A xenofób Föld kalandorai

House of Penance #3

Történet: Peter J. Tomasi
Rajz: Ian Bertram
Dark Horse Comics

Az év vizuálisan és hangulatában legmeghökkentőbb és -lehengerlőbb képregénye a House of Penance, ez teljesen kétségtelen, különösen, ha tudjuk (és alapvetően saját maga erre nem helyez nagy hangsúlyt, mert annyira szürreális az egész), hogy megtörtént eset alapján készült. Az 1900-as évek elején, férje és gyermeke halála után Sarah Winchester a kaliforniai San Joséba költözik, és egy óriási, mondhatni megalomán építkezési projektbe kezd. A minden irányba rákként burjánzó épületkomplexumon éjjel-nappal, megállás nélkül,  soha meg nem szűnő kopácsolással dolgoznak váltásban a munkások, közel 38 hosszú éven át. A ház vezeklés az általuk gyártott fegyverek és így közvetetten a Winchester-család által kioltott számtalan élet miatt: legalábbis a lassan elboruló elméjű Sarah így gondolja.

A képregény szinte minden oldala egy lüktető lázálomban játszódik, abban a világban, amelyet Sarah lát maga körül: a coltok és az ismétlőpuskák által lemészárolt véres szellemek mindenhol ott vannak, és a bizarrul tekergő, skarlátvörös kacsok megpróbálják befonni a ház és a Winchester-család emlékének minden szegletét. A folyamatos, puskalövésekre hasonlító, szüntelen kopácsolás szinte varázslatosan vonzza a gyilkosságoktól elnehezült lelkű, emlékeiktől és bűneiktől szabadulni vágyó volt katonákat, haramiákat az Államok minden sarkából. Hogy megnyugvást lelnek-e, vagy az állandó munka zajában csak időlegesen megfeledkeznek szörnyű tetteikről, nem derül ki, mint ahogy az sem, vajon a Sarah által látott víziók és rémképzetek valóságosak-e, vagy csak lassan megbomló elméje termékei. A Vezeklés Házának másik főszereplője Warren Peck, a korábban minden mocskos munkát elvállaló mesterlövész és fejvadász, aki saját démonaival küzd, eleinte magányosan, de ahogy jobban megismeri a ház úrnőjét, egyre inkább több közös dolgot találnak egymásban.

El sem tudom képzelni miféle feloldása lehet ennek a történetnek, ha egyáltalán, de ez a hagymázas lázálomba oltott hosszú vezeklés megragadja az embert, és nem ereszti, ez pedig nagyrészt Bertramnak köszönhető. Zaklatott, szimbólumokkal teleszőtt, szürreális képei, panelelrendezése egy szinte másik dimenzióba katapultálják a képregényt: akiben annak idején nyomot hagyott az Event Horizon (Halálhajó), az annak ikertestvérét fedezheti fel ebben a hat részes sorozatban, csak éppen westernkörnyezetbe helyezve.


Joyride #2

Történet: Jackson Lanzing és Collin Kelly
Rajz: Marcus To
BOOM! Studios

Nagy váltás ez a legutóbbi képregényük óta, hiszen Lanzing és Kelly Alyssa Milanóval (!) karöltve az Arab Tavasz eseményeiről készített egy sikeres sorozatot, most pedig egy könnyed sci-fi-kalandba kezdtek bele. A felütés mondjuk egy kissé komolyabb, hiszen az ő jövőjükben a súlyosan xenofób Földet egy szélsőséges, nacionalista világkormány irányítja, amely minden érintkezést megtilt az univerzum többi idegen fajával. Olyannyira, hogy a gondolatot tett is követi, és egy csillagokat is eltakaró, áthatolhatatlan burkot építenek a planéta köré, melyet folyamatos őrjáratokkal ellenőriznek, és egy holdba épített gigászi fegyverrel fojtják el a lázadás minden apró csíráját. Ebből a nacionalista ideológiát sulykoló, fullasztó szellemi gettóból próbál kitörni Uma és a totálisan belezúgott Dewydd, aki unja már, hogy az óriási gépezet apró fogaskereke csupán.

Miután szó szerint elkötnek egy idegen űrhajót, amelynek a kapitánya a saját tervei szerint egzotikus rabszolgaként adta volna el a földlakókat, két új társra is lelnek: az egyik egy robot, aki egyben a hajó vezérlőrendszere, a másik Catrin, aki a propagandával agymosott, fiatalokból toborzott földi rendfenntartó erők tagja, és kezdetben akarata ellenére kényszerül részt venni a szökésben. Az eléggé nyomasztó kezdés után a képregény valósággal kivirágzik: ez egy igazi road movie az űrben, ahol a kalandvágyó tinédzserek kultúrák és világok miriádjával találkoznak és ami leginkább A galaxis őrzői hangulatát idéz fel.

