A nosztalgia nagyobb üzlet, mint valaha: csak az elmúlt egy évben minden idők legsikeresebb filmjei közöl kettő, a Jurassic World és Az ébredő Erő is a múltba révedés igényét váltotta súlyos százmilliókra, és nem úgy tűnik, hogy ez a trend kihalóban lenne. A megidézett korszakok közül pedig a ’80-as évek a legnépszerűbb, és valószínűleg nem csak azért, mert rengeteg olyan meghatározó film készült akkoriban, amely jelenlegi alkotók garmadáját inspirálta, és végleg beleivódott az adott műfajok szövetébe, hanem azért is, mert vizuálisan és hangzásilag jóval markánsabb, vagy fogalmazzunk inkább úgy, harsányabb, mint az előtte-utána sorakozó évtizedek. Könnyű visszanyúlni ebbe a múltba – ugyanakkor sokan, akik engednek a csábításnak (ld. a fenti példákat), elfelejtik, hogy ha nem egy saját történetet mesélnek el, nem ér semmit az egész.
A Netflix és a Duffer-testvérek nem felejtették el, így sikerült elkészíteniük az év egyik legjobb sorozatát.
A nyolcrészes Stranger Things 1983-ban, egy amerikai kisvárosban játszódik, és négy tizenéves fiúról szól, akik mindenhová biciklivel mennek, imádják a horrorokat és a sci-fiket, és szabadidejük nagy részét Dungeons & Dragons szerepjátékkal töltik. Egy este azonban egyikük nyom nélkül eltűnik, és az eset után egyre rejtélyesebb és furcsább dolgok történnek az egyébként nyugodt városkában. Miközben a fiúk, eltűnt barátjuk anyja és a helyi seriff is a gyereket keresik, felbukkan a semmiből egy kopasz, különleges képességekkel felruházott lány és egy szörny, amelyet vonz a vér szaga. A közelben működő kormányzati kutatólabornak pedig nyilván van némi köze mindehhez.
Vegyünk egy nagy levegőt… Stephen King, Steven Spielberg, John Carpenter, John Hughes, Az, Kincsvadászok, E.T., Állj mellém, X-akták, Poltergeist, Csillagember és így tovább, és így tovább. Dufferék inspirációi minden szégyenkezés és visszafogottság nélkül ülnek tort a képernyőn, egymás után tűnnek fel a klasszikusokból átvett motívumok, jelenetek, beállítások, hangulati eszközök, nem is beszélve a direkt popkult utalásokról, mint A dolog, a Cápa vagy a Star Wars – addig lehetne sorolni az ilyen példákat, amíg elfogy a hely az interneten.
De korántsem arról van szó, hogy Dufferék csak úgy ész nélkül hajigálják egy kupacba a kedvenceiket, nagyon is tudatosan és megfontoltan válogatnak. Kingtől (aki hétvégén maga is azt írta twitteren, hogy a sorozat egy „Stephen King’s Greast Hits”, mármint pozitív értelemben) elsősorban a gonosszal szembeszálló, tűzön-vízen átgázoló gyerekbarátság témáját vették, Spielbergtől a különös, illetve gyakran veszélyes csodák és az ártatlanság elegyét, Hughestól a tinédzser-szerelem báját és esetlenségét, édes-keserű vetületét. Vegyük mindehhez hozzá a ’80-as évek slágereit, azoknak alkalmanként nem csupán hangulati, hanem konkrétan dramaturgiai funkcióit (The Clash: Should I Stay or Should I Go), a korszakra jellemző szintetizátoros score-t, az akkori sci-fiket és horrorokat idéző beállításokat és megvilágításokat, és kész is van a sorozat, amely túlzás nélkül olyan, mintha egy harmincöt éve elveszett, nyolcórás Spielberg-film lenne.
