Lucio Fulciról általában nem gyengédségre, megváltásra, bensőséges, vagy ha már itt tartunk, szinte akármilyen érzelmekre asszociál az ember – inkább kiszúrt szemekre, lógó belekre, válogatott csonkolásokra, vér hektolitereire. De az olasz horror mestere időnként más műfajokban is letette a kézjegyét, hozzájárult például hazája poliziesco- és spagettiwestern-lázához is. A Four of the Apocalypse (I quattro dell'apocalisse, 1975) Fulci három spagettiwesternje közül a második, és akkor készült, amikor a műfaj egy évtizednyi masszív sorozatgyártás után visszaszorulóban volt az új olasz őrület, a zsarufilm javára – ebből a korszakból talán csak a Keomát, a Mannaját és ezt szokás afféle késői klasszikusként emlegetni, és mindhárom kilóg valamelyest a spagettik tipikus kereteiből; vagyis a Four of the Apocalypse éppúgy kakukktojás a műfajában, ahogy Fulci életművében is.
A cím négy piti törvényen kívülire utal – egy kártyásra, egy terhes kurvára, egy halottakat látó, fekete őrültre és egy állandóan mattrészeg, de ártalmatlan alkoholistára –, akik egy rozoga szekéren vágnak neki egy kétszáz mérföldre lévő városnak, miután az előző városban önbíráskodók egy csoportja a seriff jóváhagyásával halomra ölte a helyet bűnbe fullasztó aljanépet. A négy utazó belebotlik egy karizmatikus, mexikói vadászba, Chacóba, aki védelmet ajánl nekik az odüsszeiájukra – hamarosan azonban rájönnek, hogy Chacót gonosz és alantas ösztönök hajtják, és amikor azoknak megfelelően cselekszik, a kártyás, Stubby (Fabio Testi) bosszút esküszik ellene.
A Four of the Apocalypse fénypontja a Chacót alakító Tomas Milian, akiben mindig lehetett bízni, ha egy echte pszichopatát kellett megformálni – a nihilista bandita szerepében annak ellenére lengi be az egész filmet, hogy csak két jelenete van, és még azok sem túl hosszúak. Bolondos, már-már Jack Sparrow-szerű külsejével durva kontrasztban áll Charles Manson-szerű mocskos, tömeggyilkos természete, és csaknem mitikus alakká válik, ahogy felbukkan a semmiből, az ujja köré csavarja a négy utazót, majd társaival csak a hecc kedvéért megállíthatatlan gyilkolásba kezd – mint valami szürreális, embertelen és gonosz erő, amely áldozatokra lesve vándorol a vadnyugati prérin.
És természetesen megkapjuk hozzá azt is, amire Fulcitól számítunk: gyilkosság, megerőszakolás, abszurdan véres lőtt sebek, kínzás (ez egy különösen hírhedt, brutalitása miatt sok országban cenzúrázott jelenet), sőt kannibalizmus. Mindezek azonban nem öncélú kegyetlenkedések, hanem ellenpontul szolgálnak a megváltáshoz, a humánumhoz, a szeretethez, az összetartozáshoz, a rendezőtől finoman szólva is szokatlan témákhoz. A road movie-szerűen, epizodikusan előregördülő Four of the Apocalypse főszereplői útjuk során szembesülnek a legjobbal és a legrosszabbal, amire az ember képes, a jóság és a gonoszság folyamatos harcban áll körülöttük, és a vadnyugat nyughatatlanságát, háborgását az időjárás is érzékelteti: hol tűző nap alatt vándorolnak, hol hóban gázolnak, hol hatalmas eső űzi őket menedék felé.
Fulci nagyon sok időt tölt egy szellemvárosban és egy kizárólag férfiakból álló bányásztelepülésen – utóbbiban egy gyerekszülésre is sor kerül, és ez messze a film leghosszabb jelenete. Az, hogy a rendező nem mészárlással, vériszammal, hanem egy új élet létrejöttével tölti el a legtöbb időt, beszédes: minden erőszak, minden pusztulás és alkalmankénti nihilizmus ellenére a Four of the Apocalypse egy meglepően pozitív hangvételű és végkicsengésű film, amelynek hősei a maguk módján mind a megváltás vagy legalábbis a megnyugvás útjára lépnek – még akkor is, ha ezt vagy azt csak a halálban találják meg. A zárt, kívülállókkal – főleg nőkkel – szemben bizalmatlan bányászközösség csupa férfitagjának kvázi anyává formálódása a születés csodájának következtében szintén egyértelmű kiállás az élet és a több, a jobb, a szebb világ mellett: nem csak a pia, az őrület és az erőszak útja létezik (ezek a képsorok kis túlzással egy Disney-filmbe is elmennének, szó nincs rá, milyen furcsák és szürreálisak a jellemzően sárral és vérrel teli spagettiwestern műfaján belül).
Ami persze nem jelenti azt, hogy az erőszak elkerülhető: már az is merőben szokatlan, hogy a főhős csak a játékidő utolsó tíz percében nyúl bármiféle fegyverhez, ám ez nem csak dramaturgiailag, hanem tematikailag is indokolt. Mindazok után, amiket láttunk, nyilvánvaló, hogy az esztelen, logikátlan, csupán az önmagáért létező pusztítást jelképező Chacónak mennie kell, ahhoz, hogy az élet, a jóság és az emberség fennmaradjon, a gonoszt el kell űzni. És ekkor, a fináléban Fulci még egyszer, utoljára keresztbe tesz a nézői elvárásoknak: eposzi párbaj helyett egy műfajtól és tőle is váratlan anti-leszámolással zárja a sztorit.
A Four of the Apocalypse nagyon érdekes és nagyon különös film – már csak azért is érdemes megnézni, mert szinte biztos, hogy nem láttál még hasonló (spagetti)westernt. A zsánerhullámot elindító Leone-klasszikusoktól ugyanúgy mérföldekre van, mind mondjuk a Django-opusoktól.
