Valószínűleg minden játékosnak van egy vagy több kapudrogja, melyeket a mai napig keserédes nosztalgiával idéznek fel. Az én játékos korszakom három címmel indult: Another World, Alone in the Dark és végül, de messze nem utolsósorban a Day of the Tentacle. Utóbbival volt a legkülönlegesebb a kapcsolatom. Talán fél évet szenvedtem, miközben hülyébbnél-hülyébb angol szavak és kifejezések ragadtak rám, míg végül megmentettem a világot a télapó-szakállú Bíborcsáptól és az ő miniatürizáló pisztolyától.
Eltelt majdnem negyed évszázad, és úgy tűnik, a LucasArts veteránok alapította Double Fine Productions a Grim Fandango Remastered változatával kiengedte a szellemet a palackból, vagy stílszerűbben a csontvázat a Halálügyi Minisztérium legkisebb és legsötétebb irodájából. Annyit azért érdemes megjegyezni, hogy bizonyos szempontból a Double Fine némileg beleült a jóba, hiszen a stúdió indulásakor Tim Schafer és kedves társai sok mindenbe vágták bele a fejszéjüket, de klasszikus point and click kalandba eszükbe sem jutott. Sőt éppen Schafer volt az, aki visszamenőlegesen halottnak nyilvánította a műfajt egy azóta híressé vált, Kickstarterre készített videóban: „[...] adventure games exist only in our memories, dreams and in Germany.”
A zsáner egy időre valóban kifeküdt, leszáímtva az előbbi idézetnek megfelelően Németországot – itt a helyi fejlesztők ugyanis megvesztek azért, hogy a klasszikus, SCUMM motor hajtotta kalandokhoz méltó, humoros cuccokat hozzanak össze. Egyébként ezt az elhatározásukat továbbra sem engedték el, és németes elszántsággal sorra gyártják az új címeket.
A nagyközönség számára a point and click játékokat egyértelműen a Telltale Games támasztotta fel olyan nekromanta praktikákkal, mint az epizodikus megjelenés, az egyszerűsített fejtörők, illetve a párbeszédek hangsúlyossá tétele. Beszédes, hogy az első nagyobb projektjük éppen egy LucasArts klasszikus, a Sam and Max reanimálása volt. Az ínyencek pedig megtalálhatták a számításukat a kicsi és független fejlesztők alkotásaiban, a Wadjet Eye Games művei például túlzás nélkül nevezhetők modern klasszikusoknak. A Blackwell sorozat, a Gemini Rue vagy a Resonance egyaránt méltó arra, hogy helyet kapjon a legnagyobbak (például: Indiana Jones and the Fate of Atlantis) mellett a Threepwood panteonban.
A Day of the Tentacle (ahogy valahol minden LucasArts point and click kalandjáték) több szempontból is történelmi jelentőségű. Először is annak a Maniac Mansionnek a folytatása, melyhez Ron Gilbert lekódolta a már korábban is emlegetett, egy egész korszakot meghatározó SCUMM motort (Script Creation Utility for Maniac Mansion). Másodszor ez volt az első játék, amelynek fejlesztését a két legendás író-dizájner, Dave Grossman és Tim Schafer társrendezőként vezényelhették le.
Mit kapunk ma a 4500 forintunkért? Technikailag mind a PS Vitán, mind a PS4-en (a crossbuy megoldásnak köszönhetően egy árért megkapjuk a két Playstation verziót) nagyon jól szerepelt a játék, szerintem jobban, mint a Grim Fandango, amely borzasztóan nézett ki a HD tévén. Kényelmi szempont szól csak a Vita mellett, ugyanis a kézi konzolt használva lehetőségünk nyílik az érintőképernyőn keresztüli irányításra. Azt mondjuk nem teljesen értem, hogy a Dualshock 4 közepén terpeszkedő touchpad ilyetén felhasználásáról miért feledkeztek el a fejlesztők.
