Meg sem próbálom kijátszani az „én már akkor is szerettem a
The 100-et, amikor még nem volt cool” kártyát. Pont az ellenkezője igaz: több
ismerősöm ajánlása és minden pozitív kritika ellenére két év kellett, hogy
rávegyem magam a sorozat bevizsgálására. Védelmemben azonban komoly enyhítő
körülményeket tudok felmutatni.
A The 100 ugyanis egy tinédzserekről szóló
posztapokaliptikus sci-fi, vagyis tematikailag szépen belesimul az utóbbi
évtized fárasztó YA-mániájába. Ráadásul a CW-n fut, a színes-butus
tinisorozatok finoman szólva kétes értékű Mekkáján, és ránézésre pont olyan,
amilyenre mindezek alapján számítanál: szép fiatalok szaladgálnak és moralizálnak
benne izzadtan-csapzottan is dögös hajjal, és próbálnak életben maradni,
szeretni és jókat dugni.
De már az első epizód után nyilvánvaló, hogy itt valami másról van szó. Eleve, az Alkonyat, az Éhezők viadala és a hasonló YA-adaptációk pont azzal vívják ki a nézők egy részének (főleg, de messze nem kizárólag a férfiakénak) a haragját, hogy látszólag vállalt műfajiságukat, a sci-fi/fantasy/horrorelemeket háttérbe szorítják a szerelmi nyűglődések javára. Annak a sztorinak az arányaival, amelyben a tét az emberiség teljes megmaradt civilizációja és milliók élete, az aktív, harcos főhősnő, Katniss gondolatait mégis két fiú köti le, nyilvánvalóan nincs rendben valami. A The 100 showrunnere, Jason Rothenberg azonban szerencsére nem csak kirakatnak használja a zsánert, tényleg arról mesél, amiről a sztori alapján mesélnie kell.
A sorozat közel száz évvel egy nukleáris apokalipszis után
játszódik, amikor az űrállomáson élő túlélők végre visszaküldenek 100 elítélt
fiatalt a teljesen kihaltnak hitt Földre, hogy kiderítsék, lakható-e már. Az
első két évad a bolygó életben maradt és vagy barbarizmusba visszasüllyedt vagy
felszín alatt elzárva élő túlélőivel való kapcsolatokra, konfliktusokra,
háborúkra és törékeny szövetségekre koncentrált, a most véget ért harmadik
pedig egy A.L.L.I.E. nevű mesterséges intelligencia elleni harc köré
szerveződött (a CW már berendelte a negyedik évadot is).
A The 100 fő erénye nagyrészt egyetlen szóban összefoglalható: következmények. Míg mind a filmek, mind a sorozatok világában elszomorítóan gyakori, hogy lehetetlen döntéseket, morális dilemmákat, megnyerhetetlen szituációkat az utolsó pillanatban oldanak fel a nagyközönség komfortzónájára szabott, és így megnyugtató, ám hazug kompromisszumokkal meg deus ex machinákkal, Rothenberg véres bárddal karcolta a show DNS-ébe annak alapvetését: nem létezik könnyű kiút.
A The 100 szereplői epizódról-epizódra brutális döntésekre, nem
csak ellenséges, hanem baráti, szeretett emberéletek kockáztatására, sőt
kioltására, a moralitás (cselekedjünk helyesen) és a pragmatizmus (cselekedjünk
úgy, hogy életben maradjunk) szinte állandó ellentétének mérlegelésére
kényszerülnek. És nincs, aki kihúzza őket a szarból, nem bukkan fel senki az
utolsó pillanatban egy varázslatos „káposzta-és-kecske”-megoldással – ezt a meg
nem alkuvást, kegyetlenséget és ritkán látott merészséget az ilyesmit
rendszerint pont kerülő mainstream szériák közegében olyannyira nehéz készpénznek venni, hogy még a sokadik elkeseredett
szituáció alkalmával is biztos voltam benne, hogy a tragédia, amely felé a
cselekmény epizódok óta építkezik, NEM fog bekövetkezni: hótziher, hogy
előkerül egy nyúl a kalapból. De nem. Vagy ha mégis, akkor az a nyúl gyilkos,
mérgező és radioaktív, és csak ront a helyzeten.
