“Ez az a széria, amelynek kivétel nélkül minden darabja megfordult már a gépemen (három rész most is fenn van), és amelyben (...) még sosem kellett igazán nagyot csalódnom” - ezzel a pár szóval utaltam a legutóbbi posztomban a Total War-szériára, nagy várakozásokkal fordulva a soron következő, warhammeres rész felé. Jelentem, egy illúzióval megint kevesebb, hiába igyekeztem lelkesedni.
Pedig minden olyan jól indult….Hogy mást ne mondjak, egy másodpercet sem kellett emlegetnem a Creative Assembly fejlesztőit, a játék pöccre elindult a - túl combosnak már nem nevezhető - masinámon, a grafikai beállítások között sem kellett semmit buherálnom, és hiphopp beletettem negyven órát, hogy aztán némileg értetlenül dőljek hátra.
A dolgok jobb megértéséhez essen néhány szó a világtérképről, mely ha minden igaz, még csak egyharmada annak, amilyenné az újabb fajok beépítésével válni fog majd (már önmagában ez is megérne egy misét, persze).
Az emberek világának magvában a tartományokra szakadt Birodalom áll, amit a Karl Franz császár/ Balthasar Gelt főpátriárka duóból választható főhős vezetésével (a megfelelő épület felhúzásával idővel a második karaktert is fel lehet oldani) kell újra egységbe forrasztani. Ez egyben a birodalmi kampány egyik fő célja a vámpír grófságok megsemmisítése, valamint amellett, hogy a káosz erőit sikerüljön a kiindulási helyükön belül tartani (a törpék/orkok esetében az orkok/törpék jelentik az ősellenséget, és így a szkript tulajdonképpen két kisebb játékra osztja a nagy egészet). Birodalmunk egyesítéséhez egyébként – vérgőzös warhammer-életérzés ide vagy oda – az optimális utat a kenyér és a korbács megfelelő ritmusú váltogatása szükséges, ami könnyebb, mint eddig bármikor: ha elértünk egy szintet, és elég csatát vívtunk a közös ellenség ellen, az addig mégoly renitens szeparatisták is önként és dalolva fognak csatlakozni (és ha mégsem, a végcél eléréséhez nem kell feltétlenül okkupálni őket, elég a katonai szövetség, ha meghagyjuk őket ütközőállamnak, sokszor jobban is járunk).
No de vissza a térképre! A Birodalomtól délnyugatra (néhány törpe és ork enklávéval a határvidéken) az arturiánus mondakör ihlette lovagkirályságok terülnek el, keletre pedig a szláv beütéssel rendelkező, Kislev dominálta államszövetség (ez utóbbi éppen a káosz erőinek a küszöbén, ami effektíve ki is iktatja őket a birodalmi sakkjátszmából).
A Birodalomtól északra keskeny beltenger választ el a káosz tanaira meglehetősen fogékony viking-klónoktól, délkeletre pedig az élőhalottak tartományait találjuk. Az ő világukat övező pszeudo-kárpátok alatt kezdődik a törpe királyságok földje, még délebbre pedig az ork hordák felségterülete. És ezzel rögvest el is érkeztünk a legnagyobb problémához, ami pedig nem más, mint a kötött pálya - jelleg.
