Aquaman #3
Történet: Dan Abnett
Rajz: Philippe Biones
DC Comics
Ahhoz képest, hogy milyen ferde szemmel néztem a DC új rebootjára, a Rebirth-re, kénytelen vagyok elismerni, hogy egyáltalán nem alakulnak rosszul a dolgok. Ezt most láthatóan jobban átgondolták, mint öt éve a New 52-t, szinte minden új, illetve újraindított sorozatban van potenciál, és nem egy akad, amelyik kifejezetten remek (ld. Superman) – annak idején a New 52 címeinek csaknem a felét már az első egy-két rész után kaszáltam, itt viszont eddig még eggyel sem találkoztam, ami ennyire egyértelműen rossz lenne.
Az Aquaman mondjuk pont azon sorozatok egyike, amelyek már a New 52 alatt is jók voltak, sőt, éppen Geoff Johns rángatta ki anno a karaktert a rossz vicc kategóriájából. Dan Abnett, aki már a ’80-as évek óta benne van a képregényiparban, de igazán azzal a Guardians of the Galaxy szériával szerzett nagy elismertséget magának, amelyet a mozifilmhez is alapul vettek, ígéretes koncepcióval, és nyílegyenes, frappáns és eredeti ötleteket ugyan nélkülöző, de hatásos sztorival teszi le a kézjegyét az atlantiszi királynál.
A cselekmény gerince, hogy hosszú évek ellenségeskedései után a főhős elhatározza, hogy elsimítja királysága és a felszíni világ közti konfliktusokat és bizalmatlanságokat – létrehoz az amerikai szárazföldön egy atlantiszi nagykövetséget, amely természetesen azonnal nemezise, Black Manta célpontjává válik. Az incidenst nemcsak politikai súrlódások követik, egy harmadik, rejtélyes motivációk által hajtott, de semmiképpen sem jó szándékú csoport is bekerül a képbe.
Abnatt kisujjból hozza, amit egy tipikus szuperhősképregénytől elvárunk: eposzi csaták magánéleti szállal a hátterében, titokzatos gonoszok, gyors tempó. Az Aquaman egyrészt attól emelkedik az átlag fölé, hogy meglepően ügyesen és éretten kezeli a főhős és Manta színtiszta gyűlölettel teli konfliktusát, és hogy a műfajhoz képest viszonylag realisztikusan és érdekfeszítően meséli el a felszíni világ és az Atlantisz közti békekötési kísérlet komplikációkkal teli folyamatát. Briones rajzait ellenben semmi nem emeli az átlag fölé, a lapos, műanyag színvilágot meg főleg nem. (Rusznyák Csaba)
Barrier
#1
Történet:
Brian K. Vaughan
Rajz:
Marcos Martin
Panel
Syndicate
A Panel Syndicate Vaughan és Martin szinte utópisztikus kísérlete volt arra, hogy a kiadói rendszert kikerülve közvetlenül az olvasókhoz juttassák el a szerzői képregényeiket, a termék árának meghatározását is rájuk bízva. Ez egyfajta túszejtős megoldás volt: ha túl sokan töltik le ingyen a csak digitális formában létező sorozatukat, egyszerűen nem folytatják tovább az ilyenformán kudarcba fulladt kísérletet. Nem ez utóbbi történt, sőt, olyannyira sikeres lett a próbálkozás, hogy még a formátumra tett ígéretüket is megszegték, és a remekbeszabott The Private Eye megjelent fizikai, keménykötéses formátumban is. Erre mondjuk jó indokuk volt, mert egyenesen Robert Kirkman ajánlott fel nekik egy cserét: az Image kiadja a képregényüket, ők pedig írhatnak egy The Walking Dead sztorit ingyen, sőt, annak minden profitját ők söpörhetik be.
