The Wailing - Végre egy horrorfilm, aminek van vér a pucájában

Az első óra megvezetés. A dél-koreai filmek eleve gyakran mennek feleslegesen a csalitosba, drámába slapstick baromkodást, komédiába kilátástalan szenvedést erőltetve. Na Hong-Jinnek ez a szinte tökéletes horrorfilmje éppen ezzel, vagyis a dél-koreai filmekkel szemben támasztott már-már elvárással tereli el figyelmünket a dramaturgia jobb kezéről: míg a bal kéz az orrunk előtt csettintget, a másik műfaji erődöt épít.

Az első óra ugyanis mintha másról sem szólna, mint főhősünk, Jong-gu (Kwak Do-Won) esetlenségéről, látszólagos alkalmatlanságáról, illetve arról, ahogy hasonlóan tehetségtelen rendőrkollégáival karöltve/sipítozva/lépten-nyomon seggre ülve igyekszik kinyomozni a falujukban és annak környékén áldozatokat szedő brutális gyilkolászási téboly okát. Teljesen jámbor népek kergülnek meg egyik percről a másikra, és darabolják szét szeretteiket, vagy azt, aki épp arra jár.

Ebben a bizonyos első órában a naivabb néző esetleg felteszi magának a kérdést: vajh a The Wailing (Goksung, 2016) Na Hong-Jin korábbi, egyébként remek munkája, Az üldöző nyomán thrillerformát fog ölteni? Vagy A halál jele szociokrimi-gúnyáját veszi magára? A naivabb néző ne okoskodjon.

A kórboncnok megállapítja, hogy az elkövetők mind ettek egy bizonyos fajta, vadon növő gombából, ráadásul az összes gyilkoson fájdalmas kiütések gennyedztek elő, még azelőtt, hogy tettüket elkövették - eme infócsokornak köszönhetően Jong-gu először egy agresszív hallucinogén hatásának tudja be a borzalmakat.

Csakhogy… az idő múlásával gyarapodnak a tudományos logikával kimagyarázhatatlan tényezők. Jong-gu kislánya egyik napról a másikra tomboló Linda Blair-másolattá változik, tíz évestől szokatlan hozzáértéssel kezdi ontani magából a verbális szörnyűségeket, és rajta is kirügyeznek a kelések. Jong-gu egyre jobban hajlik arra, hogy természetfeletti okot keressen a falujára és most már családjára is rátelepedő rettenet mögött. Kezdi elhinni, amit a népek településszerte suttognak: hogy mindennek az erdőben lakó öreg japán az oka. Miután kollégájával impromptu házkutatást tart a külföldinél, saját maga is meggyőződik arról, hogy a japán egy primitív oltár, személyes tárgyak, valamint fotók segítségével valamiféle rituálét katyvaszt. Megfenyegeti az idegent, hogy hagyja el a falut, de mintha a falnak beszélne.

Jong-gu nem lát más kiutat arra, hogy a kislányán ülő rontástól és a japán férfitól egyaránt megszabaduljon, mint hogy egy koreai sámán segítségét kérje…

A filmben ekkorra, kb. egy óra játékidő lefutása után, a humornak annyi nyoma sem marad, mint a kereskedelmi tévékben a jó ízlésnek. Túl nagy a tét, és túlságosan szorít az idő: Na Hong-jin egy mesterrendező kegyetlen tehetségével fordítja át a kezdetben könnyed elemekkel rendelkező krimit szurkos rémálomba. A japán férfi fejét leordító, házát széjjelbarmoló, életét fenyegető Jong-gu már réges-rég nem az a joviális, kövér közrendőr, aki a film elején másnaposan, cigizve, sárban csúszkálva helyszínelt. Nem, ő már a lánya életéért mindenre képes apa, akinek semmi veszítenivalója - ugyanakkor konkrét bizonyítékai nincsenek, csak sejtések hajtják, emiatt a széteső életét cifrázó pánikja fékezhetetlen.

Ez az a pont, ahol a néző esetleg feleszmél - mint mikor az ember egy téli, késő délután észreveszi, hogy nocsak, máris lement a nap? A The Wailing egy óra elteltével mintha nem az a film lenne, amit nézni kezdtünk. A kúszó-mászó, bizsergető részletek okozta szorongás, a film minden kockáját átitató veszélyérzet, valamint a bizonytalanság, amelyet az vált ki, hogy nem tudjuk, MI A FRANCOT IS NÉZÜNK EGYÁLTALÁN, olyan gyönyörű, miazmikus, süppedő, már-már hányingerkeltő kiszámíthatatlanság-fílinget generál, hogy csodás benne elmerülni - pedig csak arról van szó, hogy a The Wailing a sok agyonreklámozott, gyér horrorfilm után végre olyasvalami, aminek ütőeres vér van a pucájában, és amit egy szenzációs tehetség rendezett.

Ekkor Na Hong-jin még rátesz egy lapáttal, és azokban, akik abban reménykedtek, hogy a The Wailing mégiscsak nyomozós “whodunit”, egy világ dől össze: a koreai sámán és a japán mágus összecsapásával a film leleplezi magát. Kiderül, hogy a The Wailing igazi un. black magic film, olyan, amilyet a hetvenes-nyolcvanas években főleg Thaiföld és Hongkong gyártott tonnaszám, és amelyekben csiricsáré krepp-papírba öltözött varázslók csirkék nyakát nyiszálták el számolatlan, fakarddal hadonásztak, és vélt ellenségeik viaszbáb másába ütöttek szögeket, mialatt asszisztenseik őrült mód verték a ceremóniadobot - és történt minden csak azért, hogy valakire ráhozzák isteneik dühét, és az áldozat veszett gyilkossá, démonná zülljön, szörnyet szüljön, vagy csak kihányja a belét.

A The Wailing utolsó egy órája A kör (1998) előtti ázsiai horrormotívumok ünneplése: velőfröcskölő tombolás, fekete varázslat és éjsötétnek látszó vérgore (ebben a filmben van talán minden idők legjobb zombis jelenete is, és ez csak úgy mellékesen, odavetetten!). Na Hong-jin célja itt - hiszen különböző vallások mágiáját ereszti egymásnak - dolgozatot készíteni arról, hogy ezek hogyan oltják ki egymást, és hogy a természetfelettiség szervezett formája nonszensz (a kereszténységet eleve mint impotens motívumot hozza be a sztoriba). No persze ami nem létezik, ami eleve nonszensz, a szupernacsurál (felvilágosult, modern emberek vagyunk ugyebár), annak minden formája marhaság, hát nem…? Csakhogy amikor a legfontosabb múlik azon, hogy miben hiszel, kinek hiszel, és amit látsz, valódi-e, vagy engeded-e magadnak, hogy valódinak lásd... nos, olyankor világnézetek kerülnek kukába. A film végén a lecke fájdalmasabb nem is lehetne.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!
;