XIV. Lajosról és egyben az abszolutista uralkodókról olvastam valahol, miszerint a király mindent megtehetett, amit akart, de nem akarhatott mindent, amit megtehetett –és ez sajnos tökéletesen ráillik erre a játékra is. Volt már hasonlóra példa a sorozaton belül is – a Rome: Total War Nagy Sándorhoz kötődő kiegészítőjében vagy a Napoleon: Total Warban is hasonlóképpen determinálta a mozgásterünket a földrajzi elhelyezkedés (és az idő), de ott ezt a történelem indokolta. Ha csak a Birodalmat nézzük, a központi elhelyezkedése alapján bármerre elkezdhetne terjeszkedni, de ez csak akkor igaz, ha sutba dobunk minden józan észt. A törpéket lefoglalja az orkok irtása, és vice verza – egy-egy enklávé felszámolásán túl egyáltalán nem kerültem velük harcérintkezésbe, és nem is volt indokolt (a törpe és az ork településeket emberként amúgy sem lehet elfoglalni, csak kifosztani, területi nyereség nincs, a kereskedelem pedig hosszú távon sokkal jobban megéri), ráadásul amikor a káosz erői először felbukkannak – mert éppúgy, mint Attilára az előző részben, itt is jó ötven kört várni kell, értsd: ezalatt eléggé kigyúrhatod a birodalom erőit –, a törpék, akikhez addig egy-egy nyamvadt kereskedelmi egyezményért is rimánkodni kellett, egymással versenyezve ajánlottak szövetséget (a rendszer nagyjából ugyanaz, mint a Total War: Rome II-ben). Ugyanez következett be a lovagkirályságokkal fenntartott viszonyban is, azaz a déli határok felől tökéletesen védve voltam. Az élőhalottak sem zavartak túl sok vizet: a játék kezdetétől megnemtámadási egyezmény állt fenn köztünk, amit meg sem kíséreltek megszegni (én kevésbé haboztam, amikor arra került sor a végjátékban). Ráadásul az AI nem muzsikált túl jól akkor sem, amikor a tartományok fővárosait kellett ellenük védelmeznem: kiéheztetésre játszott minden alkalommal, az erre rendelkezésre álló 10-12 kör alatt pedig a világ másik végéről is fel tudtam menteni a helyőrséget.
Az északi népekkel már több bajom volt (folyamatosan támadtak dél felé, ráadásul ha áttettük a küzdelmet az ő területükre, a hideg éghajlat minden körben elvitte a sereg egytizedét), de mivel eleinte nem voltam mohó, a meghagyott birodalmi ütközőállamok sokat segítettek. Ha a kezdeti nehézségeket nem számoljuk, a káosz erői maradtak egyedüli kihívásként, de nagyságrendekkel könnyebb volt eliminálni őket, mint anno a hunokat. Summa summarum: mire tíz-tizenkét birodalmi területet elfoglaltam (kb. a világtérkép egytizenötöde), tudtam, hogy ezt a győzelmet már semmi sem veheti el tőlem, ami elég elszomorító annak tükrében, hogy milyen körültekintő taktikázást követelt már a 16 évvel ezelőtti Shogun is, de még az amúgy eléggé kiegyensúlyozatlan frakciókat felsorakoztató Total War: Rome II- ben is meg lehetett találni a kihívást (Suebik, Parthia pl).
A második kampányba a törpék színeiben kezdtem bele, és még egyszerűbb volt a helyzet. Az orkokat kb. 60 kör alatt sikerült kiirtani, tekintve, hogy az emberektől elválasztó északi és nyugati határokat nyugodtan védtelenül lehetett hagyni, és a hegyvidéki környezet (hiába adott a lehetőség az alagutakon való közlekedésre, a gép nem használta) behatárolta a lehetőségeket. Az emberek tartományai majdhogynem kivétel nélkül azonnal elfogadták a megnemtámadási egyezményre tett javaslataimat, és be is tartották azokat, a törpe klánokat pedig még könnyebb volt diplomáciai úton beterelni a közös akolba, mint Karl Franz császárnak a birodalmi provinciákat (egy kattintással öt-hat területet megszerezni... inkább ne lenne diplomácia egyáltalán…). Ráadásul ezekből a területekből még jobban dőlt a pénz, mint a birodalmi kampányban.
Utolsó próbálkozásként belevágtam a káosz terjesztésébe: a hunok helyi megfelelőiként a káosz seregei horda-módban léteznek, ami egyet jelent azzal, hogy nem kell törődni sem az elfoglalt területek pacifikálásával, se a hátország védelmével: némi manőverezéssel szépen ki lehet véreztetni mindenkit, aki az utunkba kerül. Mikor erre rádöbbentem, már magam is szívesen festettem volna pentagrammákat a SEGA székházának falára, mert ez a háború minden, csak nem totális.
