Képzeld el, hogy a Sikoly nyitójelenete, amelyben Drew
Barrymore kétségbeesetten igyekszik menekülni egy házába betörő sorozatgyilkos
elől, a film teljes játékidejéig kitart. Képzeld el továbbá, hogy Barrymore
karaktere siket. Akkor nagyjából meg is kaptad Mike Flanagan, az Oculus
rendezőjének új horrorát, a Hush-t.
Az olcsósága és népszerűsége miatt agyonhasznált „sorozatgyilkos becserkészi az áldozatát” felállásból manapság már nagyon nehéz bármi újat kihozni, és az ember hajlamos olcsó gimmickként tekinteni arra, ha előhúzzák a kalapból a „jó, hát akkor legyen a főhősnő siket, olyan még nem nagyon volt” kártyát. Flanagan azonban nem gimmickben utazik. A Hush legnagyobb erénye éppen az, ahogy a főszereplő, Maddie fogyatékosságát szervesen beleépíti a cselekménybe, illetve annak képi és hangi megoldásaiba.
Nem csak arról van szó, hogy alig akad dialógus, vagy hogy a halláskárosult mindennapi életét könnyítő eszközök (mint a füstriasztó) prominens szerephez jutnak, hanem arról is, hogy Flanagan remek érzékkel rángat minket hol be Maddie teljesen néma világába, hol pedig ki belőle. Olykor ugyanúgy halálos csendben rettegünk, mint ő, nem tudván, melyik ajtót vagy ablakot töri éppen át a gyilkos, máskor pedig hirtelen hangzavar lát el minket olyan többletinformációval, amelynek a főhősnő félelmetes módon nincs tudatában – és itt véletlenül sem buta jump scare-ekről van szó, Flanagan elegánsan, visszafogottan, hatásvadász megoldások nélkül rendez.
Már az is remek, ahogy az első mindössze néhány percben megszeretteti a nézővel Maddie-t az állhatatossága, a problémái, a barátnőjével való kapcsolata és a humora ábrázolásával – Kate Siegel (aki egyben a film társírója is) nagyszerű a szerepben, az arcán ott van minden feszültség, minden kalkuláció, ahogy egyszerre szívszorítóan kiszolgáltatottan és makacsul harciasan próbál felülkerekedni a nála erősebb, gyorsabb, nagyobb és minden érzékszervére bizton hagyatkozható gyilkoson. Flanagan mind az elmék, mind a fizikumok harcát csúcsra járatja, mit több, mindkettőt logikus kereteken belül teszi.
A Hush cselekménye teljes egészében a külvilágtól elszeparált házban és akörül bonyolódik, nyolcvanperces játékidejével tömör, kompakt, abszolút üresjáratmentes film, amely elsősorban a suspense-re támaszkodik, és csak másodsorban, ritkán nyúl a gore eszközeihez (de akkor bátran). Az Oculushoz hasonlóan mentes minden sallangtól, kizárólag két egymással szemben álló erő küzdelmére koncentrál. A koncepció azonban még így is megfárad kicsit a végére.
Már az első fél óra után érezni, hogy Flanagan idővel kifut majd az okos, frappáns ötletekből: a feszültség az elején a legnagyobb, amikor a gyilkos rájön, hogy új áldozata nem hall, mire gonosz játékokat kezd űzni a jelenlétét akkor még csak nem is sejtő Maddie-vel. A későbbi macska-egér harc továbbra is remekül, kreatívan aknázza ki a siketségből adódó hátrányokat (és meglepő előnyöket), de a fináléban a film már több olcsó megoldásba is belefut, ahogy az elkerülhetetlenül tipikus leszámolásban is igyekszik relevánsnak, fontos sztorielemnek megtartani a főhősnő halláskárosultságát.
Akárcsak a rendező előző filmje, az Oculus, a Hush sem tökéletes – viszont elegánsan és intelligensen rémisztget, és meglepően sokat kihoz mind az egyhelyszínes horror, mint a siket áldozat koncepciójából. Képes úgy nyúlni a műfajhoz, ahogy a manapság, az olcsó, hatásvadász eszközök korában (found footage, jump scare stb.) kevesen.