(A tegnapi évadzáróból nincsenek spoilerek.)
Akik olvasták
Martin könyveit, tavaly szembesülhettek először olyan eseményekkel a
tévéképernyőn, amelyek újak voltak a számukra, idén, a hatodik évadban pedig
már teljesen szűz, ismeretlen területen jártak. Ez egyszerre izgalmas és
szomorú. Nagyon sajnálom, hogy nem lett kész időben a könyv, és hogy már csak
az adó és a halál biztosabb annál, hogy a tévésorozat hamarabb fejeződik be
(még két évad van hátra), mint az eredeti (amelyből szintén két kötet van
hátra, de még az évek óta halogatott elsőnek sincs megjelenési dátuma). Ugyanakkor
mégis jó úgy leülni az epizódok elé, hogy nem arra vagyok kíváncsi, hogyan
ültetik át egy másik médiumra Martin fordulatait, hanem arra, hogy egyáltalán
mik lesznek azok a fordulatok. És azt hiszem, ehhez hasonló átmenetre (hogy egy
sztori végül előbb fejeződik be az adaptált formájában, mint az eredetiben) még
nem volt példa.
Ráadásul ez az átmenet, ha már meg kellett történnie, nem is jöhetett volna jobbkor a show alkotói számára: hat évad után most már egyre világosabban rajzolódik ki, hogy hová tartanak a szálak és a karakterek, eljött a sok-sok epizóddal és oldallal ezelőtt elvetett magvak learatásának ideje. A tegnapi évadzáró olyan revelációkat, fejleményeket hozott, amelyekre minden rajongó hosszú évek óta várt, akár a könyvből, akár a sorozatból ismerte meg a történetet – túlzás nélkül egymást érték a katarzisok, pedig a finálék eddig inkább afféle levezetések és előreutalások voltak, semmint erőteljes dramaturgiai csúcspontok. És mivel hosszas, gondos, jól megkomponált felvezetés előzte meg őket, természetüknél fogva csak unalmas rendezéssel, pocsék színészi játékkal és hasonló amatőr sutaságokkal lehetett volna elrontani; de hát nyilván nem rontották el, az HBO nem ma kezdte.
Hogy mennyire nem, az jól látszik az utolsó előtti epizódból is (Battle of the Bastards), mert Jon és Ramsey nagy csatájához hasonlót még sosem láthattunk tévében – de moziban is ritkán, sőt, a lovasroham brutalitása utóbbi téren is példátlan. Nem csak a több ezres harcoló seregek látványának grandiózusságáról, a mindebbe beleölt pénzről van szó (a széria immár hivatalosan több mint 10 millióba kerül epizódonként), hanem a jelenet dinamikájáról, koncepciójáról, mocskosságáról is.
A Trónok harca egyik legfőbb erénye, hogy az egyre hangsúlyosabb fantasyelemek ellenére föld- és emberközeli maradt, és ha innen nézzük, kicsit mindig is hiányzott belőle egy olyan ütközet, ami az egy szál óriást leszámítva akár egy középkori háborús filmbe is passzolna, és ami a trónért marakodó családok viszályának minden fertőjét, kegyetlenségét és amoralitását leképezi a sárban és vérben dicstelenül dagonyázó katonák poklára. Ezért több ez a jelenet egy nagyszerű akciónál, ezért több egy „nézzétek, mit tudunk” mutatványnál: gyönyörűen illeszkedik a sorozat egészének koncepciójába. Ráadásul 200 milliós fantasyk (Hobbitok, Warcraftok) mennek sírni tőle a sarokba, mert azok csörtéi legfeljebb csak szeretnének ilyen jól kinézni.
