4 Kids Walk Into A Bank #2
Történet:
Matthew Rosenberg
Rajz:
Tyler Boss
Black
Mask Studios
Rosenberg remekül sikerült debütálásáról már írtunk a We Can Never Go Home kapcsán, amely egy otthonról elszökött, természetfeletti képességekkel rendelkező tinédzserlányról és a fülig belezúgott, megkérdőjelezhető erkölcsi iránytűvel rendelkező, teljesen átlagos fiújáról szólt. Különleges körülményeket, nagyszerű karakterábrázolást, súlyos következményekkel járó döntéseket és egy meghökkentő módon lezárt szerelmi történetet kaptunk az öt részes minisorozatban. Új képregényének főszereplője négy, szoros klikket alkotó gyerek, a lázadó, rámenős Paige, a magas, hallgatag Stretch, a szemüveges, szupergeek Walter és a mindig mindenkit bajba keverő, mocskos szájú Berger. Két lábon járó klisék...nek tűnnek, amíg Rosenberg be nem indul, és a pergő dialógusok azonnal többdimenziós karakterekké nyitják őket.
Paige kétes múlttal rendelkező apjához négy igazán rosszarcú és gyanús alak érkezik látogatóba, és bár az örege letagadja, hogy ismerné őket, a lány persze azonnal nyomozásba kezd minden lében kanál barátaival. Miután egy fém pizzatálcával göröngyösre veri a többieket zaklató iskolai vagány homlokát, és ezért a nagybátyja tanító célzattal pár órára a rácsok mögé dugja, kiengedésekor sikerül a rendőrőrs adatbázisából a Berger által megjegyzett rendszám alapján megtalálnia az egyik bűnöző lakcímét. Az éppen üres házba belopakodva a négy kölyök rádöbben, hogy Paige apját egy bankrablásba próbálják zsarolással belerángatni a volt kollégái.
A
4 Kids... azon kevés képregények egyike, amelyekben a szövegnehéz részek nem nyomják
agyon a cselekményt és a paneleket, ez pedig nagyban köszönhető Boss rendkívül
leleményes panelezésének is. Bár a vizuális stílus viszonylag egyszerű, és nem
megy bele az aprólékos részletekbe, az oldalak felépítése és a
történetmesélési stílus a Fraction-Aja páros Hawkeye-sorozatának (sőt, akár
említhetném a Deadly Classt is) legjobb pillanatait hozza: az első füzet egy
Dungeons & Dragons parti, a második egy árkád játékgép karakterein
keresztül beszélteti főhőseit, és amikor a négy rosszarcú bűnöző bemutatkozik,
kis ablakokban emeli ki a megkülönböztető jeleiket (forradás a nyakon, rossz
fogak, szvasztika tetoválás). Egyelőre az év meglepetése, melyet remélhetőleg Rosenberg hasonlóan frappáns és váratlan befejezéssel zár majd le, mint az első
képregényét. (Nagy Krisztián)
Batman #1-2
Történet: Tom King
Rajz: David Finch
DC Comics
Szerencse, hogy a cikk idejére megjelent az új Batman-széria második része is, mert csak az elsővel nehéz lett volna mit kezdenem – arról szól az egész, hogy a sötét lovag megpróbálja megakadályozni egy utasszállító repülő Gothamre zuhanását, majd a végén felbukkan két teljesen új, Superman-szerűen erős karakter, Gotham és Gotham Girl (nem vicc, tényleg ez a nevük), akik cserébe őt mentik meg a biztos haláltól.
A folytatásból már sokkal több kiderül: Gotham és Gotham Girl elvileg nem csak képességeikben, de szándékaikban, moralitásukban is Superman-szerűek, mire Batman többé-kevésbé a szárnyai alá veszi őket (mert azért még van mit tanulniuk), és közben felbukkan Doctor Strange, hogy előkészítse a terepet az óriásainak. Merthogy többször is szóba kerülnek a szörnyei („monster men”), vagyis úgy tűnik, Tom King a karakter klasszikus, 1940-es, a Batman legelső számában megjelent sztorijához nyúl vissza.
Több dolgot is furcsállok a képregényben, mintha King, aki a Vertigo The Sheriff of Babylon című sorozatával szerzett nevet magának, még próbálgatná ezt az egész szuperhős-zsánert (nem mintha amúgy a Batman lenne az első szériája a műfajban). Az elején Batman fél kézzel, puszta izomból, mindenféle trükk nélkül elintézi Solomon Grundyt, akivel fél perce még a szupererős Gotham és Gotham Girl együtt sem bírtak el. És ha már az új hősöknél tartunk, a sötét lovag szokatlanul mentes mindenféle kétkedéstől, gyanakvástól a céljaikat illetően, miközben King egyetlen árva információmorzsát sem árul el róluk – aminek nyilván oka van, csak kicsit mind az ő, mind Batman részéről furcsa ez az érdektelenség az irányukban.
