A Marvel még ősszel frissítette a palettáját új címekkel és alkotókkal (és persze újraszámozásokkal) az All New, All Different név alatt - azóta a legtöbb szériának lezárult az első sztorija, mi meg időközben főleg független/szerzői képregényekkel foglalkoztunk, úgyhogy most szánunk rá egy GeexKomix különkiadást, hogy kiemeljünk tíz nagyon jó és/vagy nagyon érdekes sorozatot a kiadó Secret Wars utáni időszámításából.
A-Force
(G. Willow Wilson, Jorge Molina)
Ha a feminizmus és a diverzifikáció nevében létrejön egy csak nőkből álló szuperhőscsapat, az szép és jó, de ahogy Brian Wood 2013-as X-Menje demonstrálta, önmagában még nem jelent semmi – legkevésbé magas színvonalat. G. Willow Wilson női Avengerse, az A-Force ellenben nagyon is magas színvonalon mozog (pedig a Secret Wars alatt futó felvezető minisorozat még nem volt különösebben meggyőző), konkrétan Chris Claremonte-nak azt az X-Men történetét juttatta eszembe, amelyben a mutáns csajok összeálltak, hogy elkenjék a Buldózer száját (Uncanny X-Men 217-218, itthon 1994-ben jelent meg, az X-Men 14-15. számában, gyerekkorom egyik nagy kedvence volt). Vagyis egy alapvetően könnyed hangulatú akció-kaland képregényről van szó, amelyben Medúza, Amazon, Marvel Kapitány, Káprázat és Nico (a Runaways tagja) szállnak szembe egy rejtélyes és erős fenyegetéssel a Secret Wars világából szökött Singularity segítségével. Wilson fő erénye, hogy kiválóan írja a karaktereket, és egyszerű, de briliáns koncepcióval, vezeti fel a sztorit – az összezavarodott, számára idegen világban tébláboló, barátait kétségbeesetten kereső Singularity (a többiek nem emlékeznek a Secret Wars alternatív valóságára, így rá sem, ezért egyszerre bájos és szomorú, ahogy döbbenten fogadják lelkes öleléseit) missziójának köszönhetően ez az egyik legspontánabb, legtermészetesebb csapatösszeszedős sztori, amit valaha (!) olvastam. (PS: Wilson Ms. Marvel képregénye – a muszlim, tinédszer szuperhőslányról – szintén fantasztikus.) (RCS)
Amazing
Spider-Man
(Dan
Slott, Guiseppe Camuncoli)
Dan
Slott újra emelni tudta a tétet: a Big Time óta fokozatosan ő változtatta Peter
Parkert a pénztelen, magánéletében állandóan egyhelyben járó lúzerből sikeres,
saját magánvállalatot alapító, zseniális feltalálóvá, most pedig már egészen a
csillagokig repíti. Pókember elhagyja New Yorkot, hogy nemzetközi vizeken
szálljon szembe a vállalatbirodalmát is veszélyeztető Zodiac nevű terrorszervezettel.
Párizs, London, Sanghaj, Afrika és az űr hidege: bár Parker most a S.H.I.E.L.D.
segítségével és számos baráttal a háta mögött száll szembe az ellenfeleivel, a
szíve ugyanúgy a helyén van, mint amikor még utcai bandákat hagyott
becsomagolva a rendőrségnek. Nemzetközi kalandokhoz európai rajzoló dukál,
Slott pedig karrierje legjobb formáját hozza. (NK)
Doctor Strange
(Jason Aaron, Chris Bachalo)
Kezdjük azzal, hogy ez a Marvel legjobb jelenleg futó sorozata – sőt, az egyik legjobb jelenleg futó képregény az amerikai piacon úgy ánblok. Jason Aaron sztorijában a mágusokat, illetve magát a varázslatot pusztítja egy kegyetlen, pándimenzionális anti-mágia hadjáratot folytató ellenség. A szerző fantasztikus és őrült ötleteket sorakoztat fel, furcsa, bizarr és grandiózus történetelemeket kever okos és frappáns humorral, meglepő tragikus potenciállal és olyan karakterrajzzal meg világépítéssel, ami ritka manapság a mainstream amerikai képregényekben. Már az nagyszerű, ahogy (Bachalo csodálatos vizuális megoldásain keresztül) Strange szemén át láttatja az egész, a halandók számára láthatatlan mágiától sűrű, színes, kusza hétköznapokat, pedig ez még csak a kiindulási alap, amelyet – sok máshoz hasonlóan – az egyik számban még komikumra, a másikban pedig már kőkemény fantasy-akcióra vagy drámára futtat ki. Túl sűrűn nem lehet ezt a szót leírni a sok évtizede futó szuperhős-képregények kapcsán, de ez a széria: eredeti. (RCS)
Invincible Iron Man
(Brian Michael Bendis, David Marquez/Mike Deodato)