A szó szerint leglátványosabb változás természetesen a grafikát érintette. Kicsit olyan lett a végeredmény, mintha egy abszurd, HD felbontású (jó, Vitán csak 720p) rajzfilmet néznénk. Sajnos az illúzió nem tökéletes, mivel az animációkat nem cserélték le, így a karakterek mozgása darabosabb annál, mint amihez a szemünk hozzászokott. Finnyásabbak vagy az érdeklődők egyébként egyetlen gombnyomással bármikor visszaválthatnak a klasszikus grafikára (ezzel együtt a SCUMM-féle, alsó ikon-soros irányításra). Szerencsés módon a Remastered változat összerakásánál a Double Fine megtartotta az eredeti szinkront, amely mai füllel hallgatva kicsit talán suta, inkább lelkes, mint professzionális, de mivel maga a játék is egy olyan lazán zseniális, időutazásos katyvasz, amit csak a kilencvenes évek termelhetett ki, ezért így van ez jól.
Ha pedig már történet: a kezdeti incidens után három idősíkon zajlik az elmebaj. Bernarddal, a szódásszifon szemüveget és propeller nyakkendőt viselő prototípusos nerddel a jelenben (ez persze a kora kilencvenes évek videokazettával, pénzbedobós masszázsággyal és jó sok Star Wars meg egyéb LucasArts játékokra történő utalással) kell helyrehoznunk dr. Fred időgépét, ami a gyakorlatba átültetve egy bazi nagy, kétmillió dollár értékű gyémánt beszerzését jelenti. Hoagie, a heavy metal függő Jack Black előkép az Egyesült Államok alkotmányát éppen papírra vető honatyákkal keveredik különös kalandokba, melynek végső célja, hogy áramforrást kerítsen az időutazó egységéhez. Utóbbi egyébként – miért is kertelnék – egy mobil budit takar. Laverne, a fura csaj ugyanazt szeretné elérni, amit Hoagie, csak ő már a csápok uralta jövőben, ahol a homo sapiens jelentősége a házi kedvenc szerepre szűkült le.
A fejtörők talán kicsit könnyebbek, mint a Grim Fandangóban voltak (illetve a remastered változatoktól független, eredeti kronológiát nézve: lesznek). A legkomolyabb kihívást az jelenti, hogy kitaláljuk, melyik tárgy melyik idősíkon oldja meg a problémáinkat. Amúgy két végigjátszást érdemes tervezni, egy simát, egyet pedig a kommentárokat meghallgatva.
A második, egyben utolsó jelenkori adalék ugyanis a fejlesztői kommentárok megjelenése. Ezek elsősorban érdekes sztorizgatások, anekdoták az eredeti fejlesztőktől (Tim Schafer, Dave Grossman, Larry Ahern, Peter Chan, Peter McConnell és Clint Bajakian beszélnek), és csak kisebb mértékben technikai jellegű elmélkedések. Sok érdekesség kiderül: ilyen például a Twin Peaks utalás leleplezése, amit nem is vettem észre magamtól, elsősorban azért, mert én a sorozatot csak jóval a játék megjelenése után láttam. De ennél is érdekesebb volt arról hallani, hogy mivel egyszerre kódolták és írták a párbeszédeket, az esetek többségében helyben rögtönözték a vicces egysorosokat. Egy kicsit több, és kicsit mélyebben a kulisszák mögé tekintő szövegelésnek a magam részéről azért jobban örültem volna.
Eddig csak a pluszokról írtam, mégis a legörömtelibb húzás, hogy nincsenek mínuszok. Azaz nem húztak ki semmit a játékból, és ez pont azt jelenti, ami miatt a Day of the Tentacle veteránok most talán felkapják a fejüket: ha Bernarddal belépünk Weird Ed szobájába, akkor az ottani számítógépen továbbra is elindíthatjuk az eredeti Maniac Mansiont, és ha kedvünk szottyan hozzá, végigjátszhatjuk azt. A dolog PS4-en és Vitán is működik, és jár érte a nagy piros pont a Double Fine-nak, mert bár szerényen hallgatnak a dologról, de két játékot kínálnak egy áráért. Nem is akármilyeneket.
Kétségtelenül meg lehetett volna toldani a csomagot feljavított animációkkal, esetleg opcionálisan átvariált fejtörőkkel, és talán nem is egy hangyafasznyival kitörőbb lelkesedéssel illett volna nyomatni a fejlesztői kommentárokat. Tudom, ne akarjak túl sokat. A Day of the Tentacle Remastered változata így is megéri az utolsó ráköltött fillért is. Várjuk a következőt, ami a jelen állás szerint a Full Throttle újrakiadása lesz.