„Look at the world. It’s either you or them.” Ez Henry filozófiája. Ezzel hessegeti el társa, Otis praktikus és morális aggodalmait közös gyilkosságaikkal kapcsolatban. És ez nem holmi erőltetett önigazolás, egy beteg elme jól hangzó, de valójában üres frázisa vagy a tények szónoki kiforgatása, Henry számára ez a tömör, egyszerű igazság. Üres, vegetáló, félelmetesen banális és tartalmatlan hulladékéletének egyetlenegy értelme van: az ölés. Csak ezzel tud megbirkózni az őt kiköpött világ sivárságával, a „vagy én, vagy ők” nézete olyannyira zsigeri és egyértelmű, hogy felülír minden mást, és a gyilkolást egyszerű, motorikus reflexszé degradálja. Úgy öl, ahogy más levegőt vesz. Ha nem vesz levegőt, vége van.
John McNaugthon a ’80-as évek derekán egy jó véres, de többé-kevésbé mainstream horrorra kapott pénzt egy kis produkciós cégtől (rongyos 100 ezer dollárról beszélünk), és egy tévés hírműsort látva döntött úgy, hogy a hírhedt sorozatgyilkos, Henry Lee Lucas története alapján készít filmet. Lucas saját bevallása szerint több száz embert ölt meg, noha későbbi nyomozások ezt a számot alaposan megkurtították, és a jelenleg legelfogadottabb álláspont szerint „csak” egy-két tucat, legfeljebb 40-50 élet száradhat a lelkén – már ha volt neki olyanja. A gyilkosságsorozata által inspirált Henry végül olyan mélyen felkavaró és durva lett, hogy 1986-os elkészítése és az MPAA többnyire pornóknak fenntartott X-es besorolásának kiérdemlése után egy fesztiválos vetítéstől eltekintve négy évig dobozban pihent. A korszak egyik legnagyobb műfaji teljesítményét így csak 1990-ben mutatták be.
Pedig nem különösebben véres. Egy szemkiszúrást, egy tévékereskedő disznóként való leölését és egy halott kurva fürdőszobában ülő holttestének látványát leszámítva (és ezek közül kettő csak pár másodperc) a Henry erőszak-ábrázolása, különösen a hírnevéhez képest, meglepően visszafogott. Brutalitása nem a gore-ban nyilvánul meg, hanem az emberi lélek leggusztustalanabb bugyraiban való elmerülésben, és abban, ahogy a nézőt ravasz és aljas módon nem csak szemlélővé, hanem kvázi közreműködővé is teszi.
McNaughton fokozatosan von be minket, óvatosan terelget a pokol felé, így eleinte csak rövid bevágásokat kapunk a holttestekről, amelyeket Henry (Michael Rooker élete legjobb alakítása) maga mögött hagy. Később gyilkosságai előzményeit és következményeit látjuk (a stoppos lány és a gitárja), majd pedig vele együtt követjük leendő áldozatait, de az „aktusról” ekkor még mindig lemaradunk. A borzalom csak akkor szabadul el teljes erővel, amikor beteg világába meghívja lakótársát, Otist. Ennek a folyamatnak az abszolút csúcsa a háromfős család lemészárlása: Henry és Otis szereznek egy videokamerát, és filmre veszik az egészet.
A finoman szólva kényelmetlenül naturalisztikus és valóságszagú home invasiont vágás nélkül nézzük végig a főszereplők kamerájának szemszögéből, egy tévé képernyőjén. Mikor a felvétel véget ér (az anya, az apa és a fiú halott), a kép a tévé előtti díványon ülő gyilkosokra siklik, akik úgy bámulják saját művüket, akár egy délutáni talk show-t. És ekkor jövünk rá, hogy milyen társaságban néztük végig a család legyilkolását. Hogy McNaughton lépésről lépésre egyre visszásabb dolgokat mutatott nekünk egyre bátrabban, mi meg minden alkalommal azt mondtuk, „jó-jó, ez még belefér”, és amikor úgy érezte, immár eléggé rákondicionált minket a főattrakcióra, egyenesen odaültetett minket Henry mellé. És mi hagytuk. És Otis mellé, aki olyan förtelmes, primitív, mocskos, nővérét molesztáló véglény, hogy mellette Henry (aki pedig annyit ölt, hogy arra sem emlékszik, 14 éves korában leszúrta, lelőtte vagy baseball ütővel verte agyon kurválkodó anyját), már-már jó embernek tűnik, és azon kapjuk magunkat, hogy McNaughton ezzel szimpátiát ébresztett bennünk egy tömeggyilkos iránt. És mi ezt is hagytuk. És akkor kurvára szarul érezzük magunkat.
És pont ez a koncepció lényege. A rendező felrúgja az erőszak filmbeli ábrázolásának hagyományait, és a saját elvárásait fordítja a néző ellen. Horrorra azért ülsz be, mert borzongani akarsz, halált akarsz látni, vért és brutalitást kívánsz – egy slashert nem azért nézel, hogy az összes sikongó, félpucér tinilány megmeneküljön a maszkos gyilkos kése elől. A biztonságos rettegés pozitív, gőzkieresztő hatása egy dolog, ami ennél is fontosabb, hogy a műfaj (jobban, mint bármely másik) az élet egy sötét, kegyetlen aspektusát formálja bűnös szórakoztatássá.
A Henry azonban azon kevés horrorok egyike, amelyek ezt a szórakoztatást kivonják az egyenletből: nyers, kompromisszummentes és nyomasztó, hiányzik belőle a megváltásnak már csak a lehetősége is, sőt: McNaughton teljesen kilúgozza a filmből az olyan népszerű műfaji sajátosságokat, mint a suspense, márpedig nélkülük csak a rideg, eszképizmusra esélyt sem hagyó realitás marad, az ölések meghatározta, kiutat és fogódzkodókat nem kínáló állapot, és ez olyan mélyre húzza be a nézőt, bőven túl azon a ponton, ameddig még kényelmes neki, hogy az egészet egyszerűen ROSSZ nézni.
A Henry így egy gusztustalan létezési forma gyomorforgató kórképe, a zárójelenet pedig egy kegyelemdöfés az alig pislákoló remény teljesen és felkavaróan közömbös, offscreen eltaposásával, ami – csak reflex.