Elképzelhető persze, hogy a kiegészítőkben érkező többi faj komplexebbé teszi majd az összhatást, de jelenlegi formájában elég, ha annyi érzéked van a stratégiához, mint egy csimpánznak. Szép és jó, hogy vannak repülő egységek (megjegyzem, a tengeri csaták mentek a levesbe), szépen megjelenített mitikus lények meg varázslatok (ettől már a Mark of Chaosban se ájultam el, és most is alig használtam), meg úgy egyáltalán, a Total War: Warhammer tényleg gyönyörű (bugmentes is, bár ez csak a mai világban jelent sokat), ami nagy erénye egy szerepjátéknak vagy egy FPS-nek, de mégiscsak másodlagosnak kellene lennie egy stratégiai játékban - a sakknál is leszarom, hogy milyen alakban jelennek meg a bábuk, sokkal fontosabb, hogy ügyesen használja őket az ellenfél.
Ennyi füstölgés után térjünk át kicsit a taktikai vonatkozásokra. Itt jóval pozitívabb a helyzet, akár a térképen való manőverezést, akár a csatákat nézzük. Az ellenfél seregei a határaikat átlépve igyekeznek egymás közelében maradni, hogy túlerőt képezhessenek, amit pedig nem semmisítünk meg teljesen (ehhez majdnem mindig kell még egy csata a fő ütközet után), azonnal diverzióba kezd a védtelenül álló városaink között. Ostrom alá vett erődeiket megpróbálják felmenteni, és ügyesen használják az ügynököket is, bár az indokoltnál kevesebbszer törekednek arra, hogy egy helyben marasztalják az erőinket (a Total War: Rome II-ben néha körökön át nem tudtam segítséget vinni a „wreck baggage train” opciónak és társainak köszönhetően). Egészen jól helytáll a gép a csaták során is, próbál átkarolni és hátba támadni, ha pedig erősítést küldünk a veszélyeztetett helyre, elszakad, hogy máshol újra támadhasson (hozzáteszem, a csapatzászlók sokszor nem különböznek elég markánsan, és ha kitör a káosz, néha csak többedjére lehet rákattintani a kívánt egységre). Erre tehát nem lehet panasz.
Végezetül beszéljünk az unikumokról is. Vezénylő tábornokainkat gyorsan és egészen magas szintre (talán 30 a maximum) tápolhatjuk, bár sok skillnek (plusz 3% tűzerő pl) nincs igazán gyakorlati értéke. Felszerelhetők továbbá varázstárgyakkal, amikből a legbrutálisabbakat egy – egy küldetéssorozat végén szerezhetjük meg, de hosszú távon nem hiszem, hogy bárki oda fog figyelni ezek váltogatására. Minden frakciónál van valami apróság, ami hozzáad egy kis pluszt az élvezeti értékhez: a birodalomnál pl. a hadvezér hátasai, a törpéknél a sérelmek könyve (a birodalom küldetésrendszere némileg átfazonírozva), a vámpíroknál a halottak reanimálása stb, stb., és az a körülmény hogy ezekre az apróságokra milyen gondosan odafigyeltek, csak még idegesítőbbé teszik, hogy a stratégiai vonatkozásokat így elbaszták.
Mit kaptunk tehát a pénzünkért? Ha rosszindulatú akarok lenni: bizony egy átskinezett Total War: Attilát (birodalmak kontra instant nomádok kontra később megjelenő badass nomádok), annak így is elég mérsékelt intelligenciája nélkül, első osztályú látvány-körítésben. Ha némi jóindulattal állok hozzá: egy folytatást a Mark of Chaoshoz, egy nagyobb és színesebb térképen. Egy biztos: aki a Warhammer felől érkezik ehhez a produktumhoz, jóval többre fogja értékelni, mint aki a Total War felől.