És ez mind nagyon szép és jó: a Stranger Things őrületesen szórakoztató és feelgood nosztalgiatrip mindenkinek, aki a ’80-as évek zsánerfilmjein és –könyvein nőtt fel, az egyetlen kérdés az első egy-két epizód után az maradt, hogy mit kapunk ezen túl. Azaz milyen karaktereket és sztorit, mert azért ez finoman szólva nem elhanyagolható szempont.
És akkor most az eddigiek ellenére azt mondom, hogy a Stranger Things nem is elsősorban a sokat emlegetett nosztalgia miatt olyan jó, hanem azért, mert fantasztikusan ábrázolja a gyermekkor csodáját és a felnőttkor szürkeségét. Előbbi csupa boldogság és végtelen potenciál, utóbbi csupa elszállt lehetőség és stagnálás – lehet, hogy ez kicsit az élet leegyszerűsítése, illetve a felnőttkor határtalan romantikája a gyermekkor, vagyis az egyetlen olyasmi iránt, amely kapcsán a határtalan romantika még elképzelhető, de a kontraszt a nyilvánvaló, kellemes meseszerűség mellett már csak azért is működik olyan nagyszerűen, mert a nyolc epizód végére Dufferék okosan, bölcsen tompítanak rajta. A történet mindenkit átformál egy kicsit: a gyerekek valamelyest felnőhetnek, a felnőttek pedig elengedhetnek egy keveset az addig magukkal hurcolt kisebb-nagyobb nyomorúságukból, amely egyébként éppúgy szerves része a cselekménynek, mint a szörnyek, a kormányügynökök és a rejtélyek.
A Stranger Things így emberekről, szülőkről, kapcsolatokról és mindenekelőtt a barátság örök, eltéphetetlen kötelékeiről szól, ehhez pedig szenzációs szereplőgárda társul. Winona Ryder nehezen szerethető, de abszolút hiteles hisztériával hozza a kisfiát kereső és az összeomlás szélére sodródott anyát, David Harbour pedig végtelenül szimpatikus és szomorú a kezdetben közönyös, de aztán egyre elszántabb, tragikus múltú seriff szerepében. Ám az igazi aduászok a négy fiút és a telekinézissel megáldott/megvert lányt alakító gyerekek: olyan briliánsak és természetesek, olyan jól működik a csapatuk, hogy nehéz elhinni, nem egy hollywoodi laboratóriumban kísérletezték ki őket. Nem sok kölyök tudná hitelesen, amellett pedig egyszerre ijesztően és viccesen előadni, hogy többé-kevésbé egy Dungeons & Dragons szerepjátékként tekintenek egy emberevő szörnyeteggel megbolondított élet-halál szituációra.
Persze azért nem illeszkedik minden makulátlanul a fényes összképbe. Matthew Modine nem csak színészként volt rossz választás a kormányzati rosszember szerepére, a karaktere is üres, jellegtelen és súlytalan, főleg ahhoz képest, hogy mindenki más szépen kidolgozott múlttal és motivációval büszkélkedhet. A forgatókönyv általában nagyon ügyesen adagolja a rejtély megoldásához szükséges információkat (semmi felesleges, hatásvadász időhúzás, mindent akkor tudunk meg, amikor azt logikus megtudnunk, nincs Lost-féle bullshit), de a cselekmény néha meg-megbicsaklik, és egy helyben toporog, míg a máskor kifogástalan rendezői munkának (és a költségvetésnek) sokszor fájdalmasan láthatóvá válnak a korlátai, ha akciójelenetekről és CGI-ról van szó.
Mindettől függetlenül a Stranger Things egy igazi gyöngyszem, nagyjából az, ami a Super 8 akart lenni öt évvel ezelőtt. Izgalmas, fordulatos, vicces, ijesztő és olyan ellenállhatatlan erővel ront be a nappalidba, hóna alatt a ’80-as évek stílusos sci-fi/horror filmjeinek és regényeinek velejével, hogy azt sem tudod, hogyan ess ki a székedből.
