Sosem tudtam megbarátkozni a DC öt évvel ezelőtti nagy
univerzum-megreformálásával, a New 52-vel. Pedig tisztességgel fejest ugrottam
bele: elkezdtem olvasni az összes új címet (összesen 52-t), lelkesedtem,
vártam, reméltem, de nagyjából két év után egy kezemen meg tudtam számolni a sorozatokat,
amelyeket még mindig követtem. Az utóbbi fél évben meg már csak Scott Snyder
Batmanje mellett tartottam ki, és még az is egykori önmaga árnyékává sorvadt. A
többi széria vagy valahol útközben érdektelenné vált számomra (sokat már a
legelső szám után kukáztam), vagy hiába tetszettek, nem produkáltak elég jó
eladásokat, és a DC kaszálta őket (ilyen is volt szép számmal, főleg a
peremcímek, mint a Demon Knights, az Animal Man vagy a Gotham by Midnight).
Annak, aki hasonlóképp járt az öt évvel ezelőtti reboottal, jó hír, hogy a New 52-nek ezennel vége (bár hivatalosan már a tavalyi Convergence is lezárta, de ennek ne tulajdonítsunk jelentőséget). Az új reboot, a Rebirth többé-kevésbé kiselejtezte az egészet – de mielőtt ebbe belemennénk, kicsit vegyük át, mi is lett volna a New 52 célja, és mennyire sikerült azt elérnie.
A DC idestova bő harminc éve küszködik az 1938-ig visszanyúló kontinuitásával. A ’80-as évek közepére már annyira összekuszálódott az egész, hogy a rutinos olvasók sem látták át a sok párhuzamos univerzummal, rengeteg ellentmondással és egy-egy karakter többféle verziójával zsonglőrködő palettát. Erre válaszul a DC 1985-ben életre rúgta a Crisis on Infinite Earths című megacrossovert, amelynek segítségével rafináltan, a történetbe beleépítve rebootolta és egyszerűsítette le az egész hóbelevancot: a képregényben sorra pusztultak az univerzumok, míg csak öt maradt, és azt az ötöt összeolvasztották egy újjá. Ezzel megszületett a DC új és egyetlen, régi komplikációktól mentes univerzuma, amelyben ráadásul minden karakter tiszta lappal indulhatott. (Van egyébként valami briliáns abban, hogy a DC sztorinak álcázott egy kreatív logisztikai műveletet.)
Persze a kiadó nem tudott nyugodtan ülni a seggén: új kontinuitási problémák már 1994-ben egy új univerzumigazító logisztika-sztorihoz vezettek (Zero Hour), 2005-ben pedig jött egy még nagyobb, az Infinite Crisis, amely megszűntette az egyetlen univerzum szabályát, és visszahozta a párhuzamos univerzumok koncepcióját. A New 52-t felvezető 2011-es Flashpoint (logisztika-sztori) egy afféle „eeeeeehhh, fuck it!” legyintéssel megint újrarebootolta a DCU-t, méghozzá úgy, hogy bizonyos elemeket megtartott a korábbi kontinuitásból, bizonyosakat nem, és ezt olyan jól sikerült kitalálni és kommunikálni, hogy az egész mindmáig teljesen zavaros. A DC célja persze ismét az volt, hogy kicsit egyszerűsítsék, új olvasóknak könnyebben hozzáférhetővé tegyék, modernizálják illetve diverzifikálják az univerzumot.
Az egy évvel a New 52 indulása után készített statisztikák szerint ezekből nem sokat sikerült elérni: kevés új olvasóra tettek szert, az új sorozataikat nagyrészt ugyanazoknak az íróknak/rajzolóknak adták, akik addig is dolgoztak nekik, a diverzifikációról (pl. női alkotók, illetve nők a képregényekben) jobb nem is beszélni, ami meg az eladásokat illeti, alig egy évig tudták (az újdonság varázsával) beelőzni a Marvelt, amely évtizedek óta szorgalmasan veri rajtuk a port. Tavaly a Marvel a Diamond Comics Distributor adatai szerint az észak-amerikai képregénypiac 41,81%-át birtokolta, míg a DC már csak 27,35%-ot – előbbinek évről évre emelkedik a részesedése, utóbbinak évről-évre csökken. Továbbá a tavalyi év tíz legjobban fogyó képregényéből csak egy volt a DC-é (a Dark Knight III első száma az ötödik helyet foglalta el – közben a Marvel hét füzettel uralta a listát, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy nagyrészt az új Star Warsokkal tarolták le a piacot), a kiadó következő füzetéért pedig egészen a harmincadik helyig kell menni.