Az Invincible Iron Man első sztorija a Secret Wars következményének köszönhetően látszólag jó útra tért Doctor Doom (Reed Richards helyrehozta összeroncsolódott arcát) és Vasember egy régi ellensége, a megmagyarázhatatlanul nagy mágikus erőkre szert tett Madame Masque körül forog. A főhős és Doom együtt szállnak szembe a fenyegetéssel, de Tony persze nem bízik az egykori (?) szupergonoszban, aki a legváratlanabb pillanatokban (pl. egy randevú közepén) bukkan fel, hogy támogatásáról, segítségéről biztosítsa. Bendis gyermeki örömmel lubickol az ősi ellenségek furcsa, vicces, veszélytől és kételytől a legkevésbé sem mentes buddy cop viszonyában, de minden más karakterkapcsolatból is a maximumot hozza ki, legyen szó akár Tony új szerelméről, akár az ő és Madame Masque komplikált, bizarr, drámai viszonyáról – az író érzéke a karakterekhez és a dialógusokhoz egyértelműen kifizetődik. Sajnos a hatodik számmal kezdődően átvette a rajzolói teendőket Mike Deodato, aki jókora visszalépés David Marquez kellemes, letisztult vonásaihoz képest, de az új Vasember-sorozat így is a legjobb Knaufék Mandarin-eposza után – annak meg lassan tíz éve. (RCS)
The Mighty Thor
(Jason Aaron, Russell Dauterman)
Ha jól sejtem, mindenki, aki eleinte nagyban fújta a „pff, erőltetett PC/gusztustalan propaganda” szöveget a női Thor miatt, de nem csak a szája járt, hanem ténylegesen el is kezdte olvasni a sorozatot, hogy megbizonyosodjon annak „baromságáról”, mostanra többé-kevésbé befogta a száját. Asgardban jelenleg afféle polgárháború dúl, amelynek két pólusát az egyre inkább zsarnoki Odin és a vele szembeszálló felesége, Freyja alkotja – persze egy szuperhős-isteneposz ennyire nem lehet egyszerű, ezért az immár teljesen nyilvánvalóan Tom Hiddlestonról mintázott Loki is nagyban kavarja a szart a háttérben, Malekith pedig az egész univerzumban felkorbácsolja a kedélyeket, elfeket öl halomra, és lassan az összes világot háborúba taszítja. És mindennek a középpontjában ott van Thor, aki emberi alakjában, Jane Fosterként a testét zabáló rákkal folytat kilátástalan harcot. Aaron ugyanolyan hatásosan ragadja meg az események grandiózusságát (ahogy Thor pofán csapja Odint a pörölyével... nevezzetek felszínesnek, de néha nagyon jól esnek az efféle egyszerű örömök), mint ahogy a főszereplő kettősségét, törékenységét és isteni (jellegű) mivoltát, személyes drámáját. (RCS)
Moon
Knight
(Jeff
Lemire, Greg Smallwood)
Moon Knight egy nagyon legalulról érkezett (eldobható, epizodista főellenségként kezdte a hetvenes években) és ennek megfelelően fájdalmasan alulértékelt Marvel-karakter, akit csak Bendis 2011-es sorozata óta lehetett igazán komolyan venni. Tőle szerencsére Warren Ellis vette át a stafétabotot, és az éjszaka is direkt fehér maszkban-öltönyben parádézó (hogy az ellenfelei kifejezetten lássák, amikor jön), személyiségzavaros megszállott a 2015-ös év meglepetése lett. Lemire, aki épp egy gyalázatosan rossz Hawkeye-folytatást tudhat a háta mögött, borzasztóan telibe találta a két kollégája által megalapozott karaktert: ennek megfelelően Marc Spector új kalandjai a zárt osztályon kezdődnek, ahol saját hagymázas képzelgéseivel és a smasszerek brutális kegyetlenkedéseivel kell szembenéznie. Eddig úgy tűnik, ez a cím maga mögé fogja utasítani Warren Ellis Karnakját, ami már önmagában is megdöbbentő. (NK)
Power
Man and Iron Fist
(David
Walker, Sanford Greene)
Tango és Cash, Riggs és Murtaugh, Luke Cage és Danny Rand: a haverzsáner egészen új húzás a Marveltől, és egészen a nyolcvanas évekig kellett visszanyúlniuk, hogy újjáélesszék a műfajt. Az aranyszívű, családos nagy melák és az izgága milliárdos csemete amolyan 21. századi Bud Spencer és Terrence Hill párosként robban be újra a New York-i alvilág amúgy sem különösen rendezett életébe. A sorozat fókuszában elég egyértelműen a barátság áll (ez már az Adventure Time esetében is nagyszerűen bevált), a szuperheroikus kalandokat a Bosszúállókra hagyják, a zsánerre jellemző könnyed humor pedig folyamatosan jelen van az oldalakon. Sanford Greene remek választás volt, rajzai csak még jobban kihangsúlyozzák, hogy a dinamikus duó mennyire üdítő színfolt a Marvel új sorozatainak palettáján. (NK)