Mindhárom karakter remek, és a Catrin és „elrablói” közötti dinamika is nagyszerűen működik: a lány lassan enged fel az új helyzetben, és gondolja újra a belé sulykolt ideológiákat. Marcus To stílusa pontosan elkapja azt a könnyed űrkaland hangulatot, amit Lanzing és Kelly megcéloz, ezzel az egyik legfrissebb és legdinamikusabb sorozattá téve a Joyride-ot.


Nighthawk #1

Történet: David F. Walker
Rajz: Ramon Villalobos
Marvel Comics

A hetvenes években született Squadron Supreme a Marvel válasza volt a DC legismertebb alakjaira: Hyperion, Nighthawk, Power Princess és Dr. Spectrum nyilvánvalóan felismerhető szimulákrumai voltak Superman, Batman, Wonder Woman és a Green Lantern karaktereknek. A Marvel írói az 1985-ös maxiszériájukban a szimpla kópiák szerepeltetésén túllépve már olyan kérdések feszegetésére használták a csapatot, mint hogy milyen realisztikus hatásai lennének a világra a szuperhősök megjelenésének, a kétezres években pedig ugyanezen a vonalon Stracynski gondolta újra ezt a témát a Supreme Power című sorozatával. A Squadron Supreme eredetileg egy párhuzamos Marvel-Földön létezett, amely a legutóbbi Secret Wars össznépi esemény után megszűnt létezni, ám néhány túlélő végül a jelenlegi Marvel-616-on kötött ki. Az újjáalakult csapat Nighthawk vezetésével nem is teketóriázott sokat, azzal kezdte a tevékenységét, hogy megölték Namort, aki közvetlenül felelős volt a világuk elpusztításáért. Jelenleg tehát a Squadron Supreme rejtőzik a többi szuperhőscsapat elől a civil alteregóik védelmében, legradikálisabb tagjuk pedig most saját sorozatot is kapott.

A Marvelnek a Secret Wars előtt is remek szóló sorozatai voltak, és ez szerencsére nem is változott: Nighthawk most már saját jogán járja az éjszakát, letépve magáról a Batman-másolat címkéjét. És ha már mindenáron hasonlítgatni akarjuk, akkor inkább a Megtorlóhoz áll a közelebb, hiszen kivételes hatékonysággal ritkítja Chicago alvilágát, és a „nem ejtünk foglyokat”-elvet vallja. Már a legelső füzetben rajtaüt egy fegyver- és kábítószercsempészettel foglalkozó szélsőséges rasszista csoporton, és bizony itt csont törik, vér fröcsög, ín szakad és búcsúzóul az egész épületet a levegőbe röpül az összes benne lévő halott, haldokló vagy csak ájult bandataggal. Semmi moralizálás az élet elvételének jogáról vagy a törvény keretei közötti igazságszolgáltatásról, Nighthawk kíméletlenül, gyökerestül irtja ki a problémát. Hogy ez a radikális karaktervezetés szükséges-e, erre talán most még ne válaszoljunk, de mindenképpen egyedi ízt ad a most indult sorozatnak.

Az öncélúság vádja az erőszakos jelenetek miatt egyelőre nem fenyeget, a Nighthawkot a háttérből technikai kütyükkel támogató, börtönviselt Tilda Johnsonnak eléggé tökös dumái vannak, a rivális nagyvállalat egyértelműen piszkos módszerekkel dolgozó igazgatója és a családokat lemészárló sorozatgyilkos érdekes felütés a történet szálainak továbbvezetéséhez. Egyedül a béna bagolytematikájú járműveit és kütyüit kellene elfeledni, hogy fenntartás nélkül élvezhessük a Marvel-univerzum legújabb önjelölt igazságosztóját.


Tales from the Darkside #1

Történet: Joe Hill és Michael Benedetto
Rajz: Gabriel Rodriguez
IDW Publishing

Már az is nagyszerű hír volt, hogy Joe Hill elkezdett dolgozni a hamvaiból feltámadt Locke and Key tévésorozat első epizódjának forgatókönyvén, amit csak tetézett a hamarosan megjelenő Locke and Key one-shot, a Small World, de még erre is sikerült rádobni egy újabb lapáttal. Hill ugyanis egy négy részes képregényantológiában önti új formába azt a három évadosra tervezett tévésorozatot, ami végül sosem születhetett meg, mert a CW csatorna elkaszálta az ötletet. A Tales from the Darkside eredetileg egy Romero által útnak indított tévésorozat volt a nyolcvanas években, amelynek epizódjain és az 1990-ben elkészült mozifilmen a horror legnagyobb mesterei (Clive Barker, Robert Bloch, Stephen King, bónuszként pedig még Harlan Ellison és Frederik Pohl) dolgoztak. A Hill-féle folytatás modernizálta volna a brandet, és meta-narratívával adott volna összefüggő gerincet az egyébként különálló történetekből építkező szériának. A képregényadaptációval belepillanthatunk ebbe a Homályzóna-jellegű univerzumba, ha már a tévéepizódokat nem láthatjuk soha.

