Azt mondják, Nápolyban minden nap van tűzijáték. Az esti látványosság két dolgot jelenthet: életet és halált. Vagyis vagy valakinek a szabadulását, születésnapját, vagy egy rivális család egy tagjának másvilágra költözését. Még mindig emlékszem arra a pillanatra, amikor a Gomorra első évada véget ért. Olyan volt, mint amikor az ember fejét hátulról szépen, szisztematikusan a falhoz ütögetik, aztán, amikor szédelegve megfordul, és szembenéz a második évad első epizódjával, akkora gyomrost kap mindjárt az elején, hogy fel se tud állni a fotelből. Kimondom nyíltan, én ilyen erős nyitányt, mint amilyet a Gomorra második évada produkált, még sosem láttam sorozattól. Sőt továbbmegyek: a The Americans mellett ez az elmúlt uszkve 15 év magasan legjobb szériája.
A történet nagyjából ott veszi fel a fonalat, ahol az első évad véget ért. A Savastano családot sikeresen kiebrudalta Ciro és bandája, akik közben egyfajta laza szövetséget kötöttek a többi rivális csoporttal. Felosztották a területeket maguk között, így mindenki békében árulhatja a maga kis motyóját. A beszerzés közös, a haszon pedig a megfelelő keretek mellett testvériesen oszlik szét, ugyanúgy, ahogy a felelősség is. A Savastanók tehát szétszéledtek. Don Pietro Németországban bujkál, míg egy szem kisfia az első évad fináléját túlélve, a kómából visszatérve igyekszik megszervezni hondurasi kapcsolatain keresztül az ottani kokain útját Európába. Nápoly látszólag a béke kis szigete lett, ahol a helyi fővezér, Ciro, amolyan fél-demokratikus módszerekkel igyekszik fenntartani a békét és a nyugalmat. Ez természetesen egészen addig tart, amíg a kis szemétdombjáról elzavart Don Pietro Savastano úgy nem dönt, itt az ideje visszatérni, hogy meglévő kapcsolataival és még hű társaival jól megkavarja a szart!
Bár a sorozat második évada megtartotta elődje fontosabb alappilléreit, döntően különbözik tőle. Míg az első szorosan, egy zárt helyi környezet origóiból építkezett, addig a folytatás jóval nyitottabb, Olaszországon kívül eső helyszíneken is játszódik, és sokkal több, a Savastano családon kívüli karaktert is briliáns módon mozgat, helyezget és formálgat az epizódok során. A kitáguló környezet rengeteg új lehetőséget szolgáltatott az alkotók számára, hogy a sorozat karaktereit más közegben mutassák be. Jellemeiket tekintve még mindig az első évadban meghatározott útjukat járják, azonban a viszonyaik, gondolok itt főként Don Pietro Savastano és a fia közötti kapcsolatra, egy egészen más irányba terelik őket. A sokat várt bosszút az évad előrehaladásával egyre inkább háttérbe szorítja az apa-fiú kapcsolat során kiéleződő konfliktus, és a történet fő sodorvonala szép lassan éles kanyart vesz. A Scampia negyed és a Ciro által kiépített szentségtelen szövetség ugyanis csupán kiegészítő katalizátora a Savastanók generációváltásának. A múlt és a jövő viadala ez, ahol a családon belüli ellentétes érdekek találkozása még egy olyan szentnek és sérthetetlennek tűnő kapcsolatot is képes lerombolni, mint a vérkötelékek.
Az apa és fia között kialakuló látásmódbeli különbségek ábrázolása briliáns. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, Don Pitero Savastano és fiának pozíciója nem csak a ranglétrán cserélődik ki, hanem karaktereik jellemvonásai is szinte egy az egyben átrendeződnek. A kíméletlenül rideg és nyers öreg Don racionális gondolkodásmódját egy női segítőjének hála érzelmek egészítik ki, míg fia heves temperamentumát szép lassan legyőzi a racionalitás és a szenvtelen feltörekvés, amelynek még családtagjai sem állhatnak az útjába.
Emellett a komplett sorozatot a velejéig hatja át a lekezelő cinizmus. A felsőbbrendűségi és az anyakomplexus, a vallási hisztéria (az egyik gyilkosság előtt a kereszt csókolgatása annyira pofátlan és álszent, hogy elképesztő), a törtetés és a hatalommánia valóságos násztáncot jár, amelyet epizódról epizódra megfelelően adagolt cliffhangerek színesítenek. Ezek célja egyértelműen a néző kiütése, és mivel sosem viszik túlzásba őket, sőt minden egyes jelenetük precízen illeszkedik a nagy egészbe, tökéletesen működnek. A legnagyobb csavart - amit persze erősen európai szemmel kell nézni – természetesen megint a sorozat fináléja tartalmazza: van benne két olyan elképesztően letaglózó erejű jelenet, amelyek után még én is felszisszentem a fotelben.
A Gomorra második évada bőven hozza azt, amit elvártam tőle, sőt képes arra is, hogy megannyi plusz elem, helyszín és karakter bevonásával megugorja elődje szintjét. A környezet „színesebb”, a karakterek kidolgozottabbak és mélyebbek, a motivációik és ebből kifolyólag a cselekedeteik egy komplexebb cél elérését szolgálják. Az első évad végén meginduló morális átrendeződés, amelynek során az önös érdekek átveszik az uralmat a családi, a baráti és a vérkötelékek felett, itt már meghatározó alappillér. Nagyon kíváncsi vagyok, merre szándékoznak a készítők továbbgördíteni a sorozatot, mert már megvan a megrendelés a harmadik és a negyedik évadra is.
Csak kezdem egy kicsit úgy érezni, hogy az első két évaddal elérték a csúcsot, és félek, ami ezek után következik, már visszalépés lesz. De ne legyen igazam. Addig is azoknak, akinek tetszett az első évad, vagy úgy általában sorozatfüggők, továbbra sem szabad kihagyniuk a Gomorrát. Van Nápolyban egy mondás, ami így szól: Vedi Napoli e poi muori. Ez szabad fordításban annyit tesz: Nápolyt látni és meghalni. Nem is nagyon kívánok ehhez sokat hozzátenni csak annyit, hogy a Gomorra második évada egyszerűen KÖTELEZŐ!