William Gibson első képregénye és a szuperhősök második polgárháborúja

Archangel #1

Történet: William Gibson és Michael St. John Smith
Rajz: Butch Guice
IDW Publishing

Ez bizony az a William Gibson, a cyberpunk és az első igazán népszerű kibernetikus femme fatale, Molly Millions megteremtője, és a nálunk is ismert, az alternatív viktoriánus korban játszódó A gépezet (The Difference Engine) társírója. Általában nem sok jó szokott kisülni abból, ha egy prózaíró próbát tesz a képregények világában, de ebben az esetben Gibson egy soha el nem készült forgatókönyvét vette elő az IDW megkeresésére, és beszervezte Guice-t, akinek már volt gyakorlata a disztópikus jövőképek papírra álmodásában.

2016-ban járunk, egy alternatív Földön, ahol egy nukleáris háború pusztítása elkeseredett lépésre kényszeríti az amerikai kormányt: egy Splitter nevű új technológiával egy párhuzamos idővonal 1945-jébe küldenek vissza egy átoperált arcú politikust, hogy vegye át az akkori nagyapja, egy magas rangú katonatiszt helyét. Közvetlenül ezután lázadók egy csoportja vonja irányítása alá a gépet, és két tengerészgyalogost küldenek utána, hogy akadályozzák meg a küldetését. A két ügynök lezuhan, a modern, lopakodó vadászgépük maradványai az oroszok, a pilóták az amerikaiak területén érnek földet. Naomi Givens, a brit elhárítás ügynöke és Vince, az amerikai titkosszolgálatnak dolgozó ex-pasija együtt próbálják megfejteni az ismeretlen gép és a névtelen, furcsa tetoválásokkal borított pilóta rejtélyét, miközben belekeverednek az amerikai tiszt álcája mögül a szálakat mozgató Henderson összeesküvésébe.

Mivel a Splitter egy lehetséges párhuzamos valóságot teremt, Gibson ügyesen kikerüli a nagypapa-paradoxon és hasonszőrű társai gordiuszi csomóját, ráadásul egyelőre azt sem lehet biztosan tudni, hogy a főszereplők jelene-e a valódi 2016 vagy pedig csak annak egy lehetséges verziója. A képregény címét és Henderson valódi célját illetően is a sötétségben tapogatózunk, de ez része a játéknak, a gondolatkísérletnek. Szerencsére a sztori igen erős koncepciója nem nyomja agyon a karakterek kibontásának lehetőségét, Naomi személyiségéről és Vince iránti érzéseiről pár oldalban is eleget megtudunk ahhoz, hogy megragadja az érdeklődésünket. Guice kissé elmosódó, lepusztult, megviselt világának pasztell színei megadják az alaphangulatot ehhez az időutazós, összeesküvés-elméletes, meglehetősen összetett történethez. Nagyon bízom Gibson ötleteiben, így minden esélyt megadok neki, hogy meglepjen a történet folytatásával. (Nagy Krisztián)


Black Road #2

Történet: Brian Wood
Rajz: Garry Brown
Image Comics

Brian Wood még azelőtt csúcsra járatta a vikinges témát, hogy Ragnar Lothbrok a tévében újra népszerűvé tette volna az angolok és a frankok életét megkeserítő nemes barbárok kalandjait. A komoly háttérkutatással megtámogatott, a maximális történelmi hűségre törekvő Northlanders-sorozat a DC Vertigo imprintje alatt futott 2008-tól, még mielőtt a kiadó kreatív alkotói lángja ki nem aludt volna (most, bár nagyon keservesen küzdenek érte mindenféle újraszámozásokkal és újragondolásokkal, a DC még mindig messze van a hajdani fénykorától). A zord tájakon, brutálisan realisztikus körülmények között az életükért és (vagy éppen mindössze) a becsületükért küzdő hús-vér szereplők történetei a kiadó kínálatának színfoltjai voltak, alternatívát nyújtva a szuperhősdömpinghez képest.