A léha és minden határozott irányt nélkülöző életet élő Ziggy nappal egy úszómedencés strand vízimentője és egyben felügyelője, éjszaka pedig ugyanitt óriási partikat szervez a meglehetően kiterjedt baráti társaságának. Az egymásba folyó napok rutinját egy tragédia szakítja félbe: míg Ziggy nyugodtan szundít a státuszszimbólumának számító vízimentőszékében, egy nő szívrohamot kap, és vízbe fullad. Bár gazdag és befolyásos anyja egy méregdrága ügyvéddel kihúzza a slamasztikából, a saját lelkiismeret-furdalása súlyos depresszióba süllyeszti. Balszerencséje visszatér, amikor az utcán egy Darkside jelenség középpontjába kerül: innentől kezdve bárki rápillant az arcára, azonnal elalszik. Az eleinte viccesnek tűnő, de halálos veszélyt jelentő képességtől szabadulni vágyó Ziggy megpróbálja hibáinak jóvátételével megoldani a helyzetet, de arra ő sem számít, hogy ezért mekkora árat kell fizetnie.

Ritkán találkozom olyan képregénnyel, ami katartikus, fojtogató lezárással képes meglepni az utolsó oldalán, de Hillnek sikerül ez a szinte lehetetlen mutatvány. A Sleepwalker borzasztóan erős történet, a szerzője le sem tagadhatná, hogy elsősorban novellaíró (bár a NOS4A2 teljesen meggyőzött arról, hogy most már megérett regényírónak is), aki pedig olvasta a Locke and Keyt, már az első pár oldal után sejtheti, hogy szívfacsaró, de tökéletesen kielégítő befejezéssel fogják jutalmazni.


Weird Detective #1

Történet: Fred Van Lente
Rajz: Guiu Vilanova
Dark Horse Comics

A Lovecraft-mitológiát már számtalanszor csontig csupaszították, a maradékot elrágcsálták, sőt, még a velőt is kiszívták belőle, de úgy tűnik, még mindig akad valaki, aki újszerű módon és energikusan képes tálalni annak elemeit. Ugyan Van Lente elsősorban a szuperhős-zsánerben tette le a kézjegyét, a kozmikus horror mindennapokba ültetése is nagyszerűen megy neki.

Sebastien Greene nyomozó leginkább a totális középszerűségéről volt ismert a New York-i rendőrség kötelékében, amíg egy csapásra a legeredményesebb nyomozóvá avanzsált elő. Főnöke egy meglehetősen modern, a feleségével gyermekét közösen nevelő nőt ad mellé társnak: Sana Fayez azt a feladatot kapta, hogy derítse ki, mi a fene történt a rendőrőrs legnagyobb kóklerével. Nekünk könnyebb dolgunk van a rejtély megfejtésével, hiszen maga a narrátor és egyben a főszereplő meséli el nekünk, miért is érkezett a Földre. Greene testét ugyanis jelenleg a Cthulhu-mítosz univerzumában a tudatátsugárzás legnagyobb specialistáinak, Yith Dicső Fajának egyik tagja lakja. Planétánkat tudtunk nélkül a Mérhetetlen Vének megjelenése fenyegeti, ami nyilván csakis a teljes pusztulással végződhet, de Yith népe elkötelezte magát, hogy ha a saját otthonukat nem is sikerült, de ezt az újat mindenképpen megmentik. Greene a legfurcsább és legbizarrabb eseteket kapja meg, amiknek száma érthetetlen módon megszaporodott az utóbbi időben: az emberi testben megbújó idegen tudat pedig pontosan tudja, hogyan ismerje fel azokat a nyomokat, amelyek a Vének terveinek felfedéséhez vezethetnek.

Van Lente tele van remek ötletekkel: az újjászületett Greene az emberekre nézve némileg lesajnáló, ugyanakkor tudományos hangnemben magyarázza el, miért felsőbbrendű az ő tizenhét különféle érzékszerve az emberek öt (ami valójában három) érzékelésével szemben. A hűtőszekrénye ugyanazzal a diétás szénsavas üdítővel van feltöltve, mert az tartalmazza a foszforsavat és a fenilalanint, amelyre idegen szervezetének szüksége van. Az emberi faj viselkedésmintáit a Casablancából és rendőrös tévésorozatokból tanulja éjszakánként, és a néhai Greene meglehetősen rosszindulatú és lusta macskája ad neki telepatikus tanácsokat arra vonatkozólag, hogyan ne keltsen gyanút társasági helyzetekben.

Van Lente ügyesen csempész humort is a nagyszerű párbeszédekbe (a kifogás, hogy kanadai, minden helyzetre golyóálló magyarázat egy New York-i számára), a számomra eddig tökéletesen ismeretlen Vilanova pedig remekül végzi a rajzolói teendőket. A Lovecraft-rajongók maximálisan elégedettek lesznek a füzettel, de mindenki másnak is abszolút ajánlott olvasmány.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!