Baltimore
– Empty Graves #1
Történet:
Mike Mignola és Christopher Golden
Rajz:
Peter Bergting
Dark
Horse Comics
Mike Mignolának már réges-régen bebetonozott helye van a félisteni magasságokba emelkedett képregényírók panteonjában, de szerencsére ezzel nem elégedett meg, továbbra is, bár ritkábban, de megörvendeztet minket egy újabb sztorival. Habár Lord Baltimore történetének oroszlánrésze hasonlóan veterán írótársa, Christopher Golden tollát dicséri, azért Mignola kéznyoma első pillantásra felismerhető a közös munkájukon. A Baltimore nem a Hellboy-univerzumban játszódik, de a világ lakói ezzel nem jártak jobban: míg a B.P.R.D. sorozatban napjainkban jött el a világvége a lovecrafti mítoszok szörnyetegeinek megjelenésével, itt már az első világháború után sötétségbe borul a világ egy globális vámpírjárványnak köszönhetően. A kiégett, féllábú és csak a bosszúnak élő főhős már megfizetett a családját elpusztító vámpírnak, hiszen már a hetedik fő sztorivonalnál járunk, de a minden kontinensen elharapózott szörnyűségekért felelős Vörös Király, az első, legősibb vérszívó még mindig a visszatérésével fenyeget.
Baltimore a legutolsó csatában elveszítette gyerekkori jó barátját, akinek a testét ráadásul a menekülő boszorkányok valami rejtélyes oknál fogva magukkal vitték. Nem tudni, hogy ezzel akarják tovább kínozni, vagy valami sötét rituáléra készülnek vele (nyilván az utóbbi), de nem fognak ezzel jól járni, mert ha azt hittük, Baltimore megszállottságát ennél jobban nem lehet fokozni, óriásit tévedtünk. Még bajtársai is óvatos távolságot tartanak az űzött tekintetű lordtól, miközben három elesett társuknak ássák a sírokat, hogy legalább szimbolikusan tisztességes temetést kapjanak. A hálátlan és keserű munka során felelevenítik egymásnak, hogyan is csatlakoztak a társasághoz és mi vezette őket arra, hogy felvegyék a reménytelennek tűnő harcot a sötétség teremtményeivel. Egy veszteségekkel teli, de fontos csata után, a vihar előtti csendben, a következő halálos összecsapás előtt a szereplők lélegzetvételnyi időhöz jutnak, hogy átadhassák magukat a gondolataiknak, és többet tudhassanak meg egymásról: Golden és Mignola így ügyesen fűznek bele egy tanganyikai rémtörténetet még a háború első éveiből.
A sorozat huszonegyedik számától (bár minden egyes összefüggő történet saját számozást kap) vette át Bergting a stafétabotot Ben Stenbecktől és az utóbbi vastag vonalú, Mignolához hasonlóan árnyékokkal játszó stílusától áttért a szikárabb, szálkásabb vonalvezetéshez. Nekem ez inkább a tetszésemre való, így egyáltalán nem bánom a váltást, különösképp, hogy a sötét, borús és a reménytelenségben épp csak egy kis fényt megvillantó hangulat megmaradt. Aki lemaradt, annak erősen ajánlott felcsatlakoznia, de akinek ez az első látogatásuk a Vörös Király birodalmában, az sem fog csalódni, ha egy sűrű atmoszférájú horrorsztorira vágyik. (Nagy Krisztián)
Batman #50
Történet: Scott Snyder
Rajz: Greg Capullo
DC Comics
Scott Snyder érkezése a Batmanhez kisebbfajta megváltás volt öt évvel ezelőtt, a New 52 indulásakor (illetve még korábban, amikor a The Black Mirrort írta). Az Owl-sztorival új erőt, energiát, frissességet hozott a szériába, Greg Capullo rajzolóban pedig tökéletes, stílusos és tehetséges társra talált. Most, hogy közeledik a DC újabb univerzumrengető, status quo-felrúgó dobása, a Rebirth, Snyder elhagyja a címet (de Batmant magát nem: augusztusban jön új sorozata, az All Star Batman), és lezárja az évek óta alakuló történetfolyamot. Részben nagyon jól, részben kevésbé, jó és rossz megoldásokkal egyaránt – az biztos, hogy a frissesség már kiveszett Snyder sztorijából, de az is biztos, hogy a főhős karakterét még mindig nagyon érti és érzi.
Batman ugye Jokerrel együtt „meghalt” az Endgame végén, de aztán a következő számban rögtön fel is bukkant élve – ez egyszerre volt kiábrándító és is érthető, következetes megoldás (mert hát úgysem gondolta senki komolyan, hogy a karakter halott marad, szóval mi értelme húzni az időt?). A denevérruhát mindenestre Bruce szögre akasztotta, és Gordon felügyelő vette át a sötét lovag szerepét: páncélozott, rendőrségi finanszírozású Batmanként ment neki Gotham alvilágának.
