(Új sorozatunkban szuperhősök első felbukkanásairól írunk, illetve arról, hogy mennyire mások voltak ezek az ikonikus karakterek ahhoz képest, amilyennek ma látjuk őket.)
Nézzük meg jól a lenti képet, az Action Comics 1938-ban megjelent első számának borítóját – ebben a képregényben bukkant fel először Superman. A nemes hős éppen egy autó sziklához csapásával tanít móresre pár elvetemült bűnözőt – győz az igazság! Csakhogy erről akkoriban fogalma sem lehetett senkinek, aki a borítóra pillantott. Mindössze annyit láttak, hogy egy különös ruhás, mogorva képű alak terrorizál néhány fegyvertelen embert, akik fejvesztve menekülnek előle. Senki sem tudta, ki az a Superman, nem voltak még szuperhősők, és ami a legfontosabb: az emberfelettivel akkoriban még inkább együtt járt az ember(iség)re leselkedő halálos veszély, mint nem.
Az emberfeletti ember hagyományai az ősi mítoszokig nyúlnak vissza, de egészen Supermanig általában vagy fenyegetést jelentettek, vagy az emberiségtől eltávolodott, önző, saját dicsőségükért és céljaikért harcba szálló „istenségek” voltak (ld. Gilgames vagy Beowulf). Igaz, Frankenstein teremtménye vagy Wells Óriások eledele című könyvének monstrumai már nem szörnyetegek, de nem is az igazság bajnokai: egyszerűen csak azt akarják, hogy hagyják békén őket. Sőt, még a ponyvahős Doc Savage, Superman egyik közvetlen előképe is egy társadalmon kívülálló kalandor volt, hiába tevékenykedett önzetlenül az emberiség, a civilizáció védelmében: ő maga nem kért az emberi érintkezésekből.
Superman volt az első, aki teljesen levetette magáról Nietzsche übermenschi gondolatát: nem csak az emberiség érdekében cselekszik, mint Savage, de szüksége is van az emberiségre – nem gondolja jobbnak magát, nem érzi úgy, hogy fölötte áll. Supermannel az „isten”, a „szörnyeteg” egy lett közülünk. Annál ironikusabb, hogy alkotói, Jerry Siegel és Joe Shuster első Superman nevű karaktere egy világuralomra törő gonosz, kopasz telepata volt (szóval inkább hasonlított a későbbi Luthorra) a The Reign of the Superman című 1933-as novellában. A figura több inkarnáción is átment (jó ideig krimihősnek szánták), mire 1938-ban megjelent végleges formájában.
Amely persze messze nem bizonyult tényleg véglegesnek.
Ma már szinte mindenki tudja, hogy Superman eredetileg nem tudott repülni, de ez messze nem az egyetlen különbség az Acélember kezdeti és a popkultúrában most élő figurája között. A szuperhősök szappanoperaszerűen végtelenített története óhatatlanul magával vonja az eredettörténetek aktualizálását, átírását, újragondolását, főleg egy csaknem nyolcvanéves karakter esetében.
Az Action Comics antológiasorozatként indult 1938-ban, és Superman története csak az első 13 oldalát tette ki – vagyis Siegelnek és Shusternek nem sok hely állt rendelkezésére az eredetsztori elmesélésére, megoldották hát egyetlen tömör oldalban. Egy meg nem nevezett „távoli bolygó” belepusztul az „öregkorba”, ad absurdum végelgyengülésben felrobban – de előtte egy tudós még sebtében összetákolt rakétában küldi róla a kék bolygó felé újszülött gyermekét. A Földre pottyant babát egy arra járó autós találja meg, és magához veszi, hogy szerető gondoskodással felnev-, ja, nem, lepasszolja egy árvaháznak (Jonathan és Martha Kent szóba se kerülnek). A gyermek felnőve rájön, hogy át tud ugrani egy húszemeletes épületet, óriási súlyokat képes felemelni, lefut egy gyorsvonatot, és legfeljebb egy nagy robbanás képes kárt tenni benne.
Az oldal legbájosabb része a fenti képességekre „tudományos magyarázatul” szolgáló blokk, amely szerint az idegen bolygó lakói sok millió évvel jártak előbbre az evolúcióban, mint mi, ezért tettek szert hihetetlen képességeikre – amelyek nem is olyan hihetetlenek, mondja a szöveg, hisz a Földön is vannak lények, amelyek súlyuk többszörösét emelik fel (hangyák) vagy méretarányra vetítve háztömböket ugranak át (szöcskék).
Akárhogy is, hősünk, Clark Kent természetesen elhatározza, hogy az elnyomottak bajnoka lesz (csak úgy, a motivációra – amely ugye a mai kánonban az akkor még meg sem említett szülői útmutatás – nem térnek ki, ahogy arra sem, egyáltalán honnan kapta a nevét). Amikor először akció közben látjuk, egy ártatlanul elítélt nőt ment meg a villamosszéktől azzal, hogy simán betör a kormányzó házába. Később egy asszonyverőt vág falhoz, majd amikor civilként elmegy egy randira Loisszal (a Superman-mítosz egyetlen olyan állandó mellékszereplője, aki már itt felbukkan), a nőt molesztáló rosszfiúkat tanítja móresre – a jelenet „drámája” természetesen az, hogy ezt Supermanként teszi, Lois pedig végtelenül gyávának és gerinctelennek tartja a gazemberek elől megfutamodó Kent-alteregót.