Azt viszont elérte a DC, hogy rendszeresen kisebb-nagyobb botrányok kerekedjenek a túlszexualizált női karakterei és az ad hoc szerkesztői döntései miatt – utóbbi eredménye az lett, hogy több író és rajzoló is keserű szájízzel, dühödten távozott a kiadótól, és totális fejetlenségről számoltak be. Könnyű hinni nekik: a fejetlenség sok történet színvonalán egyértelműen meglátszott.
És a DC végre elismerte magának, hogy aranytojást tojó tyúk helyett torzszülöttet dédelget. Persze nem mondják ki csak úgy nyíltan, hogy kábé elbaszták az egész utóbbi öt évüket, annál azért dörzsöltebb a PR-juk, de a Rebirth teljesen egyértelműen egy sebtapasz: ahogy annak idején a Flashpoint átírta a DCU-t, úgy most a Rebirth írja át megint – pontosabban többé-kevésbé visszaírja olyanra, amilyen a Flashpoint előtt volt (van erre az amcsiknak egy nagyon találó szavak: unfuck). Mivel a New 52 óriási változásokat eszközölt Batman, Superman, Wonder Woman és társai világában, a Rebirth extrahosszú bevezető száma csak úgy dagadozik a kipipálandó rubrikáktól: a lényege, hogy öt éve, a Flashpoint által elvetett-eltűnt karaktereket, kapcsolatokat, status quo-kat hozzon vissza a kontinuitásba. Ennek narratív eszköze az egyik Flash, Wally West (őt a New 52-ből anno kihagytak), aki egy immár nem létező világ relikviájaként próbálja figyelmeztetni egykori barátait, hogy a Flashpoint utáni valóság, amelyben élnek (azaz a New 52), hazugság, valami soha korábban nem látott gonosz erő munkálkodása.
Várj, leírom még egyszer, íme, ez a DC új képregénye szerint a DC utóbbi öt éve: hazugság, valami soha korábban nem látott gonosz erő munkálkodása. Nem tudom, ebben mennyi az irónia, a kikacsintás, a ki nem mondott „bocs”, a „jó-jó, elbasztuk, de most már lépjünk tovább”... – lehet, hogy semennyi, és csak én látom bele. De akkor is gyönyörű.
A Rebirth mint sztori (már ha annak vesszük) Geoff Johnsnak köszönhetően azért egész szépen működik: Wally fékevesztett vágtázása baráttól baráthoz iszonyatos lendületet, erőt és végzetszerűséget ad a képregénynek, érezni, hogy valami nagy és megfoghatatlan lapul az események hátterében. Ettől függetlenül eleinte úgy tűnik, Johns tényleg csak pipálgat, futja a kötelező köröket, hogy megágyazzon egy rakás későbbi sztorinak (Batman, Atom, JSA (!), Doctor Fate), de Wally és Barry találkozásakor végül sikerül egy olyan emocionális bombát robbantania, ami valamelyest kiemeli a képregényt a „kiadó logisztikai eszköze” kategóriából – lesz neki szíve. A DC nem titkolt (sőt hangosítóba harsogott) célja nem csak az, hogy visszahozza a Flashpoint előtti kontinuitást, hanem az is, hogy maga mögött hagyja a New 52 komorabb hangvételét, és megfürdőzzön némi rég elvesztett könnyedségben, humorban, felhőtlen szórakoztatásban, Wally és Barry katartikus összeölelkezése pedig nagyszerű kiindulópont ehhez. És ez így eddig igazán rendben is volna.
Sajnos azonban nem ér itt véget a képregény, sőt, hátravan még a főattrakció (itt most spoiler következik, bár kétlem, hogy akit kicsit is érdekel a téma, ne futott volna bele az utóbbi két hétben...). A DC nem csak a Flashpoint előtti kontinuitást hozza vissza, hanem beleszövi abba a Watchment is. Igen, azt a Watchment. Miért, van másik? Szóval ja, az Alan Moore-Dave Gibbons féle überóriásklasszikust, a médiumot, de legalábbis a szuperhősműfajt megújító Watchment. Rorschach, Dr. Manhattan és a többiek mostantól ugyanabban a világban léteznek, mint Batman és Superman.
Kedves DC... szeretnélek szépen megkérni, hogy menj a picsába.
