The Walking Dead: Michonne – Fiatal voltam, kellett a pénz

Részemről már cinikus kacajra sem futja, amikor a „the story is tailored by how you play” feliratot olvasom valamely Telltale Games játék elején. Sőt még egy unott ásításra sem. Egyszerűen csak tudomásul veszem, mint azt, hogy létezik, teszem azt: paleolit diéta, holott a paleolitikumban az átlagéletkor nem volt ám szemtelenül magas, ráadásul a mamutok is kihaltak egy ideje. A helyzet az, hogy a point and click mechanikát mostanra olyan szinten felvizezték a Telltale Games boszorkánymesterei, hogy a kiadó műveit komoly arccal játéknak nevezni még a mai roppantul megengedő sztenderdek mellett sem lehet.

Más kérdés, hogy a Telltale amúgy is mindent elkövet a retorikájában, hogy rugalmasan elszakadjon a videojátékok világától. Előszeretettel nyúlnak a filmsorozatok terminus technicusaihoz, például nem részekről beszélnek, hanem évadokról, vagy nem szintekről, hanem epizódokról. Nincs ez másként a legújabb rókabőr, a The Walking Dead: Michonne esetében sem, amelyet a hangzatos „event” szóval írnak le. Event, tehát egyszeri minisorozat. Elméletileg ez három epizódot jelent a szokásos öt-hat helyett, gyakorlatilag viszont a Michonne a régi The Walking Dead videojáték egy hosszabb epizódjára szánt idő alatt végigjátszható: három óránál alig kell több ahhoz, hogy eljussunk a főcímtől a kreditlistáig. Azt, gondolom, mondanom sem kell, hogy árazásában már nem ennyire elnéző a kicsike: kábé egy teljes évadnyi Telltale játék felét kell érte kicsengetnünk.

Persze állítólag nem a méret a lényeg, a Telltale pedig nagyon erős a körítésben: a karakterek, a dialógok és a történetszövés úgy mennek nekik, mint az álom. Erre épp elég bizonyíték, hogy az első két évadban kibontott Lee és Clementine sztorijának az egész franchise (képregényestül, sorozatostul, sorozat spin off-ostul) legerősebbjei közt van a helye. Ráadásul ki ne élné át nagyon szívesen Michonne eredettörténetét? Elviekben tehát sok járulékos bónusz állt rendelkezésre, melyekkel a játékmechanika tökéletes hiányát és a soványka végigjátszási időt lehetett volna orvosolni.

Hogy néz ki ez a gyakorlatban? Kezdjük a sztorival, amely sajnos nem olyan izmos, mint az első két The Walking Dead (a videojáték, természetesen) évad esetében volt. Na jó, ezt hívják eufemizmusnak. Az igazság az, hogy gyenge, félszívvel összetákolt valamit látunk, amely a legjobb pillanataiban is csak az anyasorozat egy kötelező töltelékepizódjának a szintjét hozza. Az ennél rosszabb pillanatokról pedig inkább ne beszéljünk.

A szüzsé nem sokkal a világ immár félreérthetetlen elbaszódása után kapja fel a fonalat. Michonne nagyon szomorú, amikor összefut egy random túlélőcsoport vezetőjével, aki meghívja őt a halászladikjára. Ez nagy királyság, hiszen Michonne hajózik, így az alap tévésorozatra és a jelenleg futó Fear the Walking Deadre egyszerre tudunk értékesítési szempontból nem elhanyagolható módon asszociálni. Az élet a kis bárkán szó szerint csendes mederben csörgedez, mígnem véletlenek összjátéka folytán szembekerülünk a miénknél sokkal nagyobb random túlélőcsoporttal, az őket pillanatnyilag vezető, random pszichopata kis főnökkel, majd a random nem annyira pszichopata, kicsit árnyaltabb jellemű főmuftival is. Szó szót követ, Michonne szellemeket lát a múltból, közben picit körültáncoljuk a szar az élet meg az emberek is kontra nem annyira szar kérdéskört, majd főhősnőnk meghoz egy teljesen súlytalan morális döntést, kicsit elmélázik a történteken, végül stáblista.

Aki legalább a tévésorozatot követi, és ebből a játékból bármi jelentősebb újdonságot megtudott Michonne-ról, az előtt megemelem a kalapom.

A karakterek felszínesek, kidolgozatlanok, illetve nagy látványosan egy hangyafasznyit azért foglalkozunk velük közvetlenül az elmúlásuk előtt, de általában ennyi. A döntési helyzetek olyanok, amilyenek eddig voltak a Telltale játékokban, ám inkább olyanok sem. De ez voltaképpen nem is baj, mert sem a történet, sem a szereplőgárda nem tudja az érdeklődésünket olyan szinten felkelteni, hogy egy milliszekundumnál többet szánnánk az életünkből a sorsuk feletti aggódásra.

Itt tulajdonképpen el is érkeztünk a Michonne rákfenéjéhez. Egyszerűen ez a sztori cakkumpakk nem elég három epizódhoz, a legjobb szándék mellett sem. Ezt érezhette a stáb is, ezért agyontömték a cuccot quick time eventtel. Negyven százalék dumálás, hatvan százalék akció áll az elszámolás végén, miközben egy olyan játékról beszélünk, amelynek a harci mechanikája kimerül abban, hogy nyomd meg gyorsan az X gombot, amikor az X felvillan képernyőn.

Eddig mindig akadt egy vagy több nüansz, amely/amelyek akkor is örömtelivé varázsolták a Telltale játékokkal eltöltött pár órát, ha azok masszív hibái élesen kiviláglottak. A Tales from the Borderlands agyament humorára, szerethető karaktereire; a képregény hangulatát, világát tökéletesen átadó The Wolf Among Us-ra, de akár a Back to the Future retro sztorijára is szívesen emlékszem vissza. A The Walkind Dead: Michonne viszont sajnos nagyon más csoportba tartozik. Írnám, hogy ritkán találkozni olyan játékkal, amelyet ennyire átlátszó módon csak és kizárólag kereskedelmi megfontolások hívtak életre, de ez nem lenne igaz. A szomorú valóság ezzel szemben, hogy konzolos és számítógépes vonalon jelenleg éppen ez a típus kezd általánossá válni.



Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!