"You are a wish that was granted."
Superman kemény dió. Egy olyan korban született, amikor még egyszerűbb volt a világ, vagy ha nem is volt egyszerűbb, legalább annak tűnt. A harmincas-negyvenes évek amerikai (vagy bármilyen) polgárának jóval több kényelmes illúziója lehetett, mint a mainak: országát még ártatlannak hihette, a gazdasági világválságot többé-kevésbé maguk mögött tudták, túlélték, a háború, amelybe Pearl Harbornál bebombázták őket, ronda és tragikus, ugyanakkor jogos és indokolható volt. Superman pedig reményt adott mindenkinek: a bevándorlóknak, akik elveszettnek érezték magukat az újvilágban, az egyszerű kisembereknek, akik keményen gürcöltek, hogy megvalósítsák a Nagy Amerikai Álmot, a fronton harcoló katonáknak, akik képregényeket lapozgattak, mielőtt csatába indultak a németek vagy a japánok ellen.
Ma már más világ van. Túl sokat láttunk, túl sokat tudunk, minden, amit ártatlannak hiszünk, előbb-utóbb bemocskolódik – az információ gyors, végtelen áramlása gyökerestül irtja a naivitást és az idealizmust. Böngéssz egy-két órát a világháló híroldalain, és jó eséllyel kevesebb leszel pár illúzióval. A DC írói immár évtizedek óta küszködnek azzal, hogy érdekesen és intelligensen elhelyezzék Supermant egy olyan világban, amely egyszerűen meghaladta az ő egydimenziós tökéletessségét. A karakter menthetetlenül archaikussá vált, az árnyalt, problémás, gyarló hősök, vagy főleg, antihősök sokkal népszerűbbek lettek, mint a magafajta feddhetetlen kiscserkészek (lásd még: Amerika Kapitány).
Sokan próbálták hozzáigazítani Supermant a korhoz és az éppen aktuális trendekhez, de általában kudarcot vallottak. A hiba magában a koncepcióban van: hiába a változó világ, Supermant nem kell hozzáigazítani semmihez. Igen, valóban túl jó, túl idealisztikus, túl tiszta, túl minden – de ez a lényege, ettől az, aki, ha ezt elvesszük tőle, mi marad belőle? Egy olyan hős, aki nem akar hős lenni? Aki néha öl? Aki nem hisz az emberekben? Aki „badass”? Nem véletlen, hogy a 2000-es évek legjobb történetei azok, amelyek csak azért sem hallgatva az idők szavára, bátran keblükre ölelték a karakter idejétmúlt kvalitásait: a már címében is beszédes What’s So Funny About Truth, Justice & The American Way? (Joe Kelly), a Last Son (Geoff Johns, Richard Donner) és persze az All-Star Superman (Grant Morrison).
És most már hozzátehetjük ehhez a sorhoz Max Landis American Alienjét is.
Az American Alien eredettörténet, és ekkor persze rögtön fel is merül a kérdés, hogy mi szükség van rá – hiszen ezt már rengetegszer megírták, ráadásul a legtöbbször meglehetősen jól (Byrne anno itthon is megjelent Man of Steeljétől Waid Birthrightján át Johns Secret Originjéig), szóval a karakter korántsem könyörög felnőtté válásának újbóli elregéléséért. De Max Landis (Az erő krónikája forgatókönyvírója) elég más megközelítést választott a korábbiakhoz képest, és már csak ezzel is legitimálta minisorozatát.
A hét rész mindegyike a főhős életének más-más szakaszába enged bepillantást (más-más rajzolók tolmácsolásában), nagyjából nyolcéves és középiskolás korától Metropolisba költözéséig és Supermanné válásáig. Nem annyira összefüggő történetet kapunk, mint inkább nagyobb időintervallumokat kihagyó pillanatképeket a karakter életének és lényegének meghatározó eseményeiről.
