak a show minőségét tekintve. Eleve maga a tény, hogy a zsáner milyen nehezen képes gyökeret verni a kisképernyőn, már kétkedést hagyott maga után. A formátum miatt nem kellett aggódni, hiszen egy eposzi történet kényelmesebben kibontakozhat több epizód folyamán, mint a nagyvászon két, két és fél órás keretein belül. A költségvetés tekintetében viszont egy moziváltozat szintjét is elérheti a produktum, ha meg akarja adni a módját, márpedig manapság, amikor a tévé az új mozi, a színvonalhoz ez elengedhetetlen. És pont az MTV vág bele egy ekkora feladatba!
A tavalyi Comic-Conon külön panelt szenteltek egy nagyobb lélegzetvételű előzetesnek, és habár a szereposztás láttán elégedetten bólogattunk (Manu Bennett, a Starz Spartacusának Crixusa mint Allanon, a druida), a vegyes érzelmeket a trailer sem tudta eloszlatni. A végeredmény aztán idén januárban állt rajtvonalhoz, hogy összesen tíz rész hosszúságban regélje el az első Shannara-trilógia második kötetének világmegváltó történéseit. Hogy miért nem az első résszel kezdték? A készítők bevallása szerint a The Elfstones of Shannara (magyarul az Európa gondozásában látott napvilágot Tündérkövek címmel) mind sztoriját, mind karaktereit nézve a lehető legjobb választásnak tűnt a közízlés arénájában való megmérettetésre: egyszerre ismerős és mégis új élmény egy Gyűrűk Ura után.
A Shannara - A jövő krónikája első évada azóta le is ment (idehaza a Viasat3 vetítette egyidőben a premierrel), ám a végeredmény a kezdeti vegyes érzelmeket nem oszlatta el. Sőt, sikerült rájuk erősítenie. Az tagadhatatlan, hogy minőségi és a 2016-os elvárásokhoz igazod(ni akar)ó szériát hoztak össze a készítők, viszont az is kétségtelen, hogy ez a minőség ingadozó, azok a fránya elvárások pedig igencsak relatívak tudnak lenni. Kezdjük rögtön a történettel: Négyföldet hatalmas veszély fenyegeti, mivel a korábban száműzött démonokat fogva tartó mágikus fa, az Ellcrys megadta magát az entrópiának, és minden egyes lehullott levéllel szabadjára enged egy förtelmet. Szerencsére az elfek birtokában lévő világfa látomások képében rendelkezésre bocsájtja a vészhelyzetekre foganatosított használati utasítást, így a halandóknak egyéb dolguk sincs, mint a fa magvát elvinni a Végzet hegyére, bocsánat, a Vértűzbe, és ott megtermékenyíteni - jelentsen ez akármit is.
Namármost azt rögtön le kell szögezni, hogy a Shannara-könyvek a hetvenes években indultak útjukra, még a Csillagok háborúja előtt, és habár már akkor sem voltak primitívek az emberek, azért az a naiv báj, amivel Brooks úr úgymond újraalkotta a saját Középföldjét, mai szemmel igencsak megmosolyogtató. Persze korántsem rossz, nem hiába lett ennyire széles körben ismert és elismert a széria: kötetről kötetre haladva vált egyre kifinomultabbá, sötétebbé és olykor-olykor kegyetlenebbé, így evezve ki a Tolkien által kirobbantott méretes öbölből. Azonban a Trónok harcával összehasonlítani nem volna éppen úriemberhez méltó tett: a westerosiak kanosszajárása pont a Shannara-regények kvázi-ifjúsági koncepciójára adott válaszként született meg, Brooks pedig sosem akarta sorozatába ilyen mértékben belevonni a realitást.
Ezért aztán az írók első dolga a könyv átdolgozása és modernizálása volt - természetesen végig szem előtt tartva a célkorosztály igényeit -, kezdve a több ezer éve letűnt mostani civilizációnk megjelenítésével (erősebb a jelenléte, mint a könyvekben) a fiatalok laza, szlenget használó beszédén át a manapság divatos merészebb vállalásokig. Afelől szemernyi kétség sem maradhat, mennyire a mai tinik szájíze számított mértéknek, amikor a hetvenes évekbeli szálirányra vasalt, már a kilencvenes évekre rojtossá szerepjátékozott fantasy-toposzt kellett huszonegyedik századivá átszabni. Sőt, ha lefejtjük a démonos-elfes mázat a sorozatról, lényegében egy Gyűrűk urára ráhúzott Alkonyat-klónhoz van szerencsénk.