Ezt leszámítva viszont King szinte sziporkázik. A dialógusok Alfred és Batman közt fantasztikusak (a komornyik-apa szarkazmusát és száraz humorát abszolút maximumra csavarta a szerző), Gordon megnyilvánulásai Gothamről és Gotham Girlről nem különben. Szóval nagyszerűek a karakterek, és mivel a sztori még nagyon látványosan a felvezetési fázisban van, ennyi egyelőre bőven elég ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődést. Finch rajzai olyanok, mint Finch rajzai általában, bár itt-ott mintha kapkodott volna kicsit – az arcok, a mimikák, a csendes jelenetek sokkal jobbak, mint a nyitó akció. A Rebirth utáni sorozatok (egyelőre) kéthetente jelennek meg, de lehet, hogy ezt a képi világ miatt hosszútávon nem kéne erőltetni. (Rusznyák Csaba)
Hillbilly
#1
Történet
és rajz: Eric Powell
Albatross
Funnybook
Szerény véleményem szerint a Goon mindig is a képregények panteonjának legbizarrabb tagja volt, nagyjából, mint a sánta, fertelmes kinézetű Héphaisztosz az Olümposzon. Powell ugyanúgy saját maga alkotta meg az őt definiáló rajzstílusát és ikonikus karakterét, mint mondjuk Mignola a Hellboy esetében, de a Goon még a Pokol trónörökösénél is nehezebben megfogható és fura figura a nagyközönség számára (az ördögfiókának is hosszú utat kellett bejárnia, míg végül Ron Perlman személyesíthette meg). Powell a saját kiadójával, az Albatross Funnybooksszal indította útjára teremtményét, de aztán hamar rá kellett jönnie, hogy egyedül nem bír el a kiadói és szerzői feladatokkal, így aztán új otthonra talált a Dark Horse-nál. Bölcs döntés volt, most azonban az új képregényével, más alkotókkal felvértezve és a kiadó napi vezetését profira bízva újra megpróbálkozik saját kiadója feltámasztásával.
Szerencsére Powell képes megújulni, amit be is bizonyított a négyrészes Big Man Plans Vietnamot is megjárt, törpe méretű, keblében véres bosszút dédelgető, nagyjából komplett őrült karakterével. Most visszatért a folklór, a történelem és a fantasy elemek keveréséhez, az képregénye főhősének ugyanis az Appalache-hegység szájról-szájra adott mesék és legendák között élő, félművelt hegyi embereinek történeteinek mitologikus alakját tette meg.
Félreértés ne essék, a Hillbilly Powell saját kreálmánya, mint ahogy a mesés vidék minden alakja: elég csak egy pillantást vetni a puskás öregapó kardfogú kutyájára vagy a Mononoke Hime-méretű vaddisznószörnyre. A főhős szinte népmesei jelleggel menti meg a kis fekete fiú életét egy lélekszívó boszorkától, majd kezd bele a saját történetébe: egy vakon született kisfiúról, aki egy vasorrú banyától jótettéért cserébe (persze nyilván nem, hanem inkább azért, hogy azzal ölje meg a riválisát) egy Pokolból származó húsvágó bárdot és a látását kapja meg. A boszorka nemezise persze elpusztítja a fiú családját, belőle pedig boszorkányokra vadászó tragikus hős lesz. Akinek a kísérője egy Lucille nevű, beszélő medve: említettem már, hogy Powell tele van bizarr ötletekkel?
A sárgásbarna árnyalataival operáló oldalak gyönyörűen teremtik meg a ködben úszó, kísérteties, mesés hangulatot, és teljes természetességgel adják el nekünk az erdők mélyén bujkáló legendás szörnyeket és ezt a világ legtermészetesebb dolgának látó helyieket. Első blikkre ez a mitológia nekem még jobban is tetszik, mint a Gooné, úgyhogy kíváncsian várom, milyen irányt vesz majd a főhős bemutatkozása után a történet. (Nagy Krisztián)
Jupiter’s
Legacy Vol2 #1
Történet:
Mark Millar
Rajz:
Frank Quitely
Image
Comics
Millar képregénye a szuperhősgenerációk és –ideálok egymásnak feszüléséről 2013 egyik legjobb sorozata volt, aztán csúszásokkal, majd’ egy éves szünetekkel 2015-re elküzdötte magát az ötödik füzetig, vagyis a teljes történet első feléig. A harmincas években egy titokzatos szigeten hat kalandor emberfeletti képességekhez jut, és ezután igazi heroikus példát mutatva próbálják átnavigálni az Egyesült Államokat és a világ többi részét a Nagy Depresszió és a második világháború szörnyűségein. Gyermekeik születése és felnevelése után azonban a világ megváltozik, és szinte felismerhetetlenné válik körülöttük: a második generációs szuperhősök, a 21. század szülöttei szembemennek minden olyan ideállal, amit szüleik képviselnek.