Kell is ez, mert a kivitelezésen most több múlik, mint valaha: ahogy közeledünk a végéhez, úgy válik egyre kiszámíthatóbbá minden, úgy fogyatkoznak a nagy csavarok és sokkok. Ez persze nem igazán negatívum, inkább csak Martin cselekményvezetési stílusának természetes velejárója – a szálaknak, amelyek a monumentális történet első felében merészen szanaszét futottak, egyértelműen újra össze kell érniük, és ennek mikéntjeit jóval könnyebb kikövetkeztetni. Arra senki sem számított, hogy Arya egyszer csak fogja magát, és lelép Braavosba, de arra mindenki számított, hogy majd visszatér. A Vörös nászt sem láttuk előre, azt ellenben tudtuk, hogy Jon és Sansa újra találkozni fognak, és az is világos volt, hogy Daenerys nem marad élete végéig a Keskeny-tenger túloldalán – és még lehetne sorolni a hasonlókat, csak az évadfinálé szolgál vagy féltucatnyi példával. A magam részéről remélem is, hogy Martin és az HBO írói nem valami öncélú fordulat-a-fordulat-kedvéért parasztvakításra futtatják ki a sztorit, hanem szépen, éretten, logikusan vezetik be a célegyenesbe, akkor is, ha nem lesz semmilyen nagy meglepetés és „hold the door” a végén.
Elvégre átkozottul jól megírt, árnyalt, érdekes és folyamatosan fejlődő karakterekről van szó, akiket akkor is nagyon izgalmas nézni, ha éppen nem cselekednek semmi világrengetőt. Az HBO pedig szerencsére igyekszik olyanok kezébe adni a gyeplőt, akik ha nem is mindig, de általában mívesen, elegánsan, precízen, a mai kábeles sorozatok magas színvonalához képest is kiemelkedően teljesítenek, és nem csak azért, mert komoly büdzsé áll a rendelkezésükre: az évadfinálé egyik jelenete például már szinte a Keresztapa-filmek operaszerű leszámolás-montázsait idézi (a fantasztikus zene is kellett hozzá). Legyünk őszinték: még pár éve sem gondoltuk volna, hogy egy tévésorozat valaha nemhogy egy, de rögtön két ilyen órát hoz egymás után, mint a hatodik évad kilencedik és tizedik része.
Persze azért így is akadnak kisebb-nagyobb problémák. Frusztráló, hogy a Battle of the Bastards elején teljesen elsikkadt és prológusszerepbe kényszerült Daenerys végső győzelme Meereenben, pedig ez egy sok éves történetszál elvileg eposzi lezárása. És nem csak logisztikailag bajos (sokkal jobb lett volna az előző epizód fináléjának), rendezésileg sem emelkedik úgy az átlag fölé, mint az azt követő fattyúcsata; és egyébként ugyanez áll a kissé fantáziátlanul levezényelt „hold the door”-jelenetre is, amely viszont egyértelmű okok miatt mégis óriási erejű.
Maradva Daenerysnel, Tyrion és az ő kapcsolatának megkoronázása szép, de nincs olyan hatásosan kidolgozva az odavezető út, mint más szereplőknél (a sorozat szinte bármelyik másik kettősében – Sansa/Kisujj, Arya/Jaqen vagy akár Jaime/Bronn – sokkal több a spiritusz), és a meereeni szál sutasága eleve kilóg az összképből, mintha már az alkotók is unták volna néha. Tyrionnal két évada nem tudnak mit kezdeni az új közegben, így csak borozik, viccelődik és olyan hibákat követ el, amelyeknek aztán nincs semmilyen következményük, legfeljebb időhúzásra jók, és arra, hogy képernyőn tartsák az egyik legnépszerűbb karaktert (a meereeni csata az ő békekötési kísérlete nélkül ugyanúgy megtörténhetett volna). És bármilyen hatásos katarzissorozat is a finálé, lehet, hogy szerencsésebb lett volna, ha nem az utolsó két-három részben, vagyis szinte egyszerre, hirtelen zárnak le egy tucatnyi szálat - bár a sorozatformátumot és a rengeteg szál közti (már csak időbeli) harmónia szükségességét figyelembe véve nehéz elképzelni, hogy máshogy működött volna. Egy ilyen masszív, szerteágazó alapanyag filmre vitelénél elkerülhetetlenek a történetmesélési egyenetlenségek.
Szóval kötözködhetnék, ha akarnék, de egyáltalán nem akarok. Mert persze, nem tökéletes a Trónok harca, persze, a médium határaiból adódóan sosem lesz olyan komplex, mint a könyvek, mégis olyan élmény nyújt, amilyenhez foghatót egyetlen más sorozat sem tud. Gonosz és intelligens fantasybestia.