Merthogy a sztori szerint a csodafa által kiválaszott elf hercegnő, Amberle mellé két útitárs szegődik: a Shannara-vérvonal aktuális hőse, Wil (a könyvek között ugyanis elég sok idő eltelik, így mindig a leszármazottak újabb generációit ismerjük meg), illetve a vándorcigányokról mintázott romanó lány, Eretria. És naná, hogy elvesznek a szerelmi háromszögek Bermudájában. A Wilt játszó Austin Butler, aki a bambaság ötven árnyalatát jeleníti meg arcjátékával, egyik leányzó öléből esik a másikéba, akik a promiszkuitás ezen megnyilvánulását az egészséges versenyszellem által fűtve csupán dacos pillantásokkal jutalmazzák. Jogos lenne az érv, miszerint a pásztorórák helyett a világuk megmentésére kell koncentrálniuk, csak akkor miért éppen a legváratlanabb szituációkban kívánkozik ki a gatyakorcuk.
Mindig csak a szex: a Shannara - A jövő krónikája ezen a téren is merészebb hangnemet igyekszik megütni, és habár a Trónok harca explicit húspiacát messze elkerüli, a szaftosabb jelenetek minden bizonnyal A Tűz és Jég Dala által lefektetett “több szexet a fantazikba!” jelszavú törekvéséből merítette inspirációját. A fiatal színészek tökéletesen passzolnak az analógiába, Poppy Drayton a karót nyelt, vékony úrinő, míg Ivana Baquero (ő volt a kislány A Faun labirintusában) az egzotikusabb, több fognivalóval megáldott sztereotípiák csoportját gazdagítja - a középpontban pedig a szálkás, jegenyesudár Austin Butler áll. A szemünk éhségét tehát kielégítették, és ehhez vegyük hozzá a gyönyörű, zöld, azonnal oda akarok költözni érzést kiváltó új-zélandi helyszíneket, a kiemelt pillanatokban ötcsillagos CGI-jeleneteket (a démonok kifejezetten pazarul mutatnak), a remek díszleteket, jelmezeket, kellékeket - egyszóval látvány tekintetében nem aprózták el.
Manu Bennett viszont meglepően hiteles druida, és nagy kár, hogy a sorozat felétől mellékszereplővé degradálódik, mert erős, határozott kisugárzása szinte átjön a képernyőn; hasonlóan megnyerő az elf királyt alakító John Rhys-Davies, aki, műfogsor ide vagy oda, kisujjából rázza ki a vén róka uralkodó szerepét. És habár a sorozat számos szereplőt mozgat rajtuk kívül, egyszerűen senki másra nem jut annyi idő, hogy érdemben nyilatkozni lehessen róla - talán a király fiait leszámítva, akiket, minő meglepetés, a szimpatikus szépfiúk mintaboltjából kölcsönözték.
Vegyes érzelmeim vannak a Shannara sorozatadaptációjával kapcsolatban. Egyrészt végig képes volt lekötni, tudott újat mutatni, volt rá jellemző hangulata, a látványvilága is kiemelkedik a tucatsorozatok közül, másrészt mégis banális fogásokkal lökött el magától időnként. Valószínűleg az MTV számlájára írható, hogy az Alkonyaton szocializálódott lányok szívét is becélozták, amely húzás viszont rajtuk kívül keveseket örvendeztetett meg. Pedig ott van a sorozatban a potenciál, nagyon is, de ahhoz, hogy ereje teljében kibontakozhasson, le kellene vetkőznie a gyermekbetegségeit, az amatőr mellényúlásait és határozottan elvetni az ízlések kiszolgálására irányuló törekvéseit. A kitörésre irányuló szándék olykor érezhetően megvillan, de túl kevés alkalommal, hogy az elég legyen az üdvösséghez, és hiába bír néhány erős momentummal a sorozat, ha azok a hullámzó színvonal miatt alig kerülnek felszínre. Alapozásnak, útkeresésnek, berántásnak viszont alkalmas, úgyhogy ha lesz második évad, nagyon szorítok, hogy egy erős gatyába rázást követően térjen vissza a Shannara - A jövő krónikája.