Egy professzor a szemrevaló tanítványával enyeleg egy londoni folyón úszkáló csónakban. A lány észrevesz valamit a parton, a fák között – mintha egy kés villanna meg. Az idilli környezetet és a bensőséges hangulatot megzavarja valami furcsa, brutális és veszélyes; a szépség mögött, illetve annak álcája alatt ott lapul a borzalom. És ezt akár a What Have You Done To Solange (Cosa avete fatto a Solange, 1972) esszenciájának is mondhatjuk: legyen szó akár tanárokról, akár papokról, akár diáklányokról, bármilyen látszólag nemes és ártatlan emberekről – valami mocsok, valami bűn mindig ott sunnyog a háttérben.
A professzor, Enrico Rosseni (Fabio Testi) azt hiszi, a tanítványa, Elizabeth csak a szex alól akar kibújni holmi késes fickó emlegetésével, de aztán később látja a hírekben, hogy tényleg megöltek egy lányt a közelükben, amíg ők ketten egymást kényeztették – a lány ráadásul Elizabeth osztálytársa és Enrico diákja volt. És ő csak az első áldozat. A gyilkos tovább öl, célpontjai mind fiatal lányok ugyanabból az iskolából, Enricóra pedig gyanakodni kezd a rendőrség.
A What Have You Done To Solange talpig feketébe öltözött, késes, szótlan sorozatgyilkosa abszolút tipikus figurája a giallo mészárosainak, ám maga a film szinte minden más szempontból a műfaj atipikus darabja. A gyilkosságok egy vízbefojtást leszámítva képen kívül történnek, a kamera csak az eredményüket, a brutális véget ért, vérbe fagyott holttesteket mutatja meg explicite, a látványra reagáló arcok kiemelésével (ld. az apát, miután saját szemével látta, pontosan milyen bestiális módon – óriási kés tövig felszúrva oda – ölték meg a lányát) pedig végképp eltolja a horrort az ölés zsigeri látványosságától az erőszakos halál tudatának lélekben, fejben nehezen feldolgozható borzalmáig.
Az egész filmet áthatja valami végtelen szomorúság és melankólia, amely legalább akkora súllyal nehezedik a cselekményre, mint a gyilkosságok jelentette fenyegetés. Massimo Dallamano, aki a Leone-féle Dollár-trilógia első két részének fényképezése után nyert jegyet a rendezői szakmába, ehhez mérten szép, nagyszerűen megkomponált, de egy giallóhoz mérten visszafogott képekkel dolgozik: a műfaj jellegzetes style over substance hozzáállását, delíriumos hangulatát, szín- és hangorkánját (Morricone zenéje is kevésbé álomszerű) elveti egy földhözragadtabb, drámaibb megközelítés kedvéért.
Cserébe viszont végig logikus, következetes mederben tartja a gyilkossági rejtélyt, pedig a logikát és a következetességet pont a giallók áldozzák be gyakran a stilisztika oltárán (és nem is szoktuk kárhoztatni őket ezért) – kifejezetten ritka, hogy egy ilyen film dramaturgiailag ennyire egyben legyen, és ilyen szigorú figyelmet fordítson a történetmesélésre. A gyilkos motivációja, módszere, áldozatai mind szerves, egymáshoz jól illeszkedő részei a red herringekekkel okosan felpumpált nagy egésznek, amely pedig patentosan illeszkedik egy még nagyobb gondolati egészbe, a bűn, az ártatlanság és a bűnhődés örökkön aktuális témakörébe. Mindez egy katolikus lányiskola közegében, ahol meztelen fürdőzések, perverz alakok és rejtélyes, nyugtalanító gyónások követik egymást.
Mert a bűn, öltsön bármilyen formát, tényleg mindenütt ott van, és aki bűnös, az egyben áldozat is, aki pedig áldozat, az egyben bűnös is: a giallóktól (megint csak) idegen, vértelenségében és relatív eseménytelenségében is hihetetlenül izgalmas és idegborzoló finálé kellemetlen morális utóízt hagy az ember szájában, és egy nagyon szomorú záróképbe merevíti a cselekmény igazi borzalmát – azt, amelyről pár perccel korábban még nem is tudtunk.