Spider-Man
(Brian
Michael Bendis, Sarah Pichelli)
Dan Slott után Bendis a legjobb dolog, ami a Pókember branddel történhetett: míg Peter Parker egy szinttel feljebb lépett a szuperhősködésben és a magánéletben egyaránt, addig a tinédzserlét útvesztőjében botladozást Miles Morales vette át tőle (fut egy Spidey című sorozat is párhuzamosan, ami továbbra is a középiskolás Parker kalandjait erőlteti, de azt sürgősen felejtsük is el). Minden, amit a húszas éveihez közeledő Pókfejben szerettünk, megkapjuk, csak éppen napjainkba átemelve, modernizálva, és az okostelefonok átformálta világunkhoz szabva. Miles ugyanúgy zsonglőrködni kénytelen a civil és a titkos élete kötelezettségeivel és a felelősségével, mint annak idején a példaképe, aki, amikor találkoznak, még azt is elismeri, hogy a fekete pókruhája is menőbb, mint az ő klasszikus piros-kéke. Bendis párbeszédei gördülékenyek, a karakterek egymáshoz való viszonya frenetikus, Miles nagymamája pedig ha lehet, May néni totális ellentéte. A Bendis-Pichelli párosa által létrehozott új Pókember-sorozat már 2015-ben is a legjobbak között volt, most pedig egyenesen a Marvel egyik ékköve. (NK)
Spider-Woman
(Dennis
Hopeless, Javier Rodriguez)
Ne kerteljünk, mondjuk ki: Hopeless simán szállítja azt, amit 2015-ben a Fraction és Aja által jegyzett Hawkeye fel tudott mutatni. Sajátos stílus, képi és panelelrendezési bravúrok, egyedi ötletek, emberközeli fókusz. Utóbbit még amellett is képes megtartani, hogy az állapotos Jessica Drew már az első füzetben egy speciális, másik dimenzióban lévő, a Csillagok háborúja kantinajelenetét idéző intergalaktikus kórházba jelentkezik be kivizsgálásra. A szexuálisan kihívó öltözködésű, feromonjaival kábító kettősügynök (vagy hármas, sosem lehet tudni) szuperkémet Rodriguez teljesen átfazonírozta, és ezzel új alapokra helyezte a karaktert. Az anyaszerep rendkívül szerethetővé teszi a Póknőt, akinek érthető módon hirtelen komoly gondjai lesznek a szuperhősléttel: még szerencse, hogy van egy ex-szupergonosz dadusa és egy volt újságíró, aki ellátja hétköznapibb munkával. Egyelőre úgy néz ki, hogy a jelenleg a Marvel után kullogó DC rengeteget tanulhatna vetélytársától a képregények diverzifikációja terén (talán azért ott is van remény, lásd Gotham Academy és Batgirl). (NK)
Uncanny X-Men
(Cullen Bunn, Greg Land)
Az összes létező szuperhősképregény közül már gyerekkoromtól kezdve az X-Men volt a kedvencem – ezért is érint olyan érzékenyen, hogy a Marvel immár hosszú évek óta nem tud semmi igazán érdemlegeset kezdeni a mutánsokkal. Az X-eknek egy rakás sorozata indult a Secret Wars eseményei után, és a többségük szóra is alig érdemes. Hopeless All New X-Menje nem teljesen reménytelenül, de döcögősen és kissé laposan viszi tovább Bendis eleve döcögős és lapos, mostanra több éves „X-Men a múltból” koncepcióját, az Extraordinary X-Men borzalmasan összecsapott vacak (pedig egy Jeff Lemire-tól többet várna az ember) és Gerry Duggan Uncanny Avengerse (a közös Avengers/X-Men csapatról) sem sokkal jobb. De legalább itt az Uncanny X-Men, az X-címek zászlóshajója, amelyben Cullen Bunn valójában az X-Force-vonalat viszi tovább: ez a csapat Magneto vezetésével a mutánsokra leselkedő veszélyek aktív és (elrettentés céljából) nyilvános levadászását tűzte ki célul. A mögöttes gondolat, hogy a mutánsok (a világban szétterjedt Inhuman-féle Terrigen Mist miatt, amely káros, nem egyszer végzetes hatással van rájuk) „gyűlöltebbek és veszélyeztetettebbek, mint valaha” – ez utóbbi szavakat nem véletlenül tettem idézőjelbe: az X-Men képregények úgy 40 éve minden nagyobb sztorit ezzel a koncepcióval indítanak, és ez már kezd baromi unalmassá válni. Szerencsére Bunn elég érdekes karakter- és társadalmi témát hoz be az amúgy üdítően vad és erőszakos szuperhősködésbe (ez a minimum, amit egy Magnetótól elvárunk), úgyhogy az első sztori lefutása utána azt tudom mondani: ígéretes. (RCS)