Bár ez utóbbi is fantasztikusan sikerült, itt most a Barrier című új sorozatuk első számát vesszük szemügyre közelebbről, elsősorban az egész Panel Syndicate-hez hasonló experimentális természete miatt. A címbéli akadály első értelmezésében a nyelvi korlátra vonatkozik, amely a két főszereplő és az olvasó között tornyosul. Liddy, a texasi farmerlány minden jelenete angolul zajlik, míg Oscar, aki Hondurasból próbál illegálisan bejutni az USA területére, csak spanyolul beszél. Máshol is láttunk már képregényt idegen nyelveket használni, akár azon túlmutató módon is, hogy némi egzotikumot lopjon az adott történet vagy jelenet helyszínébe (Dr. Doom Latveriájában „hallhattunk” törve beszélt magyart).
Vaughan már a saját műveiben is próbálgatta ennek lehetőségeit, az Y: The Last Manben oroszul, a Sagában eszperantóul is beszélnek, a Paper Girlsben pedig egy fiktív, idegen nyelven, aminek fura írásjegyeit a megfelelő kóddal lehet lefordítani angolra. A Barrierben azonban a két szereplő találkozásáig Liddy jelenetei kizárólag angolul, Oscar párbeszédei pedig kizárólag spanyolul hangzanak el. Vaughan saját maga bátorít minket a képregény utószavában arra, hogy Google-fordító nélkül vágjunk neki az élménynek, pusztán a rajzok alapján alkossunk magunknak képet az eseményekről, és próbáljuk kitalálni a karakterek mondandóját.
A képregény ettől függetlenül vizuálisan is aláhúzza a tematikát: ahogy Liddy és Oscar földrajzilag közeledik egymáshoz, a köztük lévő, őket elválasztó panel is egyre fogy, és akkor tűnik el, amikor találkoznak, és megpróbálnak kommunikálni egymással. Ez a sajátos, szélesvásznú technikának, a terjedelmi korlátok hiányának (az amerikai piacon szokásos 22 oldal helyett 54 oldalon kerül kifejtésre) és Marcos Martin kivételes tehetségének köszönhetően tökéletesen működik is. Az utóbbi évek legeredetibb és legvagányabb ötlete, amit ráadásul akár ingyen is be lehet szerezni, de szerintem a javasolt egy dolláros összeget is bőven (de még mennyire!) megéri. (Nagy Krisztián)
Black
Hammer #1
Történet:
Jeff Lemire
Rajz:
Dean Ormston
Dark
Horse Comics
Jeff Lemire már számos alkalommal bizonyította, hogy nem csak mainstream (értsd: szuperhős) zsánerekkel és előre megírt karakterekkel bánik remekül (Extraordinary X-Men, Moon Knight, Bloodshot Reborn), a saját, szerzői ambíciói (Essex County, Sweet Tooth, Trillium, Descender) is kedvező fogadtatásra leltek. Akinek mindkét területen végzett munkája tetszett, az örvendezhet vala, a Black Hammer ugyanis éppen ennek a kettőnek a remekbeszabott házassága.
Valahol stílusparódia, valahol hommage, ugyanakkor teljesen egyedi felütés is, ahogy az egykor volt hősökre egy észak-amerikai kisvárosban találunk rá, tíz évvel azután, hogy megmentették a világot és Spiral Cityt az isteni hatalmú főgonosztól. Óriási árat fizettek érte, egyik társukat elvesztették, másikuk gyerektestbe kényszerült, fogalmuk sincsen róla, pontosan hol is vannak, és nem képesek elhagyni ezt az isten háta mögötti porfészket. A helyiek számára fura, diszfunkcionális családként viselkedő csapat mindegyike egy szuperhős archetípus, mi több, szuperhőskorszak ideáljának megtestesítője, és Abraham Slam, az egykori utcai igazságosztó az egyetlen, aki nem csak beletörődött a helyzetébe, hanem pont egy ilyen csendes, izgalmaktól mentes életre vágyott. A tízéves kislány testébe kényszerült Golden Gail, egy szexuálisan frusztrált ötvenöt éves nő (aki korábban Shazamhoz hasonlatosan tudott egyik testéből a másikba váltani), Colonel Weird, a megbomlott elméjű, csillagközi felfedező kísértete, Walky-Talky, az ezredes hűséges robot segítője, az alakváltásra képes Barbalien (civil neve, Mark Markz, azonnal elárulja, hogy milyen DC karakterről mintázták) már sokkal kevésbé viselik jól a vidéki életet, Madame Butterfly pedig remeteként él a közeli erdőben.