Tudom-tudom ne ítéljek előre, hisz még az is lehet, hogy valami jó kerekedik ki a dologból, még az is lehet, hogy majd... nem. Nem. Sajnálom. De tényleg nem. Nincs az a kurvaélet. Meg is mondom, hogy miért. Már a Before Watchmen sem működött, pedig az még minden más univerzumtól függetlenül létezett, és elég prominens írókat és rajzolókat eresztettek rá. Most pedig... Tényleg komolyan gondolják, hogy beleszövik a szatirikus, revizionista Watchment pont egy olyan mainstream szuperhősközegbe, amelyet annak idején gonoszul kifigurázott? Moore karaktereinek éppen az a lényegük, hogy görbe tükröt tartanak Superman és társai elé, szánalmasnak, embertelennek, rossz viccnek ábrázolják őket – hogy dekonstruálják a szuperhősmítoszt; hogy lebontják a legendák falát, és megmutatják mögöttük a komplexusos, kicsinyes, őrült nyomorultakat. Ahogy John Wayne indiánölő westernjeit nem lehet összeegyeztetni a Nincs bocsánattal vagy a Vad bandával (illetve mondjuk a Halálos fegyvert a Csupasz pisztollyal), úgy a Watchmen-univerzumot sem lehet a DC-univerzummal – csak úgy, ha előbbit megfosztják önmagától, eredetiségétől, jelentésétől, és belesimítják az utóbbi nagy masszájába.
És a Watchmen ezzel része lett annak, ami ellen egykor gúnyosan, kritikusan, lázadón felszólalt. Tényleg nem tudok ennél rosszabb sorsot elképzelni neki.
Aztán persze lehet, hogy ez sokakat nem fog annyira zavarni, mint engem, elvégre sokakat az sem zavart, hogy a filmadaptáció is szuperhős-vagánykodássá polírozta Moore szuperhős-dekonstrukcióját, és konkrétan telibeszarta az eredeti lényegét.
Ami a Rebirth egészét illeti, a Watchmen-mizéria ellenére kicsit ugyan óvatos, de azért lelkes várakozással tekintek elébe. Kíváncsi vagyok, mit tanult a DC az elmúlt öt év kudarcából, kíváncsi vagyok, mernek-e újítani, kicsit túllépni az elkoptatott formulákon – mindenképpen jó jelnek veszem, hogy visszahozzák az univerzumuk sok-sokéves kontinuitását, hogy visszakanyarodnak kicsit a gyökerekhez (még akkor is, ha ez bizonyos szempontból épphogy elkoptatott formulákat jelent), és eltávolodnak a New 52-féle gondolkodásmódtól, attól, hogy minden olyan sötét, fiatalos, menő, csilli-villi és erőltetetten film/blockbusterszerű legyen.
És persze: nagyon kíváncsi vagyok, hogy ez a mostani reboot meddig tart, és mikor jön a következő. A Crisis on Infinite Earths után (ugorjuk át a Zero Hour apróbb finomhangolásait) közel húsz év telt el a következő hasonlóig, az Infinite Crisisig. Azután tíz év a New 52-ig, ez utóbbi status quo meg már öt évet sem húzott ki. És azt se felejtsük el, hogy a Crisis on Infinite Earths annak idején tényleg teljesen megreformálta DCU-t. Nem csak kisebb-nagyobb kozmetikai és kontinuitásbeli változtatásokat eszközölt, mint gyors lóvéra éhes utódai, nem 80% marketingdumából állt, hanem túlzás nélkül új alapokra helyezett szinte mindent és mindenkit. Hiába több mint 75 éves Batman és Superman karaktere, manapság a legtöbben az akkor létrejött/lecsiszolt inkarnációjukat ismerik – mert az azóta eltelt harminc évben is ezekhez a gyökerekhez (és nem az eredeti, ’38-as, ’39-esekhez) nyúl vissza szinte minden más képregény és reboot, nem is beszélve a filmekről, sorozatokról, játékokról.
A magam részéről annak örülnék a legjobban, ha a DC végre eldöntené, milyen univerzumot akar építeni a hőseinek és a gonoszainak, ha hosszútávon kitartana egy koncepció mellett – mert ez a párévenkénti, rebootnak álcázott PR-kapálózás kezd kínossá válni, és ahogy a mellékelt ábra mutatja, úgyis csak rövid távon dobja meg az eladásokat.
Ami meg a kontinuitást illeti... Kedves DC, hidd el, az emberek többsége szarik rá. Persze, ha egy sztori belefut valamilyen ellentmondásba, vagy ha nehéz átlátni egy karakter életútját az őt szerepeltető hatmillió képregény miatt, lehet, hogy az olvasó húzza majd kicsit a száját. Esetleg morgolódik egyet. Szélsőséges esetben az sem kizárt, hogy felmegy az internetre, és a világ elé tárja a kontinuitás borzalmas megingása miatti rettenetes fájdalmát és gyötrődését. De a többség nem ilyen, és még az említettek dühe, frusztrációja, elégedetlensége is viszonylag hamar elszáll... ha jó sztorikat kap. Ennyi a titok, kedves DC. Nem a kontinuitást kell basztatni. Nem rebootolni kell ész nélkül, pillanatnyi divathullámoknak és hirtelen jött ötleteknek engedve. Hanem jó sztorikat kell írni.