Ezeket persze Landis úgy írta meg, hogy tökéletesen kirajzolódjon belőlük a kryptoni hős alakja és mindazok a döntések és motivációk, amelyek Superman megszületéséhez vezetnek – a karakter minden részben megtanul valami fontosat önmagáról, a szüleiről, az emberségről, a származásáról. Vagyis igen, lépésről-lépésre megyünk végig a sok-sok más eredettörténet által már sok-sok éve kijelölt úton, mégsem érezzük úgy, hogy túlzottan ismerős lenne, mert Landis csomagolása megkapó, érzékeny és eredeti, ráadásul bunyó Lobóval ide, első találkozás Batmannel oda, a legkevésbé sem a külsőségekre koncentrál (nincsenek nagy csaták) – hanem érzésekre, gondolatokra, karakterfejlődésre.
Az első szám gyönyörű példája a főhős morális alapját képező gyermekkor és családi körülmények ábrázolásának – szülei valamelyest félnek ugyan fogadott fiuk hektikusan manifesztálódó, ezért akaratlanul veszélyes képességeitől, iránta érzett szeretetük azonban egyértelműen felülírja aggodalmaikat. Szavak nélkül is fantasztikusan kifejező Jonathan Kent gondterhelt arca, ahogy Clark irányíthatatlan erejét és az azzal járó potenciális katasztrófát mérlegeli magában (továbbá a mindössze pár paneles, rémálomként megjelenő flashback Clark érkezéséről akár egy sci-fi-horrorban is megállná a helyét) – egy következő oldalon azonban már kacagó fiát a feje fölé emelve rohan a búzamezőn, remélve, hogy a gyerek végre elkezd repülni. És ez MAGA Superman: hogy nem számít a veszély, a félelem, mindig adott a lehetőség, hogy azt tedd, ami helyes és igaz (there is always a way) – hogy ez giccses lenne? Talán, de ha van valaki, akinél lehet és érdemes cinizmus nélkül tekinteni az egyszerű és megkérdőjelezhetetlen nemességre, egy jobb világ zálogára, akkor az Superman.
Landis persze van olyan okos, hogy az egyszerűséget kicsit bonyolítsa, a megkérdőjelezhetetlenséget pedig megkérdőjelezze, még akkor is, ha csak azért, hogy a végén visszaforduljon, és megerősítse eredeti álláspontját. A második részben (talán a legjobb a hét közül) visszatér Smallville-be egy családjából rég kitagadott félőrült gyilkos, és mészárolni kezd – rokon, rendőr, idegen válogatás nélkül válik áldozatává. Az akkor középiskolás Clark végül közbelép, de még nem Superman, a szituáció pedig túl brutális, oktalan és mocskos, semhogy beleilleszkedhessen egy elvileg idealisztikus világba, ahol a hős a nap ellenfényében, dicsőségesen repül az ártatlanok megmentésére, dolga végeztével pedig felszegett fejjel, lobogó köpennyel tovaszáll, és közben még egy macskát is lehoz a fáról. Minden jó szándéka ellenére vér és fájdalom és gyász és düh marad az incidens után. És ez a valaha írt egyik legjobb ütköztetése az Acélember feltétlen tisztaságának és az őt körülvevő világ tisztátalanságának – illetve Superman, az abszolútum ábrázolásának: merthogy a történtek ellenére nem a világ fogja megváltoztatni őt, hanem fordítva.
A karakter tökéletességét Landis egyszerű, már-már banálisan hétköznapi és nagyon emberi momentumokkal színesíti – avagy annyira azért nem archaikus és erényes, hogy ne rúgjon be és vigyen ágyba egy nőt Bruce Wayne jachtján; annyira nem száraz és unalmas, hogy ne perdüljön spontán örömtáncra a nyílt utcán első nagy újságírói interjúja után; annyira nem makulátlan, hogy ne vesszen össze legjobb barátjával, amikor az a világban betöltött, a lehetőségekhez képest érthetetlenül kis szerepét és felelősségét firtatja. Nem is beszélve a záróképről, amely nem a felhők vagy a város fölött repülő, esetleg valamilyen heroikus pózt vágó Acélembert ábrázolja, hanem Clarkot és Loist, ahogy egy ágyon összeölelkeznek. Hogy miért? Mert Superman a reményről, a szeretetről és a humanitásról szól. Mert Superman lényege nem az, hogy erős és repül és sebezhetetlen, hanem az, hogy származásától függetlenül ember, a szó legjobb, minőségi értelmében.
És ezt, bár a karakter immár 78 éves, kevés történet mesélte el szebben, mint az American Alien.