Az utolsó három oldal éles témaváltást hoz: Superman korrupt politikusok és fegyvernepperek után ered, akik egy dél-amerikai ország háborújából nyerészkednének. Az idegőrlő cliffhangerben hősünk egy hóna alatt cipelt gazfickóval ugrik házról házra, ám utolsó célpontját elvéti – ó istenem, mi lesz most, csak nem palacsintává lapulnak a járdán a következő rész elején? (Nem.)
És ezzel el is érkeztünk a lényeghez: Superman ebben a korai időszakában sokkal agresszívebb és arrogánsabb (erejét örömmel fitogtató) volt, mint manapság (vagy akár csak néhány évvel később), és még csak véletlenül sem idegenek, szörnyetegek, óriásrobotok, pándimenzionális lények vagy inváziók ellen harcolt – történetei őt magát leszámítva hétköznapi események és emberek körül forogtak. A gazdasági világválság utóhatásaitól még mindig nyögő közegben az erősen baloldali Shuster és Siegel afféle no-bullshit társadalmi aktivistaként ábrázolták őt, és korrupt politikusok, iparmágnások, üzletemberek meg gengszterek seggét rúgatták szét vele a keményen dolgozó, tisztességes kisember nevében (ehhez a koncepcióhoz nyúlt vissza egyébként Grant Morrison a 2011-es New 52 égisze alatt újraindult Superman-sorozatban). Kőkeményen odacsapott, fenyegetett, inkább kárörvendően, mint joviálisan mosolygott, és bár ezt explicite sosem ábrázolták, valószínűleg még ölt is (az Action Comics 2-ben dühösen látóhatárig hajított katonának aligha lehetett része puha landolásban).
A jelmezt, a neve(ke)t, az idegen származást, az újságírói munkát és Loist leszámítva a Superman-mítosz minden fontos, manapság evidensnek gondolt adaléka csak az elkövetkező években, sőt, évtizedekben vált a kánon részévé.
A második világháború kitörésével finomítottak a karakterén, és pár év alatt a kompromisszumok nélküli szabadság és igazság kedves, barátságos ikonjává vált. 1940-ben fogta magát, áttört az ellenséges vonalakon, jó kedélyűen a hóna alá csapta Hitlert meg Sztálint, és leszállította őket a genfi bíróságra (a Look magazin cikkében megjelent kétoldalas sztorira – How Superman Would End the War – még a náci propaganda is reagált, kiváltképp Siegel és Shuster zsidó származása miatt). Ehhez a csiszolódáshoz kellett Whitney Ellssworth szerkesztő, aki ugyanazon évben bevezette a (többek közt Batmanre is vonatkozó) „szuperhős nem ölhet” szabályt, és ezzel végleg kirántotta a jelmezes igazságosztókat a gazembereket gond nélkül lekaszáló, árnyékokban settenkedő ponyvahősök közegéből – ekkor lettek a szuperhősök nem csak képességeikben, hanem moralitásukban is „szuperek”.
1939-ben jelent meg az önálló Superman-sorozat első száma, ebben debütáltak a Kent-szülők (akik itt még mindig árvaházba adják az égből pottyant csecsemőt, de legalább később visszamennek érte, hogy örökbe fogadják), akiktől a főhős a morális útmutatást kapja. A szintén 1939 elején elstartolt, napilapos comic strip kalandok mesélték el először részletesen Superman eredettörténetét: az idegen bolygó megkapta a Krypton nevet, és felbukkantak az Acélember szülei. Itt merült fel először az a toposz is, amely szerint tudós apja figyelmeztette a kryptoniakat a planéta „belső kataklizma” miatti pusztulására, de senki sem hitt neki – mindezt maga a főhős egyébként csak egy 1949-es történet során tudta meg (ld. Superman #61), és az olvasók ebben ismerték meg nagy gyengeségét, a kryptonitot is.
Ennek bevezetésére egyébként azért volt szükség, mert Superman képességei időközben szinte isteni szintre emelkedtek – az ’50-es években már gyorsabban repült a fénysebességnél, utazott az időben, és szuperlehelletével (!) fújta vissza (!) az eltévelyedett Földet a Nap körüli pályájára. Ekkoriban jelentek meg az első kryptoni túlélők és szövetségesek (Supergirl, Zod) is, a máig kanonikus magyarázatot viszont, amely szerint Superman a Napunkból nyeri az erejét, csak a ’60-as években vezették be. Érdekes még, hogy az Acélember nem a képregényekben, hanem a Fleischer-fivérek 1941-ben indult klasszikus animációs sorozatában (a ’90-es évek eleji Batman-szériának is ez volt a fő inspirációja) tanult meg repülni – az alkotók szerint mozgóképen hülyén nézett volna ki az óriásikat ugráló karakter, ezért engedélyt kértek a DC-től, hogy ugyan hadd repülhessen már a szerencsétlen szuperszöcske.
Ha eltekintünk ikonikus jelmezétől (ennek fő elemei néhány vadhajtást és az állandó S-logós variálást leszámítva nyolc évtizeden át nagyjából változatlanok), az 1938-as Superman szinte felismerhetetlen a mai olvasó számára. Nyers, kiforratlan, csiszolatlan figura, aki azonban rátapintott valamire a saját mitológiával nem rendelkező, bevándorlókból (hiszen ő is az) álló újvilág korszellemében, és azonnali szenzációvá vált – egymillióan vették a kalandjait, pár éven belül ott volt a rádióban, a moziban, a könyvpiacon, az újságokban, később pedig a tévében is, életre rúgta a szuperhős-műfajt, sőt, sikeresen kirángatta az amerikai képregényt az akkor még mindig uralkodó comic-stripes formátumból. Nem véletlenül igazítják az Action Comics első számához a képregények Aranykorának kezdetét.
