Kicsit olyannak érzem most magam, mint amilyen a rosszmájúak
szerint az a bizonyos tipikus kritikus: savanyú, és semmi se jó neki. Mert
tessék, a Star Trek-reboot harmadik részével többé-kevésbé végre megkaptam azt,
amire hét éven át vártam: egy olyan Star Treket, amely épkézláb történettel,
jól kidolgozott karakterekkel és remek csapatdinamikával veti bele magát a
mélyűri kalandokba, és még csak nem is áldozza fel a franchise igazi szellemiségét a parasztvakító akciók oltárán. Mégsem tudok teljesen
elégedett lenni.
A korrektség kedvéért gyorsan megjegyezem, hogy a karakterekkel már Abrams idején sem volt baj, Kirköt és Spockot eleve kiválóan mentették át a XXI. századba, és az őket alakító színészek is talán pályafutásuk legjobb formáját hozták. Viszont rajtuk és az Enterprise űrhajón kívül sosem volt olyan érzésem, hogy tényleg egy ST-filmet nézek. Hát most lett.
Ha nem számítom a nyitójelenetet, amelyet mintha egy Douglas Adams-könyvből mentettek volna át, már pár perc után otthon éreztem magam. Kapitányi napló, ötéves küldetés, határvidék felkutatása, új világok, kapcsolatteremtések, mintha csak Simon Pegg és Doug Jung forgatókönyvírók (hála az égnek, sehol egy Kurtzman és Orci) egyenesen a nyakukat törték volna, hogy minél előbb a trekkie-k kedvére tegyenek. Értékelem is, uraim.
Aztán az Enterprise egy balul elsülő mentőakció során elpusztul, legénysége pedig szétszóródik egy felderítetlen bolygón, ahol egy Krall nevű, titokzatos célok által vezérelt idegen és hadserege vadászik rájuk. Ez a sztori remek alkalmat nyújt rá, hogy a karakterek a komfortzónájukon kívül lépjenek érdekes, izgalmas vagy éppen vicces interakciókba egymással – a Spock/McCoy duó nem is szalasztja el a lehetőséget, és szimpatikus óriásként viszi a hátán a fél filmet (aminek már csak azért is örülök, mert McCoy az előző részekben eléggé elsikkadt). Emellett az új szereplő, a régóta a bolygón veszteglő, az elszánt harcos és a szorongó kislány kombinációját hozó Jaylah is jó adalék a gárdához, még akkor is, ha a film egyetlen másik jelentősebb női alakját, Uhurát kispadra kellett ültetni miatta (Dr. Carol Marcus meg két rész között felszívódott).
Kirknek és Spocknak megvannak a maguk személyes dilemmái, és nem hittem volna, de ezeknek kifejezetten jót tesz, hogy a karaktereknek a saját útjukat kell járniuk, és a film elejét meg a végét leszámítva nincs közös jelenetük. Megkérdőjeleződik eddig biztosnak hitt jövőjük a Föderációban, és ezzel párhuzamosan maga a Föderáció, annak módszerei és filozófiája is ostrom alá kerülnek. Szóval tényleg vették a fáradságot, és összeraktak egy olyan történetet, aminek van értelme, és még az egyes elemei is szépen rezonálnak egymással.
Hogy akkor mégis mi a franc bajom van?
Csak annyi, hogy a Mindenen túl, bár szórakoztató és semmiképpen nem rossz film (sőt jobb, mint az előző kettő), messze nem is olyan jó, mint amilyennek a fentiek alapján lennie kellene.
A problémák egyik része a forgatókönyvből ered: a sztori rendben van, a cselekményvezetés azonban akadozik, a tempó egyenetlen, és a szanaszét kóricáló szereplőkkel teli középső harmad folyton a szétesés határán botladozik. A karaktereket és a színészeket öröm nézni, ám a kényszerű pörgés mégsem engedélyez nekik kellően nagy teret – a mai Hollywoodból egyszerűen kiveszett az a koncepció, hogy „most álljunk meg öt percre”, és időzzünk el egy karakteren, egy témán, egy emberi kapcsolaton, és épp ne kelljen megmenteni se statisztát, se főszereplőt, se világot, se univerzumot. De a legfájóbb pont a főgonosz: Krallban (az elmaszkírozott Idris Elba) óriási potenciál rejlik, ám ennek kiaknázásához nem az utolsó negyedórában kellett volna lerántani a leplet a kilétéről és a motivációiról – ez itt kérem egy bivalyerős, a franchise gondolatiságának, jövőképének mélyére hatoló konfliktus lehetett volna, ha nem csak a végső bunyóra és annak morogva odavetett dialógusira tapsolják el.
A problémák másik része a rendezőhöz, Justin Linhez köthető: a Mindenen túl derekasan igyekszik, hogy hatásosan kombinálja az ST szellemiségét a mai sikerfilmek akció-központúságával, és ez így rendjén is van, elvégre a franchise-t, tetszik vagy sem, efféle gondolkodásmóddal lehet életben tartani a XXI. században (és hát annak idején a Khan haragja sem igazán egy beszélgetős film volt). Csakhogy Lin akciói vagy sötétek, zavarosak és szinte kivehetetlenek, vagy olyanok, mintha a rendező azt hitte volna, hogy még mindig egy Halálos irambant forgat. A főszereplők felboruló csillaghajók burkolatán csúsznak/zuhannak lefelé, vagy éppen a levegőben, járművekről leugrálva kapják el egymást.
Vagyis éppen a mai fiatalok igényeinek megfelelően túlpörgetett akció nem működik úgy, ahogy kellene neki. A Mindenen túl a csendes, emberséges és humoros pillanataiban a legjobb (ezekre Roddenberry is büszke lenne), ami viszont a csinnadrattát illeti, egyetlen olyan momentuma sincs, ami akár csak egy hét múlva úgy merülhetne majd fel egy beszélgetésben, hogy „fú, emlékszel arra a fasza akcióra a legutóbbi Star Trekből, amikor…”. És hát tucatjával jönnek ki manapság az ennél nagyobb, drágább, eposzibb, összeszedettebb látványelemeket tartalmazó filmek. A Star Trek ezekkel nem tud versenyezni (bár még mindig fényévekkel jobb, mint egy Függetlenség napja 2.), de talán nem is kéne neki. Ez eredendően nem az a franchise, amelyet rogyásig kell pakolni csatákkal, üldözésekkel és bunyókkal – ettől függetlenül elfogadom, hogy a mai Hollywoodban mégis muszáj annak lennie. Viszont: akkor már csinálhatnák jól.