Két férfi áll egymással szemben: tébolyult tekintettel
bámulnak a másikra, dagadnak az arcukon az erek, gúvad a szemük, fintorognak,
vicsorognak, dühöng köztük a láthatatlan telepátia/telekinézis. Aztán az
egyikük győz, a másik pedig felgyullad vagy cafatokra robban. Ha a Scannersre
tippelsz, igazad van, de gondolhatnál akár a The Mind’s Eye-ra (2015) is: Joe
Begos vérben tapicskoló akcióhorrora valahol a hommage, a rip-off és a nem
hivatalos remake ködös határmezsgyéjén áll Cronenberg klasszikusának vállán,
teljes nosztalgikus harci díszben, egy nyáladzó kutyát etető kisgyerek
lelkesedésével csillapítva a ’80-as évek szerteszét repülő latexdarabjainak látványára áhítozók éhségét. Szégyentelen és primitív, valahogy mégsem lehet
nem szeretni.
Begos egyébként olyannyira elismeri a Scannerst mint inspirációt (persze merné csak tagadni!), hogy azt mondta, afféle szellemi folytatást akart forgatni Cronenberg eredetijéhez, olyat, ami meghaladja az annak idején készült tényleges folytatások színvonalát. Ezzel nem tette túl magasra a lécet, viszont legalább bőven megugrotta.
A The Mind’s Eye a ’90-es évek elején játszódik, és egy Zack nevű, telekinetikus képességekkel rendelkező csavargóról szól, aki fennakad egy hozzá hasonló, különleges páciensekkel foglalkozó magánklinika hálóján. A helyet Michael Slovak, egy enyhén szólva is teljesen elszállt pszichopata vezeti, akinek megvannak a maga sötét és önös motivációi a menedéknek és otthonnak csúfolt börtön fenntartására. Zack egy régi, szintén ott raboskodó barátnőjével szökésre szánja el magát, de Slovak egy szörnyeteg és egy buldózer együttes erejével és állhatatosságával veti utánuk magát.
És ennél még csak véletlenül sincs több a sztoriban, sem pedig a karakterekben: Zack és társai üres sablonfigurák, egyedül Slovaknak vannak markáns jellemvonásai, de azok is maradéktalanul leírhatók annyival, hogy kurvára gonosz. A The Mind’s Eye két jelentős ponton különbözik Cronenberg filmjétől, és ez az egyik: míg a Scanners különböző érdekek mentén szerveződő frakciók egymás közti harcát mutatta be a vállalati kémkedés keretein belül és kívül, addig Begos három-négy karakter személyes konfliktusára olvasztja le a sztorit. A The Mind’s Eye ténylegesen kisebb, szerényebb, alig pár helyszínen játszódó film, valószínűleg kevesebb pénzből készült, mint a 3,5 milliós Scanners harmincöt évvel ezelőtt.
A másik különbség, hogy míg Cronenberg klasszikusa viszonylag csínján bánt a gore-ral (ha rég láttad, nézd csak újra, meg fogsz lepődni, mennyire visszafogott a finálét és a híres fejrobbantást leszámítva), Begos karakterei térdig gázolnak a vérben: az emberi testek olyan sokféleképpen szakadnak, hullanak és robbannak szerteszét, hogy tuti erre ment el a filmbe ölt kreatív erőfeszítések legalább fele. És mindezt hagyományos eszközökkel, bábokkal, művérrel, latexszel oldották meg az oldschool horrormóka dicsőségére – sehol egy kibaszott pixel az egészben, és bocsássa meg a perverziómat a Tisztesség és a Jó Ízlés, de minden csodálatos fröccsenéssel és cuppanással szétrepülő torzó láttán ujjongva bokszoltam a levegőbe.
És ez egyébként nem csak a gore l’art pour l’art-jának szól; egyszerűen valódibbnak hat, ha valami tényleges anyag semmisül meg a képernyőn, kapásból nagyobb súlya lesz így még egy akármilyen seggfej rosszfiú halálának is – ezt valami renderelt vérfelhő sosem lesz képes pótolni.
Említettem, hogy a The Mind’s Eye primitív, és ez nem pusztán a sztorira és a karakterekre értendő, hanem a színészi játékra és a rendezésre is. John Speredakos valami elképesztően túltolja Slovak szerepét (csupa grimasz, vicsorgás és üvöltözés), a főhőst alakító Graham Skipper pedig minden telekinézis-jelenetben, de főleg a fináléban olyan képet vág, mintha éppen a vécén akarna nagyon. Ami Begost illeti, ő leginkább azzal próbálja elleplezni a sutaságait és az alig-költségvetést, hogy extrém vörössel és kékkel bevilágított éjszakai jelenetekkel dolgozik – szerencsére van annyi érzéke a vizualitáshoz, hogy ha stilisztikai bravúrt nem is, azért egy hatásos, a korszakot a legkevésbé sem visszafogottan megidéző atomszférát összehoz.
És a sutaságok egyébként sem zavaróak annyira, egyrészt mert a film féktelenül robog előre (kell is neki: egy szusszanásnyinál hosszabb pihenő rögtön rávilágít a hiányosságaira), mi több, a végén megveszekedett tehervonatként szalad le a sínről, másrészt mert garantálom, hogy ennél bébb B-filmet nem láttál mostanában – és egy ilyennel együtt jár néhány „najóvan bazmeg, elnézem”, főleg két gusztusosan szanaszét fröccsenő test látványa között.