Green Room - Az év eddigi legjobb filmje

Nem tudom, Lynch karrierjének csúcsfilmjei (Elefántember, Kék bársony) óta sikerült-e rendezőnek Jeremy Saulniernél erősebb sztázispillanatokat létrehoznia - olyan, a filmes időben meg-cseppkövesedő momentumokat, amelyeket Paul Schrader Transcendental Style in Film című esszéje ír le először. A sztázis a film narratív folyását megszakító, transzcendentális teret megidéző illanás - Lynch ezek hatását a giccs segítségével sokszorozza meg, Saulniernek viszont más velük a célja (itt és előző filmjében, a Blue Ruinban egyaránt): az erőszakos halál elkerülhetetlensége suhan be ilyenkor a figurái közé.

Bár a Green Room (2015) thrillerként hirdeti magát, ez senkit ne vezessen meg: ez egy kőkemény horrorfilm, csak épp szörnyeiben nincs semmiféle természetfeletti. Hőseink, a keménységüket, ál-kérges élettapasztalatukat könnyedén félresodorható pikkelyként viselő kora-húszas punkbandatagok úgy érkeznek meg lepukkant furgonjukban a skinheadtanyára, mint ahogy 74-ben érkezett megy Marilyn Burns és baráti köre a Texasi Láncfűrészes Mészárlásra. Koncertjüket a Dead Kennedys “Nazi Punks Fuck Off”-jával kezdik, ebben a közegben ez azonnal garantálja a jó szórakozást. A gig levezénylése után indulnának haza, ám ekkor sajnos meglátnak valamit, amit nem kellene, és máris kőkemény “backwoods horror” közepén találják magukat - az olyan filmeket illetik ezzel a gyűjtőnévvel, amelyekben vidéki degeneráltak erednek városi ficsúrok nyomába (Csángóbérc represents). Punkjaink az 5x5 méteres öltözőben rekednek, vérszomjas skinheadekkel az ajtó előtt, akiket maga Zsanlükpikárd vezet.

Hogy még miben világbajnok Saulnier a sztázisvarázslás mellett? Erőszakot sem nagyon tud nála jobban senki filmre vinni. Maga az aktus mindig csak egy, max két pillanat - és a döbbenet (az eredmény látványa okozta, vagy az élet elmúlásának villám-gyorsasága okozta, vagy a hátramaradó, szilánkszerű szomorúság okozta döbbenet) az, ami kifejti belőlünk a hatást. Gyönyörű, feltáró Saulniernél a “body-in-pieces”: mindig valami újat szül a testen elkövetett erőszak, szinte bécsi akcionizmus. Változik az áldozat, legrosszabb esetben persze megszűnik létezni - de a túlélők is változnak, egyrészt helyzetükben, másrészt emberi mivoltukban. Ennyit tesz, ha a kezed odazárja az ajtó, amelynek túloldalán késekkel felfegyverkezett skinheadek kempelnek; ennyit tesz az ember marcangolására kiképzett pitbull-falka, meg ennyit tesz egy sörétes vadászpuska. Saulniernél nincs az erőszaknak romantikája, csak egy kísérlet van, amikor húst ér a villámgyors vas: a kísérlet végeredményét pedig agyunk feljegyzi, az száz.

De a rendező nemcsak az erőszakra nem aggat romantikát, hanem magának a thrillernek (na jó, horrornak), mint műfajnak az ilyetén elvárásait is kitépi. Saulnier egyfajta Carpenterbe oltott Altman: dialógjai töredezett-realisták, két külön figura szövege, még ha egymással beszélgetnek is, nem feltétlenül kapcsolódik - vagy csak másodpercekre, és gyakran szimplán elbeszélnek egymás mellett. Lebegnek a dialógok, mint az életben. A történés, az viszont matematikus-pszichopatikus: kíméletlen kiszámítottság és kiszámoltság jellemez minden mozdulatot, moccanást, mert mindenki az életért küzd, nincs helye feleslegességnek. Úgyhogy amikor egyik túlélőnk a film legvégén megkérdi a másikat (mindketten száz sebből véreznek, és hullák veszik őket körül), hogy melyik együttes muzsikáját vinné magával egy lakatlan szigetre, becíhungzvájze melyik a kedvenc együttese, akkor a kérdezett a kérdezőt elküldi a bús picsába. Ne akard lezárni frappánsan életed legrosszabb éjszakáját: tudjad, hogy mikor mit illik. Állandóan coolkodni kurva fárasztó.

R.I.P. Anton Jelchin.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!