Még nem teljesen világos, hol helyezkedik el és pontosan mi a börtönükként szolgáló kisváros, de lakói már sajátos viszonyt alakítottak ki a volt hősökkel, akik ugyan rendelkeznek még képességeikkel, csak éppen a használatuk teljesen okafogyott. Akaratuk ellenére egy kisvárosi drámába kényszerültek grandiózus kalandok helyett, és ennek minden bizonnyal van valami jelentősége, különösen, amikor az első füzet utolsó oldalain kiderül, hogy mindannyiukat halottnak hiszik, mivel eltűntek az utolsó csatájuk helyszínén bekövetkezett óriási robbanásban. Az egyetlen esélyük halott társuk, Black Hammer újságíró lánya, aki nem tudja elengedni apja emlékét.
Nagy szerencsénkre Lemire már 2008-ban megírta a teljes történetet, de a Sweet Tooth sikere miatt kénytelen volt félretenni az anyagot, így nem kell aggódnunk, hogy egy rétestészta hosszúságú ongoingba kezdünk bele. Ugyan ő maga csak írja a képregényt, de rajzolónak a sajátjához hasonlóan fura stílusú Ormstont választotta, nem véletlenül: a Black Hammer a szuperhős archetípusok egyfajta dekonstrukciója, bomlott elméjű, zavart, nem emberien gondolkodó karakterek átlagos és ugyanakkor rendkívüli környezetbe helyezésével. (Nagy Krisztián)
Justice League #1
Történet: Bryan Hitch
Rajz: Tony S. Daniel
DC Comics
A Rebirth kiindulási pontja az, hogy valaki (elvileg Doctor Manhattan) kitörölt tíz évet a DC univerzumából – Flash rájött a turpisságra, de Batmannel úgy döntöttek, egyelőre nem tesznek semmit, megvárják, hogy az eltörölt világból átszökött Wally West a Tini Titánokkal együtt többet derítsenek ki a dologról. És hát ennek semmi értelme. Ha egyszer egy univerzumrengető eseményről és egy realitást formáló potenciális ellenségről van szó, miért nem a Justice League jár utána? Ó, igen: azért, mert annak az írója (ahogyan a The Flash szerzője is) inkább a saját pecsenyéjét sütögeti. Ami egyébként nem baj, főleg, hogy jól csinálja, csak gondoltam, nem árt legalább említés szintjén kitérni erre az ordító logikátlanságra.
A Justice League elég magas színvonalon fejeződött be a Rebirth előtt (Darkseid War), úgyhogy Bryan Hitch-nek fel volt adva a lecke – de az első szám (és a Justice League – Rebirth one shot) alapján derekasan helytállt. A sztori azzal indul, hogy Wonder Woman épp az orosz hadsereget zúzza, miután megelégelte az ország túlkapásait (nem különösebben, vagy mondjuk úgy, egyáltalán nem burkolt Putyin-kritika), amikor a várost romba dönti körülötte egy földrengés. De az incidens nem izolált, az egész világon hatalmas erejű földrengések pusztítanak. A Justice League globális szinten igyekszik kordában tartani a katasztrófát, miközben Batman és társai jól tudják, hogy az nem természetes eredetű – az emberiséget megtámadták.