Most viszont megtörtént az elkerülhetetlen: visszatért az igazi Batman, hogy seggbe rúgja a várost fenyegető új, batmanesen elszállt és őrült szupergonoszt, Bloomot. Snyder rutinosan ír akciókat, a finálé látványos és gyors, bár igazán érdekes ötleteket és megoldásokat nem tud szállítani. De a képregény ereje nem is az adok-kapokban, a robbanásokban meg a szó szerint óriási (lényegében kaiju-jellegű) csatában rejlik – hanem Batman visszatérésének Bruce Wayne-re és Alfredra gyakorolt hatásában.
Snyder arra használta Batman halálának olcsó (illetve olcsónak hitt) trükkjét, hogy leásson a karakter mélyére, és megmutassa, mitől az, aki, és milyen áldozatokat kell meghoznia, hogy az legyen, aki. Az elkötelezettségét, a magányát, az elveszettségét, azt, hogy valójában nincs választási lehetősége. Ez persze egyáltalán nem újdonság, de Snyder nagyon szépen viszi végig a gondolatmenetet, és a főhős közös jelenetei Alfreddel és Gordonnal az utóbbi évek Batman-történeteinek legjobb momentumai közé tartoznak. Azt egyáltalán nem mondanám, hogy Snyder ötéves regnálása tökéletes lett volna a sorozatnál – de bőven megvoltak a maga briliáns pillanatai. (Egyébként még lesz egy afféle epilógus, egy 51. rész is, mielőtt az író leköszön, és átveszi a helyét Tom King.) (Rusznyák Csaba)
Empress
#1
Történet:
Mark Millar
Rajz:
Stuart Immonen
Marvel
Comics / Icon Comics
Mark Millar szokás szerint semmit nem csinál félgőzzel, a legújabb képregényének még épp csak kijött az első száma, de a Twitterén már a filmadaptációra leszerződtetett színésznő kilétét apránként felfedő promócióval kampányol. Ezenfelül nem elég, hogy elhappolta Stuart Immonent a Marvel új Star Wars sorozatától, ráadásul egyenesen űroperát írt neki, ha már egyszer ennyire belemelegedett az űrhajók és idegen lények rajzolásába. Ami még ennél is örvendetesebb (pedig már nem gondoltam, hogy lehet fokozni): egy Flash Gordon inspirálta űreposzt, amelynek az az alapkoncepciója, hogy mi lenne, ha a gonosz Ming császár felesége szökne meg három gyermekükkel, miután elege lett a zsarnok fullasztó odaadásából.
Millar már az első oldalon letudja annak magyarázatát, miért is találkozunk olyan ismerős létformákkal az elég hamar ügetésből eszeveszett vágtatásba váltó cselekmény során: bolygónk négymilliárd éve során a mi ismert történelmünk épp csak egy villanásnyi, mint amikor egy molylepke szénné ég egy elektromos rovarcsapda oldalán. Így tökéletesen indokolt, hogy 65 millió évvel ezelőtt egy a miénknél sokkal fejlettebb civilizáció él a galaxisunkban idegen lényekkel és domesztikált dinoszauruszokkal harmóniában. Persze egy űroperánál még erre sem lett volna szükség, de hát így sokkal nagyobb vigyor terül el az arcomon, amikor Immonen elszabadítja a dinoszauruszőrült gyerekénjét: mert hát ugye mivégre egy nyilvános kivégzés, ha nem T-Rex által hajtják végre?
Emporia királynő karakteréből egyelőre még csak villanásokat látunk, amint menekülés közben meg kell birkóznia tinédzser lánya dacoskodásával, vagy amikor korábbi énjét a háromgyermekes, érett királynő személyisége mellé helyezik, ettől eltekintve végletekig lojális testőre, Dane ámokfutását követhetjük, amint először egy vadászgépet, majd egy komplett űrfregattot rekvirál el egy hiperugráshoz. Immonen ugyanúgy fantasztikusan rajzol női testet, mint őrjöngő dinoszauruszt, űrcsatát vagy durcás tinédzsert, egész egyszerűen nem tud hibázni. Ha az Empress csak fele olyan jól sikerült Flash Gordon/John Carter hommage lesz, mint amilyen a Starlight volt, már akkor is borzasztóan boldog leszek, de ha a belőle készült film is hozza ezt a szintet, akkor kezdeményezni fogom Millar szentté avatását. (Nagy Krisztián)
The Fix #1
Történet: Nick Spencer
Rajz: Steve Lieber
Image Comics
A két főszereplő az első oldalakon azon szomorkodik, hogy a digitális világ elnehezítette a klasszikus rosszfiúk életét – de azért annyira nem kell félteni őket: kirabolnak egy idősek otthonát, és közben kedélyesen a bentlakók egészségi állapota felől érdeklődnek. Aztán van egy kis vidám lövöldözés, menekülés, a gazemberek pedig végül leveszik a maszkjukat, és válaszolnak a diszpécser hívására – merthogy amúgy zsaruk.
