A The Walking Dead hatodik évadának ugyanúgy megvannak a
maga problémái, túlkapásai, gyermekbetegségei (ennyi idő után is), mint az
eddigieknek, de összességében bátran és következetesen viszi tovább azt a szálat,
amely a sorozat lényege, amelyért minden kisebb-nagyobb hibája ellenére
elkötelezett nézője maradtam és maradok. Jelesül a világvége utáni világban
lehetséges életmód ábrázolását, a túléléssel kapcsolatban felmerülő morális dilemmákat,
az újrakezdés és a működőképes (mikro)társadalmi forma kérdését – sőt, felvezették
Rick és társasága eddigi legveszélyesebb ellenségét is, és ez
nem csak egy „szembenéznek az eddigi legnagyobb fenyegetéssel”-féle bullshit
reklámszöveg, mint a sokadik évüket zúzó sorozatok esetében általában; hanem
tényleg.
Az évad sajátos megoldással indított, cselekményének bőven több mint a fele (kilenc epizód a tizenhatból) összesen mindössze pár óra leforgása alatt játszódott le: a kissé elnyújtott, ám a párhuzamosan futó szálakkal és az események ravasz késleltetésével (volt, hogy egy-két rész erejéig rá sem nézhettünk néhány karakterre, akik pedig éppen nyakig merültek a véres-zombis-vademberes káoszban) jól, izgalmasan kivitelezett sztori a tizedik résszel fordult az új kihívás felé. Kiderült, hogy több más túlélőközösség is van a közelben, és ezek egyike a rejtélyes Negan vezette csapat, a Saviors, amely kegyetlenül tartja vasmarkában a környéket – vagyis a háború Rickékkel nyilván elkerülhetetlen.
Az első kilenc rész leginkább azt a célt szolgálta, hogy bebetonozza Rick és társai státusát Alexandriában, pár szerencsétlen haláleset árán összességében számukra kedvezően rendezze át az ottani viszonyokat, és rácáfoljon az előző évad végkövetkeztetésére. Mert az ötödik szezon arra futtatta ki az addigi kétségbeesett útkeresést (hogy ti.: mi működik ilyen körülmények közt, demokrácia, diktatúra, félkatonai szervezet?), hogy nincs rend, társadalom és remény, hogy az ember odavan, és hogy a túlélők csak annyit tehetnek, hogy felváltva futnak és ölnek, míg meg nem döglenek. Ez kétségkívül kemény és hatásos húzás, csakhogy innen nehéz továbbvinni a sztorit, mert a mélypontban, a fertőben dagonyázás pusztán ideig-óráig sokkolja a nézőt, mielőtt beüt az unalom.
A logikus lépés természetesen az, hogy új remény virrad: egyrészt a védhetőnek, biztonságosnak, ad absurdum (hiszen az örök ideiglenesség rongyvilágában járunk) véglegesnek tűnő Alexandria a civilizáció újjáélesztésével, a normalitáshoz való visszatéréssel kecsegtet, másrészt a „tesszük, amit kell, és ha kell, mindenkit halomra ölünk”-elv mentén berendezkedett szereplők Morgan érkezésével új szívet, lelkiismeretet, morális támaszt kapnak, vagyis olyasvalakit, aki az extrém körülmények közt is rendíthetetlen „minden élet számít”-mottójával képessé teheti őket arra, hogy ismét emberibbé váljanak, és éljenek az újrakezdés lehetőségével. Mindig is az efféle témák körbejárásától volt jó a The Walking Dead, és ezeket a témákat nem csak hogy megőrzik az ellenségaprítás és a zombihentelés közepette is (utóbbiból most akadt pár, és noha a sorozat pont nem erről szól, már éppen kellett egy-két grandiózus trancsírjelenet), hanem azok is inkább e témák kibontására, alátámasztására szolgálnak – lásd Morgan és Carol remek konfliktusát a Farkasok támadása alatt (ellenben Carol későbbi pálfordulása, „többé nem ölök”-dilemmája kissé elkapkodott – és akad még pár ilyen).
Vagyis a hatodik évad elkezdett játszani a gondolattal, hogy az ember talán mégsem veszett oda teljesen, hogy igen, minden eddigi vér-, bél- és szarfolyam ellenére mégis lehet visszaút. Jobbról be Negan vigyorogva, bőrdzsekiben, szögesdróttal körbetekert baseballütőt lóbálva („This is Lucille and she is awesome”).
A Saviors (kezdeti) és vezetőjének (évadfinálébeli) felbukkanása az emberségnek felmutatott középső ujj, a remény pofájába teli torokból beleüvöltött „lófaszt!”. Rick és társai még sosem találták szembe magukat ilyen nagy, ilyen szervezett, ilyen olajozottan működő csoporttal (a saját kis rothadó birodalmában ellébecoló Kormányzó ehhez képest semmi), de a roppant erővel szembeni megingásuknak van egy felkavaróan morális oka is – ahogy a homokozóban mondaná a verekedésbe keveredett kisgyerek: ő kezdte!