Hitch néhol egy picit sokat szövegel, hogy elhelyezze a karaktereket a sztoriban, gondolva az új olvasókra is (kik a hősök, miért vannak ott, mit csinálnak stb.), de ezt leszámítva a sok szál és helyszín közt is biztos kézzel, lendületesen viszi előre a cselekményt, ráadásul kifejezetten erős a nyitó- és a zárójelenete is. Hogy miféle ellenségről van szó, azt még legfeljebb csak találgatni lehet, és persze az efféle in medias res induló első számokkal mindig az a baj, hogy hiába vezetik fel gyorsan és látványosan a későbbi eseményeket, nehéz megítélni belőlük, hogy hosszútávon mennyire lesz életképes a sorozat.
De a lényeg, hogy a kezdet abszolút ígéretes, Tony S. Daniel képi világa pedig (bár jobban örülnék, ha Hitch nem csak írná, hanem rajzolná is a képregényt) elég dinamikus és nagyszabású, hogy gond nélkül illeszkedjen a sztorihoz. (Ruszynák Csaba)
Sombra
#1
Történet:
Justin Jordan
Rajz:
Raúl Trevino
BOOM!
Studios
Hogy mi a közös az Apokalipszis mostban, a Kittenberger című magyar steampunk-kalandban és Justin Jordan új képregényében? Mindhárom Joseph Conrad A sötétség mélyén című regényét tartja egyik fő inspirációjának. Embertelen körülményekre embertelen viselkedés a válasz, ahol nincsenek törvények, ott gátlás nélkül cselekszünk. A kevés emberi érzelem és empátia nem csak, hogy embertelenné tesz egy ilyen környezetben, egyenesen kikövezi az utat a vadállattá váláshoz. Erre kell rádöbbennie Danielle Marlow-nak, az amerikai Kábítószer-ellenes Hivatal fiatal ügynökének, amikor a főnöke magához hívatja, és megosztja vele az apjáról készült dossziét. Apja, Conrad, aki ugyancsak a drogelhárításnak dolgozott, megszakította a kapcsolatot az ügynökséggel, és több társával együtt eltűnt a mexikói alvilágban. Mi több, kegyetlen, véres és könyörtelen gerillahadjáratot indított a kartellek ellen, a saját eszközeiket fordítva ellenük: kínzás, csonkítás, hullahegyek, melyek lehetőleg minél publikusabb helyeken hirdetik az üzenetüket. Mivel a hagyományos módszerek kudarcot vallottak a saját emberük ellen, aki kívülről-belülről ismeri az összes trükkjüket, a lánya tűnik az egyetlen esélynek, hogy megállítsák az ámokfutását, ami rendkívül rossz fényt vet rájuk.
Jordan nem bízta a véletlenre, hogy a négyrészes minisorozat visszaadhassa az amerikai-mexikói határ túloldalának hangulatát: olyan rajzolót választott, aki mexikói lévén első kézből szerzett tapasztalatot abban, hogy milyen a mindennapi élet a félelmetes drogkartellek árnyékában. Korrupt rendőrök, agymosással, drogokkal és megfélemlítéssel fanatikus hűségre, sőt, akár öncsonkításra kondicionált gyerekek, állig felfegyverzett orgyilkos-osztagok: mindez a hétköznapi élet függönye mögött lapul meg, és akinek van esze, soha nem is találkozik velük szemtől-szemben. A történet főhőse, Danielle, persze nem ilyen, és el is kezdi felzavarni maga körül a vizet, mindent és mindenkit veszélybe sodorva, akivel csak kapcsolatba lép.
Érdekes módon a rajzstílus nem a szuperrealisztikus megközelítést választja, mint mondjuk a Sheriff of Babylon esetében, de ezzel mégis valami sajátos atmoszférát kölcsönöz a sztorinak. A sárgás-vöröses, baljós árnyalatok sem vetítenek előre sok jót a szereplők számára, viszont szépen előkészítik a terepet ahhoz, hogy a vélhetően hamarosan bekövetkező családi összejövetel tragédiába torkolljon. Kevés, de jól elhelyezett akció, sebezhető karakterek: minden megvan egy rövid, feszes, egyedi környezetbe helyezett zsarudrámához. (Nagy Krisztián)