Ez a gyökerekhez való visszatérés számos változást hozott magával: egyrészt nem egymást váltó, különböző stílusú rajzolók pusztán lazán kapcsolódó sztorijaiból álló történetfüzérrel van dolgunk, hanem egy egyetlen főszereplőt követő, egyazon rajzoló illusztrálta utazással, amely a hullák szegélyezte Fekete Út mentén fedezi fel a 12. századi Északot. A kereszténység megérkezik a norvég partokra, és a legkevésbé sem szelíden kezdi el téríteni a helyieket, majd adókat vetve ki rájuk falvakat és azokat vigyázó helyőrségeket emel. Magnus karaktere köti össze a két, egymással szemben álló civilizációt: zsoldosként adja el a szolgálatait a keresztényeknek a modern háborús zónára hasonlító területen, és közben megpróbál minden lehetségeset megtanulni a jövevényekről. Nem foglal állást a konfliktusban, számára minden élet ugyanannyit ér (értsd: ugyanolyan olcsó), és még valamiféle sajátságos erkölcsi kódex is vezérli. Így amikor ismeretlen támadók megölik a jó pénzért a gondjára bízott bíborost, elindul, hogy megkeresse a gyilkosokat, és számadást tartson az istenek előtt. Csatlakozik hozzá a legyilkolt pap fogadott lánya, és lassan körvonalazódni kezd mi rejlik a háttérben: északon egy keresztények által lakott, ismeretlen rendeltetésű település épül a legnagyobb titokban.

A Black Road egységes látványvilága ugyan elmarad a Northlanders némely vendégrajzolójáétól, de Brown nagyon jól hozza a könyörtelen, zord, sáros-sziklás északi hangulatot és a harcok zsigeri, lényegre törő dinamikája is igen jól áll a képregénynek. Wood saját bevallása szerint is egy modern szerkezetű és a történelmet inkább csak háttérként használó, energikus thrillerbe kezdett, a középpontjában egy rejtéllyel, de egyáltalán nem baj, hogy nem próbálja meg egy az egyben megismételni korábbi bravúrját. Nemcsak a témája, hanem a kivitelezése miatt is erősen ajánlott sorozat. (Nagy Krisztián)


Captain America: Steve Rogers #1

Történet: Nick Spencer
Rajz: Jesus Saiz
Marvel Comics

Aki nem egy barlang mélyére ásott lyukba fúrt üregben él, az még akkor is hallott az utóbbi hét nagy Amerika Kapitány-fordulatról, aki amúgy hozzá sem szokott szagolni a képregényekhez. Az üreglakóknak jelezném, hogy innentől totál spoileres leszek, olyannyira, hogy kapásból a frissiben újraindított Captain America-sorozat első számának cliffhangerét lövöm le. Amely szerint: a Kapitány valójában a Hydra ügynöke. Mindig is az volt. Szeretnék ezen gyorsan túllépni, mert igazából egyáltalán nem olyan nagy és fontos dolog, mint amekkorává az internet felfújta.

Merthogy huhú, de még mennyire, hogy felfújta. A háborgások, anyázások, mocskolódások, fröcsögések egy dolog, de Spencert a bedühödött rajongók konkrétan halálos fenyegetések garmadájával is meglepték, amiért árulót csinált Steve Rogersből. Valószínűleg ez egy öngerjesztő folyamat volt: a leleplezésről rengeteg (nem csak képregényes) hírportál cikkezett a tengerentúlon, sok idióta kiakadt, aztán innentől kezdve még több olyan idióta is nekiesett a szerzőnek, aki nem is olvas képregényt, és mondjuk nincs tisztában azzal, hogy amit egy szuperhősképregényben leírnak, azt fél év alatt ezerféleképpen változtathatják meg, fordíthatják vissza, törölhetik el stb. stb. Mintha Amerika kapitány nem lett volna már halott (többször is). Vagy nem lett volna náci (többször is). De volt, most meg mégis él és nem náci. Szóval ez az egyetlen panel alapján szült gigászi felháborodás nem is bolhából elefántot, hanem egysejtűből kaijut.