Így ég az ember emlékezetébe pl. a Finn- vagy a Mount Weather-szál szinte felfoghatatlanul kőkemény lezárása. Utóbbihoz hasonlót én még életemben nem láttam tévében.
Ráadásul ezek a halálba és pusztulásba torkolló konfliktusok általában nem mesterségesen generáltak, vagyis nem kívülről fakadnak, hanem szervesen következnek a karakterek természetéből: ha valaki hibát követ el, rossz oldalra áll, vagy két rossz közti választásra kényszerül, hibájának, úttévesztésének és döntésének meglesznek a következményei – nem tud elbújni, elmenekülni, a múlt elkerülhetetlenül utoléri, hogy seggbe harapja. És a karakterek többségének moralitása szokatlanul képlékeny – persze megvannak az állandó jófejek (mint Clarke vagy Raven), de a The 100-ben egyáltalán nem szokatlan, hogy akit az addigi tapasztalatok alapján pozitív figurának tartunk, az egyszer csak valami felháborító disznóságot cselekszik, esetleg mocskos szégyenfoltok bukkannak fel a múltjából; és ugyanúgy nem egy karakter indult egydimenziós szemétládának, aki mostanra sokkal komplexebb, hibáival együtt szerethetőbb antihős lett.
Rothenberg egy olyan világot teremtett, amelyben a
veszélyes, változó, kiszámíthatatlan körülmények logikusan veszélyes, változó, kiszámíthatatlan
embereket eredményeznek. Olyat, amelyben az önzetlen hős nem tudja elkerülni,
hogy gyilkossá, sőt akár tömeggyilkossá váljon; amelyben, ha elég sokáig
szolgálod pusztán túlélni igyekvő néped és barátaid érdekeid, egy másik nép kegyetlen
mészárosként fog tekintetni rád, és egyáltalán nem alaptalanul. Aztán hajrá,
élj együtt ezzel a gondolattal, ha tudsz.
Ugyan megvannak a The 100-nek a maga kisebb és (ritkán) nagyobb színészi, rendezői és írói hiányosságai (a harmadik évad egy komoly konfliktusa pl. könnyen megelőzhető lett volna egy mindenféle társadalmi berendezkedésben alapvető szabállyal, jelesül, hogy sitten ülő embert nem lehet bármilyen, de főleg teljhatalmú vezetőnek választani), és mostanra mintha a "senki sincs biztonságban" elvét is elengedték volna, ám a morális szürke zónában való intelligens, következetes és kíméletlen navigációval rendre felülkerekedik ezeken. És nem mellesleg kihajítja az ablakon a szappanopera esetleges vádját is: akadnak kisebb szerelmi szálak (egyébként a főhős egy biszexuális nő, és hát ilyesmit se sokat látni) és magánéleti konfliktusok, de rendszerint ezek is betagozódnak egy nagyobb koncepcióba – a széria sokkal inkább illik az akciódús, pörgős és fordulatos (néha pedig véres) sci-fik, mintsem az ájlávjúzó tinidrámák sorába. Sőt, utóbbiak sorába egyáltalán nem illik.
A jelenleg futó műfaji tévéshow-k közül talán csak a The
Americans próbálkozik hasonlóan komplex, emberileg roppant kényelmetlen
szituációk felvázolásával, a néző szimpátiájának bravúros ide-oda tologatásával
(kisebb mértékben ide sorolható esetleg a Trónok harca vagy a The Walking Dead
is) – a kettő közül a The 100 a befogadhatóbb (a The Americans cserébe kifinomultabb,
elegánsabb). Könnyű megszeretni, könnyű a hatása alá kerülni, úgyhogy lelkesen arra
bátorítanék mindenkit, hogy essen neki.