A ’70-es évek poliziescói sok
jéghideg, ultraagresszív, mocskos rohadékot adtak a filmtörténetnek, de kevés
olyan emlékezetes van, mint Thomas Milian púpos pszichopatája, Moretto a Rome
Armed to the Teeth-ben (Roma a mano armata, 1976). Nem azért, ahogy habzó szájjal, géppuskával, haldoklót szállító
mentőautóval menekül a rendőrök elől fél Rómán át, lekaszálva mindenkit, aki az
útjában áll, meg még azokat is, akik nem, bár ezt a jelenetet sem könnyű
elfelejteni. De van egy még jobb, ami egy új, egészen gyönyörű dimenzióba emeli a
klasszikus „zsaru és gengszter szívatják egymást” toposzt.
Tanzi felügyelő (Maurizio Merli) Moretto nővérének lakásán bukkan rá az épp csirkecombokat zabáló gazemberre, leteszi elé a töltényt, amellyel a púpos bérencei megfenyegették a barátnőjét, és ráugat, hogy egye meg. Viccel?, kérdezi Moretto. Egye. Meg. Ó, nem viccel, akkor oké, von vállat a rohadék, bedobja a töltényt a szájába, iszik rá egy kortyot, mintha csak egy kibaszott aszpirint öblítene le, aztán „ez a nagy büntetés, csicska?” tekintettel néz a zsarura. Tanzinak nincs jobb ötlete, mint jó képet vágni hozzá, mintha most aztán megmutatta volna a szarházinak, és szótlan keményfiúként elballagni. Azért még nincs kint teljesen az ajtón, amikor Moretto utánaböfög egy irgalmatlan nagyot. Csak hogy a zsaru tényleg értse, mennyire jólesett neki.
A poliziescók, akárcsak a ’70-es évek elejének amerikai zsarufilmjei, melyeket mímelni hívatottak, a való világ egyre nyomasztóbb, végeláthatatlannak tűnő bűnözési hullámai okozta általános frusztráció gőzkieresztő szelepeiként működtek (a filmesek persze örömmel húztak hasznot az alvilági állapotokból). Úgyhogy a törvényt a józan paraszti igazságérzettel szemben sutba vágó antihős-attitűd elég szokványosnak számított akkoriban, mégis, a zsáner talán egyetlen másik darabja sem ágált mellette olyan kihívó, agresszív nyíltsággal, mint a Rome Armed to the Teeth. Iszonyatos düh és kiábrándultság pulzál benne.
A film egy kétféle embertípussal, tettessel és áldozattal meg a velük járó hullaheggyel érvelő szikár, dühös vádbeszéd a bürokrata, impotens igazságszolgáltatási rendszer ellen, amely hagyja, hogy az embermocsok teljesen felzabálja a várost. Egyik Tanzi által megtorlandó atrocitás követi a másikat, a sztori vékonyságáért az ellenállhatatlan lendület, az őszinte nyerseség és a fasza zene (Franco Micalizzi) kompenzál. A forrófejű, kőkeményen impulzív főhősnek olyannyira tele van a töke a rendszerrel, amely az általa elkapott disznó bűnözőket mindenféle morális, technikai és egyéb mondvacsinált okok miatt hamarabb visszaküldi az utcára, semhogy pislogni tudna, hogy látszik rajta (már amennyire Merli nem túl kifinomult arcjátéka láttatni engedi), legszívesebben Kalasnyikovval menne ki a tömegbe, és el se eresztené a ravaszt, amíg teljes mozdulatlanságba nem dermed körülötte minden.
Feletteseitől kapja is a ráncos homlokokat és az összevont szemöldököket, még a korszak zsarufilmjeinek elmaradhatatlan „nesze, a jelvényem, bazmeg” jelenete is elcsattan. A paradox módon részben legendás (poliziescók), részben nevetség tárgyává vált (kannibálfilmek) Umberto Lenzi azonban kitart főhőse „hulljon a férgese” álláspontja mellett, így a finálé előtt Tanzit végül jóváhagyó mosollyal küldi gazemberölésre a főnöke. Moretto említett, eszméletlenül brutális mentőkocsis menekülése után a néző értetlenül kap a fejéhez, amikor a főhős a végső leszámolásnál megadná magát a törvényes eljárásnak (a film pedig egyfajta hollywoodi mismásolásnak), de a krónikusan illúziómentes Lenzi látványosan lapot húz a 19-re, és végképp kinyilatkoztatja, hogy itt már csak a teljes féregirtás segít.
A Rome Armed to the Teeth végtelenül sötét és cinikus, és bár érződik rajta némi „ébredjetek már fel, emberek”-féle figyelmeztető szándékú propaganda, határozottan az egyik legcoolabb poliziesco.