Térjünk rá a lényegre: a fentiektől teljesen függetlenül az új Captain America nem egy jó képregény. Spencer jobb formájában is legfeljebb csak tisztességes író (az ő számláján van a borzasztó unalmas előzmény, az Avengers Standoff is, amelyben a Kapitány visszanyerte fiatalságát), többnyire klisékkel fukarkodik, és legfeljebb olyan hatásvadász saját ötletekkel tud előállni, mint a fent említett. A képregény ide-oda ugrál Steve gyerekkorában és a jelenben, előbbivel készítve elő a cliffhanger nagy revelációját, miközben utóbbiban a főhős és társai random rosszfiúkra vadásznak. Spencer igyekszik némi árnyaltságot vinni utóbbiakba, és felvillantja a vonatot öngyilkos mellényben eltérítő terrorista motivációját (rávilágítva a terrorista propaganda és a reményt vesztett, jövőkép nélküli, befolyásolható fiatalok közti sajnálatos kapcsolatra), de persze az ebben rejlő lehetőségeket nincs idő (sem szándék) igazán kiaknázni, mert durr-durr meg bumm-bumm meg piros-fehér-kék-és-csillag.

A képi világ is csupa rutin: lapos, sokszor elnagyolt és fantáziátlan, nagyjából a Marvel/DC-s minimum (már a borító is ronda). A szomorú igazság az, hogy ha Spencer nem húzza elő a kalapból az „Odanézz már, Amerika Kapitány egy Hydra-ügynök!” kártyát, senki keresztbe se szarná a képregényét. (Rusznyák Csaba)


Civil War II #1

Történet: Brian Michael Bendis
Rajz: David Marquez
Marvel Comics

Amikor először hallottam a Civil War II-ről, egy rezignált sóhajtással leírtam mint sebtében összekalapált promóciós húzást az Amerika Kapitány: Polgárháborúhoz. Valójában azért persze ennél jóval többről van szó, és különben is, a Marvelt egyre kevésbé érdekli, hogy a képregényes és a filmes világa az aktuális mozipremierek környékén valamennyire rezonáljon egymással (a Polgárháború dörgedelmes marketinghadjáratának nagy része alatt Amerika Kapitány a képregényben éppen nyolcvanéves volt). A Civil War II-nek szerencsére csak nevében, alapkoncepciójában van köze akár az említett mozifilmhez, akár az anno Mark Millar írta első felvonáshoz – és a koncepció az, hogy a szuperhősök egy közösségüket megosztó konfliktus miatt két táborra szakadnak, és egymásnak esnek.

Bendis Civil War II-jében ez a konfliktus az Inhumans oldaláról jelentkezik: egy frissen a sorukba lépett tinédzserről kiderül, hogy látomásai vannak a jövőről – a sztori elején a Föld szuperhőseinek krémje az ő előrejelzésének hála meg is akadályoz egy potenciálisan világpusztító Celestial-támadást. Vasemberben azonban morális aggályok merülnek fel: a srác lehetséges jövőket lát, és hogy jönnek ők ahhoz, hogy előre, végre nem hajtott tettek miatt ítéljenek el (verjenek puhára) másokat – á la Különvélemény. Amikor Captain Marvel vezetésével az Ultimates úgy dönt, hogy a fiú egy látomására hagyatkozva megelőző csapást mér Thanosra, a küldetés tragédiába torkollik, és a polgárháború lövészárkai ezennel kiásattak.

