Hans Zimmer jött és szétcsapta a Sportarénát

Utólag érthetetlen, de sosem gondoltam igazán bele, mekkora jelentősége van Zimmer filmzenei munkássága szempontjából, hogy karrierje elején olyan new wave és punk rock bandákban klimpírozott, mint a The Buggles vagy a The Damned – pedig ugye egyértelmű, hogy a klasszikus Williams/Morricone-féle iskola melletti új csapásirány, az elektronika bőséges használata és a modernitás gyökere ezekben a korai években keresendő. És amikor tegnap este Zimmer kiállt a Sportaréna színpadára, hogy végigkalauzoljon tizenkétezer izgatott rajongót harmincéves filmzenei pályafutása legjelentősebb szakaszain, és felváltva esett neki dobnak, gitárnak és zongorának, miközben mellette zenészbarátai játszottak, vokáloztak, mögötte pedig full zenekar és kórus tombolt, az ember sokszor inkább egy rockkoncerten érezte magát, mintsem egy filmzenein.

Már a harmadik tétel meglepett: a szünetekben kissé idegesen, lámpalázasan sztorizgató Zimmer (sose volt a színpad rajongója) fogta a kedves, kellemes, de amúgy semmilyen szempontból nem kiemelkedő Madagaszkár-témát, és pár perc lazulós bemelegítés után sokhegedűs-dobos hangorkánná faragta a fináléját. Nem ez volt az egyetlen eset: a legtöbb zenét felturbózták, átvariálták a turnéra, néha csak úgy „miért ne”, néha pedig nyilvánvaló kényszerűségből. Merthogy egy Zimmer-koncert vonzereje nem „csak” abban rejlik, hogy a színpadról hallod vissza a német komponista válogatott műveit, hanem abban is, hogy a nagyrészt vagy teljesen elektronikus zenéit mind átírták élő hangszerekre – van valami csodálatos abban, hogy jól ismert, grandiózus szintetizátortémák köszönnek vissza több tucatnyi vonós tolmácsolásában, és bensőséges szintimelódiák szólalnak meg lágy, éteri fafúvósokon. Az Esőember például szinte transzcendens élmény, az Eredet üldözésjelenetének (Mombasa) dinamikájától és eszement intenzitásától pedig ki lehet esni a székből.

A koncert a Zimmer-életmű egyik tartópillérével, a gitárral hangsúlyosan támogatott Crimson Tide-dal kapcsolt, illetve robbant magasabb fokozatba, majd a bruttó háromórás műsor a félődői szünetig főleg a 2000-es évek két meghatározó zenéje, a Karib-tenger kalózai és a Gladiátor köré szerveződött – a kettő között egy Oroszlánkirály medley-vel, amelyhez Zimmer elhozta a score eredeti énekhangját,  Lebo M-et. Talán akkor őrült meg először teljesen a közönség, amikor a dél-afrikai zenész elképesztő hangja belehasított az aréna csendjébe, és elkántálta a film híres, ikonikus nyitányát.

Lord, Forgive Me for my Synths... és az Úr kezével-lábával csápolva megbocsát.

A legjobbat persze a szünet utánra hagyták: némi felvezetést követően (Tiszta románc, Esőember) az Acélember brutális és gyönyörű dobhurrikánja vitte le majdnem a stadion tetejét; csupa erő, energia és agresszivitás, amelyhez valószerűtlenül jól passzol a himnikus vonósok reménye és fennköltsége. Aztán jött Az őrület határán (a nyitótétellel, a Journey to the Line-nal), és itt új bekezdést kell nyitnom.

Ez ugyanis, bár kevésbé populáris, így egyben kevésbé ismert, mint egy Gladiátor vagy egy Eredet, talán Zimmer legkomplexebb és legérettebb műve, egyben pedig többé-kevésbé a zenei alapja mindennek, amit az elmúlt másfél évtizedben letett az asztalra. A Journey to the Line lassú, meditatív pulzálásból nyílik ki egy eposzi, fantasztikusan katartikus szimfóniává, amelynek a végét az említett Madagaszkárhoz hasonlóan kicsit megnyomták – mivel Az őrület határán az abszolút kedvenc filmzeném evör, az objektivitásnak még csak a látszatára sem vagyok képes, mindenesetre nekem egyértelműen ez volt az este csúcspontja.

