Gengszterek sofőrje - Egy mindenki ellen

Amennyiben szerinted az az igazán fasza autós üldözés, amikor a kamera felpimpelt CGI-járgányok alatt-fölött-között cikázik, a gravitáció ignorálva van, záporoznak a golyók meg a tökös egysorosok, és minden felrobban, miközben olyan idegőrlő score dübörög, ami akkor is a szívroham határára sodorna, ha a vásznon történetesen csillámpónik henyélnének egy gumicukor-szivárvány alatt – nos, ez esetben a Gengszterek sofőrje (The Driver, 1978) nem a te filmed. Ha viszont szereted, amikor aláfestőzene nélkül, agyadban kizárólag a roncsolódó fém és a betonon sikoltó kerekek zajával figyelheted, ahogy valódi férfiak valódi autók volánjánál ülve, kizárólag a szerencsében és a saját vezetői képességeikben bízva, reális keretek között, ennél fogva valós tétekkel zsonglőrködve, minden veszélyhelyzettel fapofával szembenézve vetélkednek a végsőkig - akkor hajrá, ideje, hogy beülj a Sofőr mellé egy eszeveszett körre.

A Sofőr (Ryan O’Neal) szakmája legjobbja. Bűnözőket szállít villámgyorsan és feltartóztathatatlanul a tett elkövetésének helyszínéről a biztonságba. Nincsenek felesleges kérdései, sőt, egyetlen felesleges szava sem. Csinálja, amihez ért, és megköveteli, hogy munkaadói is pontosan tudják, mit kell tenniük. Tevékenységére garanciát csak abban az esetben vállal, ha minden úgy történik, ahogy előre kikötötte. Megveti a dilettánsokat, lenézi a nagypofájú amatőröket. Szigorú szabályrendszert követ, elvárásaiból nem hajlandó engedni, de megteheti – ő a legjobb, mindenki őt akarja.

A saját társait is arrogáns felsőbbrendűséggel kezelő, kiégett és cinikus Nyomozó (Bruce Dern) minden lehetséges eszközt bevet, hogy elkapja. Csak a trófea megszerzése, a legendás „Cowboy” letartóztatásával járó dicsőség vágya hajtja. Szarik a törvényre, attól sem riad vissza, hogy semmirekellő bűnözőkkel szövetkezzen: egy bebukott, piti rablónak (Joseph Walsh) szabadságot ajánl, hogy nagyszabású bankrablást szervezzen, fogadja fel, majd juttassa rendőrkézre a Sofőrt. A terv talán működne is, feltéve, ha a mitugrász bűnöző nem próbálná átvenni az irányítást – és ha nem a szakma legjobbjával próbálna baszakodni.    

A Sofőr nem csak beceneve (Cowboy) okán nevezhető joggal western hősnek: kizárólag saját elveihez igazodó, a társadalom peremén élő, mindenféle érzelmi kötődéstől tartózkodó figura, akinek vállalt és eleve elrendelt sorsa a magány. Csakis a munkájának él, de azt sem a pénzért vagy az elismerésért teszi, egyszerűen nincs más választása: lételeme a száguldás és a veszély, sőt  mintha egyenesen a halál torkába kívánna rohanni szakadatlanul. Nem tudja, nem is akarja elviselni a béklyókat, a törvények betartása számára nem lehet opció, a volán mögött kel életre igazán, csak benzingőzben és szirénazajban képes létezni. Az adrenalin a drogja, a menekülés a természetes közege. Mikor épp nem egy tucatnyi rendőrautóval hadakozik a csúcsforgalom kellős közepén, vagy nem a következő melóval kapcsolatos ügyeit intézi, olyan, mintha kiürülne: mozdulatlanul fekszik az ágyában, és némán, elkeseredve bámulja a plafont.

A Nyomozó hasonlóképpen megszállottja a munkájának, életében valódi érzelmeknek nincs helyük, kopó-mentalitása minden mást ellehetetlenít, de nyilvánvalóan nem ura önmagának, és környezetét is csak fenyegetésekkel képes manipulálni: munkatársai tartanak ugyan tőle, de eszük ágában sincs tisztelni. Akaratát csak a pozíciójából következő hatalma jogán tudja érvényesíteni, hiába játssza a domináns hímet, senki nem veszi igazán komolyan, egy darabig teszik, amit mond, aztán inkább hátralépnek, és hagyják, hogy hülyét csináljon magából.

A film az ellenszenves zsaru és a törvényen kívüli főhős szembeállításával korántsem a bűnözői életforma mellett érvvel, inkább az örök kívülállóság, a saját, minden külső tényezőtől függetlenített, önálló értékrend kialakításának szükségszerűsége mellett teszi le voksát: a Sofőr a gengszterek között is kizárólag saját akaratának engedelmeskedik, nem kíván fejet hajtani munkaadói előtt – a mélygarázsban abszolvált laza, karosszéria-zúzó prezentációja mindent elmond arról, mennyire tiszteli az össze-vissza lövöldöző seggfejeket.  A nézőt feleslegesen útba igazító magyar cím azért sem szerencsés, mert valamiféle alárendeltségre utal, pedig szó sincs ilyesmiről: hősünk nem a „Gengszterek sofőrje”, egyszerűen csak „A Sofőr”.

A mára veteránnak számító Walter Hill ( A lápvidék harcosai, 48 óraTrespasspályakezdőként is magabiztos profizmussal vezényli le az autós üldözéseket, akciói feszültek, dinamikusak, hibátlanul követhetőek és realisztikusak, a száguldások ráadásul egy pillanatra sem öncélúak, mindig előrelendítik, formálják és szolgálják a cselekményt, nem puszta látványelemként funkcionálnak. Ryan O’Neal lefojtott, minimális gesztusokra redukált játéka precízen közvetíti a Sofőr önmagába zárkózását és szüntelenül kirobbanni készülő indulatait, tekintetében a „minden mindegy” hozzáállás álcája mögött fürkésző figyelem és intelligencia izzik – a filmmel több ponton is erős áthallásokat mutató Drive főszereplőjeként Ryan Gosling nyilvánvalóan rengeteget merített a karakter gesztusaiból és habitusából. Bruce Dern meggyőzően hozza az öntelt, tenyérbemászó modorú, önmagát mindenki más fölé helyező, agresszív baromarcút, a gyönyörű Isabelle Adjani pedig egyszerre bájos, elesett, számító és rideg – bár csak utalásszinten értesülünk róla, de sejthető, hogy csáberejének még maga a Sofőr sem képes ellenállni.

A Gengszterek sofőrje nem csak a korszak bűnfilmjei közül emelkedik ki egyszerűségében is összetett cselekményével, kiváló alakításaival és remekül komponált akciójeleneteivel – mondhatnánk, hogy „csak” egy krimi, de kategóriájának vitán felül az élmezőnyében repeszt.


Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!