Amikor annak idején a The Wolf Among Us második évada után keresve rábukkantam a Telltale Studios tervezett megjelenéseire, az egyik szemem sírt, a másik nevetett: sírt, mert a TWAU 2-ről annyit találtam csak, hogy bizonytalan időre prolongálva, és nevetett, mert a tervezett címek között ott figyelt Batman és egy eddig be nem jelentett Marvel-cím interaktív drámává történő adaptálása (ez utóbbit a mai napig homály fedi, de ha a 2017-es megjelenést összekötjük az adott évi filmpremierekkel, várhatóan a Thor-Galaxis őrzői-Pókember háromszögből kerül ki a nyertes). Batman ugyanis - mármint a földhöz ragadt, intergalaktikus blődségeket messziről elkerülő Batman – azóta a szívem egyik sötét bugyrának a csücske, hogy jó huszonöt éve először a kezembe került a néhai Semic-Interprint bevezető képregénye. Idén ugyanakkor már volt részem abban, hogy nagy várakozást követően idegállapotba kerültem, Maunika, úgyhogy óvatosan fogtam neki a Denevér minden eddiginél sztoriorientáltabbnak ígérkező darabjába.
A Telltale messziről indít a történetben: Batman már nem ismeretlen Gotham City lakói előtt, de megítélése még a legkevésbbé sem kiforrott (Gordonhoz már forró drótja van, de a mezei járőrök még hajlamosak tüzet nyitni rá, ha meglátják). Aztán ott vannak a többiek (aki az alapszitura sem kiváncsi, ugorjon a következő bekezdésre): Harvey Dent ügyészi karrierje csúcsán áll, versenyben a polgármesteri székért (a legfőbb támogatója egy bizonyos Bruce Wayne, de Gotham fénylő páncélú lovagja nem zárkózik el a Falcone-családdal való kapcsolatfelvételtől sem, végül is, a Kennedyknek egyszer már bejött, legalábbis eleinte); a lecsúszott, de még mindennemű külső torzulástól mentes Oswald Cobblepot – Bruce-nak csak Oz, lévén gyermekkori barátok! – újra, Selina Kyle pedig először bukkan fel a városban, s ez utóbbi mindjárt összetűzésbe is keveredik a Denevérrel.
Ebből az alaphelyzetből kiderül, hogy a fejlesztők hosszú távra (több évadra) terveznek, hiszen öt epizódban (az első a szokásos két órás időtartamot hozta, és klasszikus értelemben vett felvezetésnél nem lehet többnek értékelni) nem lehet, és persze anyagilag nem is rentábilis egy teljes univerzumot belezsúfolni, főként úgy, hogy a fontos karakterek zöme még előtte áll a metamorfózisának. Ez egyben azt is jelenti, hogy a fejlesztők az eredettörténetek terén többé-kevésbé szabad kezet kaptak, aztán majd meglátjuk, mennyire lesz merszük eltérni a kánontól. (spoiler) És ha már komfortzóna…. az epizód vége megkérdőjelezi, hogy csakugyan olyan makulátlan jellemű emberbarát volt-e Thomas Wayne, mint ahogy a kollektív városi emlékezet megőrizte, és az ember eljátszik a gondolattal, mi lenne, ha nem teljesen egyértelmű igen lenne a válasz…a tudat mennyire taszítaná tovább a fiát a sötét oldal felé vezető úton. Az elképzelésnek sajnos nincs sok realitása, de ha van képregényhős, akivel érdemes lenne meglépni ezt, az éppen a Sötét Lovag.
Ami a hangulatot illeti, kicsit mintha minden mozis adaptációból szemezgettek volna: a színskálát a fekete, a kék és a sárga dominálja, mint Snydernél; a zenét Hans Zimmer valamelyik klónja szerezte (nem rossz, de tényleg hallottuk már); a Keaton-éra pedig pl. a Batmobil dizájnjában teszi tiszteletét. Ha a Telltale-vonalat nézzük, a The Wolf Among Us és a Tales from Borderlands képregényes, határozott kontúros világa köszön vissza, egyszóval hozza a szokásos színvonalat. Az egyetlen, amibe bele lehetne kötni, az Bruce Wayne (és a vele majdnem egyívású Harvey Dent) megjelenítése: mintha B. J. Blazkowicz frissen borotvált, fürdőgatyamodell kisöccse állt volna modellt hozzájuk. Batman-gúnyában már sokkal jobb a helyzet: nincs annyira kigyúrva, mint a Rocksteady-denevérek, és nem is kelti egy BDSM-Teletubby érzetét, mint Géza Affleck, szóval megvan az arany középút. (Ami a szaggatásról keringő netes flamet illeti, minimális jelleggel volt rá példa, de miután kikapcsoltam az antialisinget, a problémák megszűntek).
A játékmenet nagyrészt maradt a régiben, de azért vannak apróbb újítások. A WASD-szentnégységgel mozgunk, amihez akciójeleneteknél betársul a Q és az E is, de a fejlesztők gondoltak a gamer polipokra is, amikor behozták a shift-q és a shift-e kombinációkat. Cserébe a bakiknak nincs túl nagy jelentősége: míg a korábbi játékokban elő-előfordult (főleg, ha pont egy akciójelenet előtt sikerült rágyújtanom) hogy újra kellett tölteni, itt egyetlen egyszer sem kellett emiatt aggódnom, és valószínűleg egy betépett, Parkinson-kóros lajhár sem tudna hibázni.
Nóvumként harangozták be az ún. crowd-playt, amelynek az a lényege, hogy egy 4-12 fős társaság ugyanabban a helyiségben, ugyanazt a monitort nézve befolyásolni tudja a döntéseket, és így a játék menetét. Hát… hacsak össze nem kötik azzal, hogy mindenki megiszik egy felest mondjuk akkor, amikor Alfred azt mondja, hogy „Master Bruce”, nem jósolok nagy jövőt az elképzelésnek.
Újdonságnak nevezhetjük azt is, hogy egy helyszínen a nyomok összegyűjtögetésével kell rekonstruálnunk a történteket, egy másikon meg a belső környezet kihasználásával kell megtervezni a rosszfiúk kiiktatását: de mivel az összekötendő elemek száma sosem több, mint kettő, az élvezeti értéket ez csak nyomokban emeli (ezt nem lehúzásként írom, a műfaji sajátosságból adódik, hogyha a sztori jó, minden jó, ha azt elbasszák, némi CSI-light nem fogja kihúzni a szarból).
Miután ilyen zseniális módon átkötöttem a történetre, valóban nem árt pár szóbn értékelni is. Vannak kifejezetten eredeti momentumai (Carmine Falcone belépője, vagy Bruce és Selina első civil szurka-piszkája), de összességben – ahogy utaltam is rá – tipikus felvezetésnek mondható. A megelőző darabokban mindig volt egy elem, ami kiemelkedőre sikeredett, de a Batman ebből a szempontból eddig egészen középutasnak mutatkozik. Nincs olyan szívszorító mint a The Walking Dead, nem olyan kegyetlen, mint a Game of Thrones, és fordulatokban sem olyan gazdag, mint a The Wolf Among Us – plusz egyikhez sem ér fel a morális döntések, valamint a rajtuk való rágódás időtartama terén. A potenciál, hogy kinője magát, megvan benne; a többit majd meglátjuk.