Hans szakértő szemmel ellenőrzi, nem omlott-e még be a basszustól az aréna oldalsó fala.

Pedig ekkor még hátravolt a Csodálatos Pókember 2. Electro-témája. Persze-persze, gondolná az ember, jópofa kis csörte az, de ugyan mégis hogyan említhető együtt Az őrület határánnal, a Gladiátorral, a Crimson Tide-dal vagy a koncertet (kézenfekvő módon – Time) záró Eredettel? Hát úgy, hogy Zimmer és társai félretették minden finomkodásukat (talán jelzésértékű is, hogy a szünetben a komponista pólóra cserélte a szmokingját), messzire gurították a gyógyszerüket, és olyan eszméletlenül durva brutálrockként adták elő a témát, hogy azt ebben a formájában faltörő kosként is használhatnák – csodálkoznék, ha nem keletkeztek volna törésvonalak Budapest alatt. Ez a szám így a koncert abszolút meglepetése volt, a kreatív áthangszerelés és felturbózás falat kirúgó mintapéldája.

A zenekar egyébként végig nagyszerűen játszott, a szólisták láthatóan összeszokottak voltak, abszolút harmóniában éltek a színpadon. A koncert jól megszerkesztett válogatást nyújtott Zimmer pályafutásából az Esőembertől a Csillagok közöttig (No Time for Caution: újabb felejthetetlen csúcspont) – szépen végig lehetett rajta követni a komponista fejlődését, változását (a ’80-as évekbeli zenéi és a mostaniak két teljesen külön világ), és remekül demonstrálta a témákhoz, a műfajokhoz való kreatív hozzáállását. Elképzelni sem tudom ugyanis, ki másnak jutott volna egyáltalán eszébe, hogy egy különféle dobok tucatjain alapuló zenét írjon Supermanhez vagy gépies énekhanggal megtámogatott, rockos őrjöngést Electróhoz.

A teljes zenekar, a szólisták és a kórus munkában.

Harminc évet persze nehéz úgy visszaadni, hogy tényleg minden emlékezetes és fontos műnek jusson hely benne. Nekem például nagyon hiányzott a Fekete eső, az Egyiptom hercege (mennyivel jobb nyitány lett volna az abszolút mestermű Deliver Us, mint a Miss Daisy sofőrjének kedves kis főtémája), a Black Hawk Down, Az utolsó szamuráj (az a kórus a Red Warriorban, élőben... még a gondolatába is beleborzongok), sőt a Kung Fu Panda is, továbbá nagy kár, hogy az amúgy brutális erővel megszólaló Sötét lovag-trilógiából pont az Imagine the Fire maradt ki. De hát nyilván nem lehet mindenkinek külön a kedvére tenni, és amúgy sem tudom, mik helyett raktam volna be a programba a fentieket.

Konkrét negatívumot a kivetítés hiányán túl nem tudok mondani; talán aki igényel egyfajta spontaneitást egy koncerttől, azt zavarhatta, hogy minden láthatóan kimért, kiszámított volt, nem jutott hely semmiféle improvizációnak, mindent a rideg profizmus uralt, azt is, hogy egy adott illető mikor hová álljon a színpadon, hogy a D12-es reflektor kék fénye átlósan megvilágíthassa. Ez ugyanakkor szükséges is volt a zenekar hátterébe (a szünet utáni második etapban) vetített amorf képek és fényshow-k összhangjához – a koncert nem csak jól hangzott, hanem jól is nézett ki.

A koncert katartikus zárótétele: Ann Marie Simpson hegedűn, Hans Zimmer zongorán, elnémult zenekar előtt kíséri az Eredet búgócsigájának pörgését (Time).

Nem tudom, Zimmer tervez-e még hasonló turnékat – harminc év alatt most először szánta rá magát egyre, csak remélni merem, hogy nem az utolsóra. Ez ugyanis életre szóló élmény volt.

Fotók: Lukácsi Krisztina

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!