A nyitójelenetben a főszereplő, Jesse (Elle Fanning) vérbe
fagyva, tágra nyílt szemmel, látszólag felnyitott torokkal fekszik egy elegáns
kanapén. Valójában nem halott, csak fotózáshoz pózol, de a kép szimbolikája
nehezen lehetne ennél egyértelműbb: A divatvilág kegyetlen, rideg és gyilkos,
igazi „cutthroat business”. Ez a film első perce, de ennél többet a maradék
száztízben sem fog mondani.
Csak miheztartás végett, azon kevesek közé tartozom, akik abszolút oda meg vissza vannak Nicolas Winding Refn előző munkájáért, a Csak Isten bocsáthat meg-ért – 2013 egyik legjobbjaként maradt meg az emlékezetemben, sőt az agyonajnározott Drive-nál is sokkal erősebbnek tartom. Amióta angolszász területen forgat, Refn fokozatosan távolodik el korai dán művei (mint a zseniális Pusher-trilógia; 1, 2, 3) nyerseségétől és naturalizmusától a style over substance felé, és most úgy tűnik, pályafutásának ez a szakasza a Csak Isten bocsáthat meg-gel ért minőségi csúcspontjára. Annak extrém brutalitását és hipnotikus képeit ugyanis a megváltástörténet katarzisa mentette fel az öncélúság vádja alól, és emelte átütő erejű drámává. A Neon démonban (The Neon Demon, 2016) azonban már nincsenek ilyenek ellensúlyok.
Jesse 16 évesen érkezik Los Angelesbe, hogy modell legyen. Van benne valami egészen éteri szépség, ártatlanság és tökéletesség, amellyel azonnal kirí a szakmában nyüzsgő többi gyönyörű nők közül. Karrierje rakétastartot vesz, „egy perce van a városban”, és máris rákattan az egyik legmenőbb divatfotós, nemsokára pedig L.A. legnagyobb divatguruja is. Ez persze sokaknak nem tetszik: riválisai irigyen, forrongva, féltékenyen, a modellvilág kíméletlenségét magukba szívva figyelik őt, és lassan magát a naiv Jesse-t is átformálja hirtelen szárnyalása.
Egyvalamiért sosem lehetett kárhoztatni Refnt, az pedig a vizualitása. Már a Pusher-filmek is remekül festettek a maguk durva csiszolatlanságával, a Neon démonnak pedig minden pillanata úszik az extravagáns színekben és az elegáns kompozíciókban, nem véletlenül emlegetik az átlagnál lelkesebb kritikák Lynchet és Kubrickot. Pulzáló vörös, mély lila, élénk kék, vakító fehér, megkapó szimmetria, mozdulatlanságba dermedt tökéletesség. Gyönyörű és hívogató minden (különösen Cliff Martinez mámorító zenéje), de mint egy húsevő növény, azért, hogy odacsalja az áldozatait. A patinás, rémálomszerű képi világ így értékelhető szatíraként, cinizmusként, ahogy – ha nagyon akarom – a színészek nemjátéka is: Fanning fagyott porcelánbabaként tölti a játékidőt, és még csak hatása sincs az eseményekre, egyszerűen csak megtörténnek vele a dolgok, vagyis Refn díszletté, kellékké degradálja, az lesz belőle, ami a modellekből a divatvilágban. Ez a szerep-színész azonosság, ez a tartalom-forma egyezés kétségkívül indokolt, sőt okos, más kérdés, hogy hosszútávon monoton és unalmas. (Egyébként színészileg Jena Malone és – meglepő módon – Keanu Reeves tud kiemelkedni a gárdából.)
A Neon démon jó másfél órát tölt az expozícióval, ami a showbiznisszel kapcsolatos összes létező ronda (bár nem alaptalan) sztereotípia felsorakoztatásából áll: mindenki áskálódó, gátlástalanul előre törő, veszélyes ragadozó, még az is, aki eredetileg nem volt ilyen – mert a közeg rohaszt, tárgyiasít, embertelenít, megront, elpusztít. Az üzenet végtelen egyszerűsége és a szimbolika már-már sértő primitívsége akkor válik teljesen nyilvánvalóvá, amikor felbukkan egy vicsorgó puma Jesse motelszobájában. És mindezt valóban nagyon szép, ugyanakkor kínosan lassan mozgó és változó képekben látjuk, amelyek mögött (a Drive-val vagy a Csak Isten bocsáthat meg-gel ellentétben) most nincs ott az ezt igazoló tartalom.
És amikor a végén elszabadul a pokol, minden marad a régiben: a nekrofília, a kannibalizmus, a gyilkosság is gyönyörű fényképezéssel és kimért távolságtartással jelenik meg, pedig ha valahol, hát itt elkélt volna némi elemien nyers és explicit ábrázolásmód, mert ezeknek a témáknak ritkán áll jól a sterilitás. Nézzük, ahogy a vér művi lassúsággal gyűlik a földön? Nézzük, ahogy a kamera szégyenlősen magára hagyja a szereplőket az extrémebb jelenetekben? A sokkolónak szánt momentumok így nemhogy nem sokkolóak, de még csak nem is undorítóak, inkább túlcifrázottak, és ezért nem egyszer megmosolyogtatóak. Ha mocsokban mártózol, legyen bátorságod (és művészi integritásod) megmutatni azt.
Valahol érthető a választott koncepció is (hogy ti. a rendezési stílus végig kitart a bemutatott világ kimódoltsága mellett, így jelezve, hogy ebből a közegből egyáltalán nem lóg ki a kegyetlenség és a perverzió), csak nem elég – akkor lehetne elég, ha támogatná valami, de mivel nincs sem megváltás, sem markáns mondanivaló, sem pedig gondosan ábrázolt karakterfejlődés (vagy visszafejlődés), minden csak lóg a levegőben. Nem véletlen, hogy a némileg hasonló témájú, de sokkal egyenesebb, direktebb Starry Eyes egyben sokkal hatásosabb is - az ugyanis az embertelenség közepette szán időt az emberre, tragédiája így nem pusztán véres és felkavaró, hanem átélhető is.
Refn egy megigéző, üres és felszínes művészhorrort csinált a megigéző, üres és felszínes modellvilágról. Ez elitista poénnak, frappáns kinyilatkoztatásnak jó, de közel kétórás filmnek nem.