Utopian, az „öregek” vezetője továbbra is hisz abban, hogy az emberek döntési szabadságát tiszteletben kell tartani, akkor is, ha ennek káros következményei lesznek, ám amikor testvére, Walter az irányítása alá vonja a fiatalokat egy új világrend létrehozásához, a régit el kell törölniük. Utopian és szövetségesei elbuknak, Walter pedig az emberek saját, jól felfogott érdekében egy eszközökben nem válogató, diktatórikus világkormányt hoz létre, kézbe véve a planéta sorsát. Egyedül Chloe, Utopian lánya és szerelme, Hutch, a valaha élt legnagyobb szuperbűnöző fia tud elmenekülni a kisfiukkal, mindenki más vagy csatlakozik az új rendhez vagy börtönbe vonul. Miután az ötödik számmal, amolyan Birodalom visszavág-szerű befejezéssel lezárult az első fejezet, a történet előzménye, az ötvenes-hatvanas években játszódó Jupiter’s Circle igyekezett betölteni az űrt, míg Quitely próbálta újra összeszedni magát, ez a történetfüzér azonban sajnos messze a várakozáson alul teljesített.
Most viszont visszatért az eredeti páros, és ott veszik fel a fonalat, ahol abbahagyták: Chloe és Hutch hosszú bujkálás után elkezdik összetoborozni az ugyancsak rejtőzködve, hétköznapi életre kényszerült szuperbűnözőket, hogy visszavághassanak Walter rezsimjének. Millar továbbra sem felejtett el írni (a képregényből már természetesen készül a filmváltozat forgatókönyve), Hutch flashbackje, amikor megkapja szupergonosz- és zseni apjától a pár perc alatt egy zseblámpából összedobott későbbi fegyverét (ami továbbra is góliátelemekkel működik, és ennek szerepe is lesz a történetben), a füzet egyik legjobb, ráadásul érzelmekkel feltöltött jelenete. A filmekből ismert klasszikus csapattoborzást láthatjuk, Quitely pedig igazán kitesz magáért: nem csak a kétoldalas spread gyönyörű a fogva tartott óriásnőről, hanem a szubatomikus üldözési jelenet is. Ideje tehát elővenni az első gyűjteményes kötetet, mert az ígéretek szerint az újabb folytatásokra nem kell megint éveket várni. (Nagy Krisztián)
Superman #1-2
Történet: Peter J. Tomasi
Rajz: Patrick Gleason
DC Comics
Már nem is tudom, mikor írhattam le ilyesmit utoljára, de biztos, hogy sok évvel ezelőtt: egészen kiváló az új Superman-sorozat. Jó, persze ott volt nemrég az American Alien (cikk hamarosan), de az csak egy mini, ez meg egy ongoing, márpedig utóbbiakat a DC jó ideje csak elbaszni tudta. Még olyan nagy neveknek is beletört a foguk az Acélemberbe, mint J. M. Straczynski. Igaz, ez még csak az első két szám, és hát akadt pár sorozat az utóbbi években, amely szintén jól indult, majd idővel mégis unalomba fulladt – de nem ennyire jól. Peter J. Tomasi (aki írt már remek Batmant, remek Green Lanternt, remek sok mindent) valamit nagyon eltalált. (A Dan Jurgens-féle Action Comics már közel sem muzsikál ilyen jól.)
A Rebirth után vagyunk, tehát: a New 52 Supermanje halott (amúgy se nagyon komálták a rajongók), így a helyét most átveszi a DC korábbi főuniverzumának Supermanje, aki Loisszal él álnéven, és együtt nevelik közös gyereküket. Ezért, hogy ti. annyi évtized után megtették a következő karakterszempontból logikus lépést, és a fő kontinuitásban apát csinálták az Acélemberből, ahelyett, hogy kitaláltak volna valami bullshittet (rád nézek, Pókember: One More Day – bár ugye a DC is próbálkozott bullshittel, magával a New 52-vel, de ezen lendüljünk túl, ha már a DC is így tett), alapból emelem a kalapom.
A gyereknevelés ugyanis egészen új lehetőségeket, koncepciókat, távlatokat nyit meg a karakter előtt, főleg, hogy ugye egy ember-kriptoni kölyökről van szó, annak minden komplikációival együtt: alakulnak a srác szuperképességei, aki ezt egyszerre találja félelmetesnek és fantasztikusnak, Clark és Lois pedig igyekeznek a legjobb tudásuk szerint terelgetni őt. De persze a képregény nem csak erről szól, kell bele szín, zaj meg hűha is, úgyhogy felüti a fejét egy új fenyegetés, van akció, óriásszörny, minden, amit akarsz, ráadásul Patrick Gleason okosabban és kifejezőbben rajzol, mint a mainstream szuperhős-képregényekben manapság dolgozó alkotók nagyja.
De a fókusz mindeközben az apa-fiú kapcsolaton van, és ó, egészen üdítő látni, hogy Tomasi milyen éretten viszonyul a témához, hogy mennyire intelligensek, jól megírtak, átélhetőek a dialógusai. Avagy hogy mondasz bármi újat egy ősrégi karakterről, aki csaknem 80 év alatt több ezer sztoriban szerepelt már? Nem úgy, hogy huszadszor meghal, harmincadszor elveszíti a képességeit vagy valami hasonló, jellegzetes szuperhős-képregényes „azta!” történik vele, hanem pont így. Komolyan, ha a sorozat hosszútávon képes tartani ezt a színvonalat, máris megérte a Rebirth az egész Watchmen-hülyeséggel együtt. (Rusznyák Csaba)