Spencer főcím előtti karakter- és sztorifelvezetése példás, frappáns és veszettül szórakoztató – olyan, amilyen a képregény egésze. A The Fix két korrupt, de amúgy totál jó fej, folyton poénkodó, egymást szívató rendőrről és barátról szól, akik mindennapi huncutkodásait csak az gátolja némileg, hogy súlyos pénzzel lógnak egy gengsztervezérnek, aki hozzájuk hasonlóan jó fej és vicces, egyébként meg egy abszolút nyárspolgár és családapa, már amikor éppen nem tartozásgödörbe zuhant szerencsétleneket belez ki. Spencer úgy írja meg a simlis karaktereket, hogy pár oldal után régi haverjainknak érezzük őket, és a komótosan csordogáló cselekményt afféle tarantinós sztorizgatásokkal tölti fel.
Egyébként viszont a laza, humoros, ugyanakkor természetesen szigorúan 18 éven fölöttieknek belőtt brutalitással és sikamlóssággal operáló The Fix nem annyira Tarantinóra rímel, mint inkább Shane Blackre – vagány fickók, nagy dumák, végletekig vitt szituációk, fegyverek, gengszterek, faltól-falig szórakozás. Lieber képei ehhez mérten egyszerűek, elegánsak, lendületesek, a poénok és a karakterábrázolások pedig legalább annyira működnek az ő rajzolt mimikái, gesztusai miatt, mint Spencer forgatókönyvének köszönhetően. Egyetlen apró hibája a The Fixnek tényleg a lassúsága, de még ezt sincs szívem felróni neki, mert inkább olyan hatás kelt, mint amikor valaki egy sör mellett sztorizgat neked – ilyen szempontból meg egy kicsit Elmore Leonardra is rímel a képregény. Remek kezdés. (Rusznyák Csaba)
Head
Lopper #3
Történet
és rajz: Andrew MacLean
Image
Comics
MacLean már szerepelt az éves toplistánkban egy posztapokaliptikus graphic novellel (ApocalyptiGirl) és most is egy nem kevésbé egyedi munkával rukkolt elő. A Head Lopper első két része eredetileg saját kiadásban jelent meg, de miután az Image felkarolta, hozzácsapott egy harmadik rövid sztorit, így 96 (!!) oldalasra hizlalva az első, általuk kiadott füzetet. Óriási pacsi egyébként az Image-et vezető Stephensonnak, hogy ilyen szabat kezet ad a saját szerzői jogaikat is megtartó alkotóknak: a Head Lopper negyedéves megjelenésű, teljesen irreguláris oldalszámmal (eddig sorban 96, 59 és 54) rendelkező képregény, melyet MacLean a saját, komótos tempójában rajzolhat.
Norgal egy vándorló magányos harcos, aki sajátos becenevét onnan kapta, hogy kardnyújtásnyi körzetében az életére törő szörnyek nyugtalanítóan (mármint nyilván a szörnyek számára nyugtalanítóan) nagy eséllyel veszítik el a fejüket. Állandó utastársa Agatha, a Kék Boszorkány levágott, de nagyon is virgonc feje, aki állandóan jártatja a lepénylesőjét, és az őrületbe kergeti az őszbe csavarodott zsoldost. Míg Norgal állandóan Harry Harryhausen filmekbe kívánkozóan gigászi lényekkel keveredik csatákba (és MacLean egyáltalán nem spórol a harci jelenetekre szánt oldalakkal), addig a háttérben egy Shakespeare-drámába illő összeesküvés zajlik egy királyság sorsáért, ami mögött természetesen egy sötét mocsár mélyéről konspiráló boszorkány áll. Norgal hátterének és személyiségének kibontása teljesen áttételes és esetleges (és hát őszintén nem is tudom mennyire lényeges a történet szempontjából), Agatha pedig olyan teljes oldalas stand up jeleneteket kap, hogy öröm nézni. Mindez teljesen egyedivé teszi az élményt: nem is kell ragaszkodni a konvencionális történetmeséléshez, megteszik azt helyette mások.
A füzetek látványvilága olyan, mintha Mignolára bízták volna az Adventure Time legújabb évadát, MacLean panelkezelése pedig talán az egyik legeredetibb és –frissebb, amit az utóbbi időben láttam (azért a Deadly Class zsenialitását még mindig nem tudja lepipálni). Még három hónap, és lezárul a minisorozat, ez pedig bőven elég ahhoz, hogy mindenki bedarálhassa az első három füzetét. (Nagy Krisztián)
