John le Carré 1993-as regénye, az Éjszakai szolgálat (The
Night Manager) egyfajta átmenet, vagy ha úgy tetszik, kísérlet volt a szerző
pályafutásában – egy bosszantó mellékkörülmény tette szükségessé: a történelem.
A vasfüggöny lehullásával a hidegháborús sztorik elveszítették aktualitásukat,
és az írónak, aki szikár, jéghideg regényeivel egyfajta no-bullshit ellenpólusát
alkotta meg a James Bond-féle egzotikus, bombasztikus kémkalandoknak, új téma
után kellett néznie. Az MI6 szolgálatában edződött szeme a nemzetközi
fegyverkereskedelmen akadt meg, és így született az Éjszakai szolgálat, amely
bár még mindig fényévekre van Fleming 007-es világától, mégis talán a legközelebb
esik hozzá a le Carré-életműn belül.
Ez már csak abból is látszik, hogy a BBC idei, minisorozatos adaptációjának főszereplője Tom Hiddleston, akit azóta előszeretettel emlegetnek potenciális jövőbeli James Bondként. Ugyanis le Carré egy átlag hősét nem játszhatná el egy magas, daliás, ragyogó mosolyú színész – mert le Carré egy átlag hőse, legyen bármilyen ravasz és félelmetes kém is, egy nyomorult, jelentéktelen, halk szavú kisember (ld. a köpcös George Smiley-t, aki nemhogy nem viszi tucatjával ágyba a nőket, de saját felesége folyamatosan megcsalja). Az Éjszakai szolgálat azonban pont elmozdult ebből az üdén (ugyanakkor letaglózóan) realisztikus felfogásból, és tett pár határozott lépést a ponyvás kémthrillerek irányába – a BBC pedig mintha kicsit tanácstalanul állt volna a tényálláshoz: tisztességesen, sőt nívósan, egy rakás pénzzel és tehetséggel vitték filmre le Carré könyvét, de ez az a fajta tehetség, amely inkább (nem pejoratívan értett) iparos munkában, mintsem valami kreatív nagyságban szokott megnyilvánulni.
A sztori egy néhai katonáról, a brit Jonathan Pine-ról (Hiddleston) szól, aki egy kairói luxusszálloda menedzsereként szerelmi viszonyba keveredik egy veszélyes körökben mozgó nővel az arab tavasz idején – az affér a nő meggyilkolásával és Pine szívének összetörésével ér véget. A férfit hónapokkal később beszervezi a brit titkosszolgálat egyik ügynöke, Angela Burr (Olivia Colman), hogy épüljön be annak a nemzetközi fegyverkereskedőnek, Richard Ropernek (Hughe Laurie) a belső köreibe, aki felelős volt szerelme haláláért.
A BBC nem fukarkodott: a 20 millió fontból jutott remek színészekre, profi gárdára, egy rakás egzotikus helyszínre és pár grandiózus jelenetre jó nagy robbanásokkal (dollárra átszámítva egy epizód úgy 4,7 millióra jön ki; és még egy Trónok harca-epizód se nagyon zabál többet 6 milliónál), a hozzáértés és az elkötelezettség pedig látszik is a végeredményen. Az Éjszakai szolgálatot jó nézni, szépek a képek, megnyerők az alakítások, izgalmas a sztori, és ide-oda cikázunk a világ szinte minden szeglete között. Csak az a plusz hiányzik belőle, az igazi spiritusz, bátorság és feszesség.
Nem ez az egyetlen regényadaptációs tévésorozat mostanság, amely feleslegesen nyújtja hat-nyolc órára a történetét (ld. még: 11.22.63, Hap and Leonard); és ha az eredeti egy hagyományosabb le Carré-mű lenne, és így olyasféle adaptációt csináltak volna belőle, mint pár éve a Suszter, szabó, baka kém-ből vagy Az üldözöttből, ez talán nem is lenne baj. Ám utóbbiak „lassú víz partot mos” felfogásával, nyomasztóan, ridegen csordogáló cselekményével szemben ez egy pörgősebb, tipikusan thrilleresebb darab, és mint ilyennek, nem tesz jót a tökölés – sem a rendezői sematikusság. Susanne Bier ugyan rutinosan vezényli le a sorozatot, de nincsenek emlékezetes megmozdulásai, izgalmas kompozíciói; egyetlen ötlete az, hogy olykor, egy-egy feszültebb pillanatban szuperközeli képet vág be valamelyik karakter szeméről. Lehet, hogy csak a két fentebb említett, kifinomultságával hódító mozis adaptáció kényeztetett el, de ez ide kicsit kevés.
És sajnos Tom Hiddleston is. Bár kisujjból hoz egy biztos, elvárható szintet, kicsit úgy érzem, az, hogy Pine szerepének eljátszása után Bondot emlegetik vele kapcsolatban, valahol legalább annyira degradáló, mint hízelgő. A sármja és a kiállása tökéletesen alkalmassá teszik szuperkémnek, de le Carré terepén kicsit kilóg, hogy minden második kérdésre és megjegyzésre ugyanazzal a széles, csupafog bájgúnár-vigyorral reagál. Érthetetlen, hogy a jelentősen bombasztikusabb Marvel-filmekben árnyaltabb, érettebb alakítást tudott hozni, mint itt, bár a forgatókönyv sem megy bele annyira a karakter drámájába, bosszúvágyába és a Roperrel való kapcsolatába, mint tehetné.
Colman (terhesen, ravaszul, szívósan, rettenthetetlenül, jogos dühétől majd szétszakadva), Elizabeth Debicki (Roper gyanútlan szerelme) és Laurie sokkal meggyőzőbbek, utóbbinál viszont az a kiábrándító, hogy mennyire nincs alkalma igazán megvillantania a méregfogait. Ahhoz képest, hogy Roperre a forrongó világ tragédiáinak, tömegmészárlásainak és háborúinak első számú keselyűjeként, mumusaként utalnak („the worst man in the world”), túl egyszerű, túl kedélyes, túl barátságos. Értem, sőt kifejezetten értékelem a szándékot, ami a macskát a szupertitkos főhadiszállásán baljósan simogató gonosztól való eltávolodást, a foglalkozását leszámítva teljesen normálisnak tűnő, karizmatikus, sőt lojalitásra és szeretetre képes gazembert illeti, de a forgatókönyv nem tudja izgalmasan és félelmetesen kibontani ezt az egyébként ígéretes kettősséget.
Ha hozzávesszük a szemrebbenés nélkül hollywoodiasított befejezést és az itt-ott csöpögőssé váló szerelmi melodrámát, egyértelmű, hogy a BBC biztonsági játékot játszott (ami ekkora költségvetés mellett nem is meglepő) – és a nézettség meg a visszajelzések alapján be is jött nekik. Ekézni én sem szeretném, mert arról szó sincs, hogy rossz lenne (egyébként maga le Carré is szerette), arról van szó, hogy szimplán csak korrekt, márpedig lehetett volna nagyon, nagyon jó, sőt egyenesen nagyszerű is. Nem tudom, ezek után merjek-e abban reménykedni, hogy az állítólagos (hivatalos forrásból még meg nem erősített) folytatás majd az lesz. Talán jót tesz az alkotóknak, hogy nem lesz alapanyag, amelyhez többé-kevésbé tartaniuk kell magukat (elvégre a könyvnek nincs második része) - de talán pont nem.