Bendis az utóbbi években hol nagyon betalál, hol nagyon mellélő – a Civil War II az első rész alapján szerencsére az előbbi kategóriának tűnik. Nagyját kellemes, frappáns szituációkkal és dialógusokkal tölti, villogtatja remek humorát, eleven dialógusait és karakterrajzait, közben pedig alattomosan építi a drámát a háttérben. Aztán a végén ránk zuhan a fél tégla: hirtelen sorjáznak a halálok, a kemény következmények, és a keservesen megviselt, elhunyt vagy épp lélegeztető gépre kötött hősök látványa (David Marquez roppant kifejező rajzaival) óriási kontrasztot képez a képregény első felével. Bendis tudja, hogyan váltson hangvételt, hogyan éreztesse az események súlyát, és az ideológiai álláspontok mellett hihető személyes motivációkkal is felruházza a közelgő háború két oldalának vezetőit: Vasembert és Captain Marvelt.

Az új Civil War már ennyi alapján is jobb, mint a régi volt, csak reménykedni tudok benne, hogy Bendis nem adja át magát a megalomániának, és okosabban vezeti végig a cselekményt a szokásos „na, akkor bunyózzon mindenki mindenkivel” megoldásnál (ezen csúszott el a Marvel legutóbbi nagy égzengése, a szintén remekül startoló Secret Wars is). (Rusznyák Csaba)


Satellite Falling #2

Történet: Steve Horton
Rajz: Stephen Thompson
IDW Publishing

Lehet, hogy ez korunk zeitgeistjának hatása, de az utóbbi időben több sci-fiben is megjelent a jövő kirekesztő emberiségének disztópiája: a most indult és az egyébként igen ígéretes Joyride Földje például egy bolygó köré vont, a csillagokat is eltakaró pajzzsal határolja el magát a galaxisunkat benépesítő többi fajtól, az uniformitásba lassan belefulladó, de idealizmusukat el nem veszítő főhősök pedig innen keresik a menekülést. A Satellite Falling főhősnője, Lilly, pont az ellenkezőjét teszi, azért hagyja el az erőszakosan xenofób Földet, hogy egy kizárólag idegen fajok lakta gigantikus űrállomásra költözzön, ahol ő az egyetlen emberi lény, mert rajta kívül ide egyetlen másik végletekig rasszista fajtársa sem tenné be a lábát.

A fedőmunkájaként taxival fuvarozó Lilly kivételes képességeit és felettébb illegális holosugárzóját a helyi rendőrséggel kötött üzletnek megfelelően arra használja, hogy külsejét megváltoztatva körözött bűnözőket kapcsoljon le. Bár kőkemény, de érzelmileg kissé labilis élete nagy szerelmének elvesztése után, így a nemét megváltoztatni képes rendőrfőnök rögtön sikerrel vonja be egy olyan nagyszabású akcióba, amibe egyébként esze ágában sem lett volna belemenni. Hortonnak nem ez az első erős női főszereplője, az Amala’s Blade című négy részes minisorozatában már bizonyította, hogy a céltudatos, előbb-berúgjuk-az-ajtót-és-utána-kérdezünk amazonokat ugyanolyan jól írja, mint a nagypofájú szellemmajmokat. A Star Trek: New Frontieren edződött Thompson pedig olyan rutinnal veszi az idegen lényekkel teletömött űrállomás kihívásait, mintha egész életében nem rajzolt volna mást, mint rákollós, dülledt szemű, kutyapofájú marslakókat.

Egzotikus sci-fi noir magánnyomozó helyett fejvadásszal, aki egyedüli emberként próbálja bebizonyítani az idegenek között, hogy mennyire nem viselkedik emberien. Ugyan komoly kézitusát kell folytatnia a nagyszerű Copperhead egyedülálló anyukájával, aki seriffként érkezik egy idegenek lakta városkába, de azért még bőven lesz ideje behozni a lemaradást. (Nagy Krisztián)


PS: Nem feledkeztünk meg a DC-ről sem: a Darkseid Warról és a Rebirth-ről is lesz külön cikk a napokban/jövő héten.  

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!