Spielberg Cápája azért működött, mert az a két, valójában különböző film, amely egészét adta - első felében az ismeretlentől való rettegést gőzerővel hozó szörnyhorror, második felében pedig embert és állatot egyaránt legendai piedesztálra emelő vadászeposz - külön-külön is tökéletes egységet alkotott. Jaume Collet-Serra vizenyős majdnem-kamaradarabja több-kevesebb sikerrel hozza az előbbit. A második fele prüszkölve vízbe fúl.
Blake Lively a tőle telhető legtermészetesebben, különösebb manírok nélkül hozza Nancyt, a texasi medikát, aki karrierjét hátrahagyva belemenekül a nagyvilágba. Rákban elhunyt édesanyjának emléke kísérti, valamint a tudat, hogy képtelen volt segíteni rajta. Családja ugyan visszavárja, ám egyelőre könnyebb Nancynek belerohanni az ismeretlenbe - szörfdeszkán egyensúlyozva a toronymagas hullámokba, Mexikó egyik vadregényes, ám jobbára elhagyatott strandján.
Collet-Serra szimpatikus gördülékenységgel tekeri le az expozíciót: a fenti infókkal pár perc alatt tisztába kerülünk, így már semmi sem áll útjába annak, hogy ember és állat tisztességgel összecsaphasson - hiszen a filmnek e miniszinopszisával, mire elkezdi nézni, úgyis mindenki tisztában lesz.
Nancy összebarátkozik pár, a közelben pancsoló szörfös dudéval, akik az este közeledtével hazaindulnak. Nancy, úgy dönt, még marad egy körre, és nekiveselkedik egy giganthullámnak - és ekkor egy meglehetősen intelligensnek mondható fehér cápa rácuppan Blake Lively combjára.
A dudék már hazamentek, a nap lemenőben: Bléklájvli túlélési esélyei a nullával egyenlőek. Hősnőnk azonban girlpower, sikerül kikászálódnia a cápa szájából, és menedéket találnia egy, a vízből kikandikáló sziklán. Innentől a film Bléklájvli menekülési kísérleteinek és egy sérült sirály irányába leadott monológjainak keveréke. Természetesen mivel medika, nyakláncának éles himbilimbijével még a vérző combját is sikerül összeoperálnia.
Flavio Labiano kamerája próbál nem túl szexistán viselkedni, modern-hollywoodi-módra a lehető legkevesebbszer végigpásztázni Bléklájvi fürdőruhás testét, de legjobb esetben is legalább távol maradni a dekoltázstól. Néha persze elfelejtkezik magáról, ami, valljuk be, hosszú távon teljesen érthető. Bléklájvli persze jóval több, mint egy pretty face: az ő alakítása emeli ki a filmet a sok hasonló, a büdzsét egyetlen egyszerű ötlet segítségével minimálisra redukáló thriller közül.
Collet-Serra eleve az efféle alacsony költségvetést kiválóan kihasználni tudó rendezők közé tartozik, egyetlen helyszínből, tehetséges főszereplőjéből a helyzet adta feszültség segítségével kihozza a legtöbbet. A film háromnegyedéig. Mert ekkor mintha valami gát szakadna át: az első 60-70 percben cizelláltan alkalmazott CGI (na jó, mondjuk addig is volt pár necces pillanat) széjjelkenődik a filmen, a cápa-akrobatika már-már Deep Blue Sea-szintet üt meg, irrealitás zavaró bűze szivárog be a survival horrorba. Ragadozónk repül, öntöttvas bóját eszik stb. - tudjuk milyen, mikor a hollywoodi kreatívban elfogy a türelem. A leszámolás utolsó pillanata pedig olyannyira irreális (részletekbe nem megyek bele, leírva még hihetetlenebbül hatna), hogy ekkor már szívből röhögtem.
Kár érte, volt benne potenciál.