Rick és társai úgy válnak zsoldosokká, halálkufárokká, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga. Élelemre van szükségük, ezért vállalják, hogy leszámolnak egy másik túlélőközösség ellenségeivel: emberekkel, akikkel sosem találkoztak, akikről eddig azt sem tudták, hogy a világon vannak, de akik idegenek állításai szerint kegyetlen gyilkosok. És mint kiderül, tényleg azok, de ez nem változtat a tényen, hogy gondolkodás nélkül mennek lemészárolni őket. Amikor az évadfináléban eljön a számonkérés ideje, még a nézőnek is el kell ismernie, hogy Negan, ez a bőrdzsekis, beteg fasz (és az ő szomjas Lucille-ja) valahol jogos sérelmeket emleget fel. Ezt már nevezem kényelmetlen morális szürkezónának.
Negan felvezetése egyébként mesteri. Az évadfinálé csupa késleltetés, nyomasztó feszültség, egyre növekvő kilátástalanság (arról nem is beszélve, hogy egyébként is jó pár epizód óta ágyaznak hatásosan a karakternek), és amikor Negan kilép a lakókocsiból („Pissing our pants yet?”), már simán be vagyunk szarva, és akkor még levágja az egy az egyben a képregényből átvett ijesztő, beteg, a maga módján ugyanakkor totálisan logikus monológját, és Jeffrey Dean Morgan olyan veszett karizmával vágja zsebre a geciszerepet, hogy öröm nézni, és esküszöm az égre, hogy Andrew Lincoln nagyjából életében először nyújt érdemi színészi alakítást, amikor kiül az arcára a félelem, a reményvesztettség, a kétségbeesés, annak felismerése, hogy összefutott valami erősebbel, rosszabbal, kegyetlenebbel, pont amikor pedig már meggyőzte magát, hogy nála keményebb tökű faszalegény nincs a vidéken. A nagy vezető, a nagy macsó, a nagy alfahím, aki évadok óta élet és halál ura, méghozzá nem egyszer (konkrétan ebben a részben is) őrült arrogánsan, most hirtelen teljesen tehetetlen, és rájön, hogy minden önáltatása dacára csak annyi, mint fing a szélben.
Fantasztikus jelenet, Negan pedig tényleg Negan, nem az eredeti karakter egy olyan Disney-verziója, mint annak idején a Kormányzó volt. Vagyis minden adott az utóbbi évek egyik legerősebb évadfináléjához. Aztán hab helyett száraz kutyaszar kerül a tortára.
És még csak azt sem mondhatom, hogy olyan váratlanul jött volna, elvégre az a rémesen ostoba és felesleges, több részig húzott „él vagy meghalt” Glenn-mizéria anno pont előre jelezte. De az, hogy az utolsó rész cliffhangerében is valami hasonlót lőnek el, már megbocsáthatatlan. Nem azért, mert most annyira izgulni fogunk, hogy ki halt meg, nem azért, mert annyira féltjük a kedvenc karaktereinket, hanem azért, mert ez egy minden filmes logikának ellentmondó, erőltetett, szörnyen primitív, gyáva és parasztvakító (ráadásul még vizuálisan is szerencsétlen) megoldás, amely a dramaturgiát és az érzelmi azonosulást tandemben húzza karóba. Gratulálok a The Walking Dead alkotóinak, hogy sikerült egy jó évadot (és egy jó részt) így leokádniuk.
Mivel az élmény még friss, nem tudom, hogy ez a befejezés (kb. fél perc) mennyire nyomja rá a bélyegét az egész évadra vagy sorozatra – valószínűleg messze nem annyira, mint amennyire most amolyan dugjátok-fel-magatoknak indulatból érzem, és különben is, ősszel, amikor folytatódik tovább a sztori, ez már jó eséllyel senkit sem fog érdekelni. A gond inkább az, hogy ha egyszer megléptek egy ilyen otrombaságot, akkor a jövőben simán megléphetik újra (és újra és újra és...).
És az igazi tragédia? A The Walking Dead pont az a döbbenetes
siker, az a masszív nézettségi monstrum (bár ez a monstrum idén kicsit összement
az előző évhez képest), amelynek abszolút semmi szüksége nem lenne ilyen olcsó
húzásokra, sőt nyugodtan szárnyalhatna
merészen, radikálisan, meglepően. Márpedig ha ez a finálé úgy ér véget, ahogy
véget kellett volna érnie (akárkit iszik is meg Lucille), most csak ülnék és
bámulnék, és nem térnék magamhoz, hogy mennyire jó volt ez az évad. Így viszont egyelőre marad a dugjátok-fel-magatoknak stádium.
UPDATE: Puszta érdekességként: a sorozat showrunnere máris magyarázza, védelmezi az internetszerte sokat szidott évadfinálét (mintha csak Zack Snydert látnám) - ráadásul sűrűn használja a "cinikus" szót a nézőkre (akikből a sorozata - és ő - megél). Itten.