Összezárva egy sötét házban valami naggyal, veszélyessel, rossz szándékúval és ismeretlennel. Fede Alvarez, a három évvel ezelőtti Gonosz halott-remake írója és rendezője nem komplikálja túl a dolgot: pofonegyszerű történetével alapvető, zsigeri félelmekre épít, a tehetetlenséggel, a bezártsággal, a csapdába esés szorongásaival játszadozik szűk másfél órán keresztül. Készülj fel rá, hogy párszor alaposan megmarkolod majd a széked karfáját.
Három tinédzser egy vak háborús veterán házának kirablására készül a lepukkant Detroitban. A betörés egy darabig jól megy, de aztán kiderül, hogy az öreg, aki egyébként alig mozdul ki otthonról, korántsem olyan gyámoltalan, mint gondolták, sőt: amikor rájön, hogy betolakodók vannak a házában, lezárja az ajtókat és az ablakokat, felfegyverkezik, és idegfeszítő macska-egér játék veszi kezdetét.
Már a helyszín is szépen átgondolt: épp a Gonosz halott kapcsán jegyeztem meg anno, hogy milyen fárasztó már a semmi közepén vágóhídra csöppenő fiatalok tortúrája, de a vicc az, hogy hatásmechanizmusát tekintve a Vaksötét (Don’t Breathe, 2016) épphogy játszódhatna akár egy erdő közepén álló viskóban is, főleg, hogy a környező házak mindegyike lakatlan – és mégis remekül működik. A rothadó Detroit nem csupán motivációval szolgál a főhősöknek (el akarnak húzni az autóipar egykori, mostanra düledező Mekkájából), hanem az egész cselekménynek egyfajta kétségbeesett, már-már eleve horrorisztikus színezetet ad: elveszett lelkek egy pokol felé tartó, reménytelen szellemvárosban.
Amelynek rettenetes mumusa természetesen maga a vak veterán. Stephen Lang nagyszerűen hozza a ronda meglepetésekkel teli karaktert – ahogy tágra nyílt fehér szemmel, tapogatózva, némán, állatként mozogva, ijesztő intenzitással keresi a betolakodókat, szinte nem is ember, hanem egy szörnyeteg, csupa erő, agresszió és engesztelhetetlen ártó szándék. Félelmetes jelenség.
Alvarez elejétől a végéig feszesen, jump scare-ek és hasonló ostoba megoldások nélkül, nyersen, keményen rendez; minimális, a karaktereket épp kellő mértékben bemutató felvezetés után már bent is vagyunk a rémségek házában, és a Gonosz halottal ellentétben ezúttal szerencsére nem a gyomorforgatáson, hanem a feszültségteremtésen van a hangsúly. Egyik idegőrlő szituációból csöppenünk a másikba (a pincejelenet szenzációs), minden nesz és minden árnyék ellenség, minden sarok és minden ajtó mögött potenciális halál vár.
A Vaksötét bámulatosan kompakt és üresjáratmentes. Igaz, lehet néha morogni enyhébb logikátlanságok miatt, és az utolsó tíz percben ezúttal is sikerül kicsit elvetni a sulykot – Alvarez nem tudja időben befejezni a filmet, ahogy sokan mások, ő is belesik a „na még, na még, na még” hibájába (még ha messze nem is annyira, mint mondjuk A zátony készítői). Viszont ez még így is az egyik legjobb amerikai horror az utóbb pár évből (méltó társa a Hush-nak), ráadásul a lehető legjobbkor érkezett, hogy feldobja a nagyrészt takonyban úszó nyári filmkínálatot.