CsárliPrinc: Nekünk, magyaroknak van egy különleges panteonunk: azok az emberek kerülnek bele, akiket a maguk idejében akkora szeretet övezett, hogy nemzetiségüktől függetlenül a magunkénak éreztük őket. A Bud névnek nincsen ugyan magyar megfelelője, de biztos vagyok benne, hogy Carlo Pedersoli most Verne Gyula és May Károly mellől néz le ránk. A filmjei kevés kivétellel – lásd Sötét Torino – habkönnyűek, mint egy jó gombóc csokoládé… azazhogy pisztácia… na szóval, mint egy jó gombóc fagyi egy nyári napon, a titok nyitja pedig valószínűleg a bennünk rejlő gyermeki énben keresendő, amelyik ezredik alkalommal is szívesen nézi minden történetek egyik legősibb eredőjét, azt, ahogy egy látszatra mogorva (...az egész világ egy nagy vécécsésze...), de valójában aranyszívű medve kiáll a gyengék mellett, és jól irányzott pofonokkal móresre tanítja a gonoszokat (valljuk be, nem szép dolog a kisebbet pofával belenyomni egy tortába… pláne nem az Ő tortájába).
Személy szerint nekem az És megint dühbe jövünk a kedvencem, mert ebben van a legtöbb emlékezetes, büntető egysoros, aminek nagy része pár évtized alatt a népi folklór részévé vált (ha kicsi a tét, a kedvem sötét…), de a többi is elég erős ezen a téren: ha az homályban is maradt, hogy mi mindenre jó a tibeti konyha, azt biztosan minden magyar tudja, hogy mi az egyetlen dolog, ami egyedül képes erőt és mindent lebíró akaratot adni.
Hiányozni fog.
Nagy Krisztián: Abban a szerencsében lehetett részem, hogy egy olyan időszakban gyerekeskedtem, amikor egy film nagyobb értéket képviselt a szemünkben, sőt, egy kézzelfogható, csévélhető, égett műanyagszagú és egyben egy másik világba vezető rituálé fétise is volt egyben. Az én édesapám csak hétvégente tudott kölcsönbe hozni videomagnót a középiskolából, ahol dolgozott, de egy barátom családjának nem csak saját képmagnója volt, hanem hegyekben álló kazettagyűjteménye is. Lévén külföldi, friss filmek beszerzése elérhetetlen, szinte herkulesi feladatnak számított, jobbára a magyar tévében játszott címek sorakoztak a polcukon - döntő többségükben pedig Bud Spencer játszott. Mivel az elvétve a gyűjteménybe került (majd aztán kincsként őrzött és csereberélt) és így szinte kötelező jelleggel alámondásos pornó, kung-fu, horror és akciófilmekkel szemben a Spencer-filmek szinkronizálva voltak, azokat szinte a magunkénak éreztük, a Bujtor István hangján megszólaló mosolygó, szakállas óriás gyakorlatilag a magyar színészek bölcsebb, profibb, nagylelkűbb kollégája volt.
Irigységgel vegyes izgalommal hallgattuk az általános iskola udvarán a barátomat, aki privilegizált helyzete folytán tucatszor, mit tucatszor, ötvenszer-hatvanszor látta Bud karakterstílusgyakorlatait, és képes volt hosszú perceken át idézni bármelyik filmjének dialógusait. Akkora hatású, olyan karizmatikus színész volt, hogy egy poros udvaron előadott, halovány másolata is lenyűgözött minket. Rengeteg elengedhetetlen fontosságú dolgot tanultam meg a filmjeiből: hogy rablótámadásnál előnyösebb a mélyebb hang, hogy semmilyen lekvárban nincs annyi tápanyag, mint egy tál hagymásbabban, hogy mi a különbség a tangó és a szamba között, hogyan lehet teniszezni egy kézre szerelt kosárral (halvány fogalmunk sem volt akkoriban, mi is az a pelota) és hogy ha szaxofonos vagy, nincs elegánsabb egy nyakba vetett törülközőnél és egy keménykalapnál.
Bud Spencer karaktereinek képe és pofonjainak csattogása beleégett a gyerekkorunkba, és filmjei azon kevesek közé tartoznak, melyek még a mai, felnőtt fejünkkel nézve is veszettül élvezetesek. Mosolyunkat beárnyékolja ugyan a távozása, de ha létezik a Valhalla, akkor biztosan a legmarconább viking harcosokkal és a leggyönyörűbb valkűrökkel együtt pofozza a sarokba a bajkeverőket, és kanalazza a hagymásbabot az idők végezetéig.
Desrix: Bud Spencer és Terence Hill jelenség. Ritka, hogy valami generációs átfedést érjen el a kollektív tudatalattiban, de e két úriembernek (és a csapatnak a hátuk mögött) sikerült. Mindegy, hogy húsz évvel ezelőtt, vagy holnap délelőtt csattan el egy idézet a filmjeikből, a jelenlévők nagyon nagy része értette, érteni fogja, miről van szó - ergo a kommunikáció él. És ez önmagában lánchegységnyi mértékkel nagyobb dolog, mint egy teszem azt Marvel- vagy egy Lars von Trier-film - mert kinőtt önmagából, átlépte azt a határt, amit eredetileg képzett maga körül. Ehhez persze az kellett, hogy egy egész náció ugyanazon a hullámhosszon rezegjen és vibráljon, de ennek megléte ezen a ponton még csak nem is kérdéses.
Mindegy, hogy életérzésről vagy a karakterek "szürkeségéről" beszélünk, aki szereti a duó filmjeit, márpedig személyes tapasztalatra alapozva több ilyen ember létezik, annak belsőjében tovább él a pofonosztó, nagydumás páros. Mert a BS&TH filmek mindig is a mesék kisembereinek önérvényesítő erejét fogják hordozni, mindig is az erkölcsileg egyenes, ám a rendszernek középső ujjat mutató attitűdöt képviselik majd. Illetve a habkönnyű humort, az idétlen bűnözőket, a ravasz róka és a megingathatatlan medve archetípusait, és valamit, amiről Hollywood, illetve úgy en bloc az egész filmes szakma totálisan megfeledkezett az utóbbi években: hogy az erőszakot, mint konfliktuskezelést, lehet oly módon prezentálni, hogy még véletlenül se tűnjön igazinak, hogy egy "Nimfas, te jössz!" felkiáltást követően a legkisebb lurkó is biztos lehessen abban, hogy ez csupán mese, felhőtlen szórakozás. Abból is a legjava.
Száz szónak is krumplis hal a vége: szegényebbek lennénk a Bud Spencer-Terence Hill filmek nélkül. Nyugodjon békében, Pedersoli Úr!
TheBerzerker: Minden nemzetnek vannak nagy ünnepei, köztük sok közös (karácsony, szilveszter stb.), és akadnak sajátos, az ország múltjába visszaemlékező jeles napok is. Ezekhez az ünnepekhez az évtizedek, évszázadok alatt megannyi hagyomány társult, a pulykaevésen át a rántott halig, és ha Magyarországról beszélünk, akkor bizony megkerülhetetlen a kereskedelmi tévék Bud Spencer-Terence Hill maratonja. Ahogy nincs karácsony Kevin nélkül, úgy kis hazánkban nincs ünnep a dinamikus olasz duó munkássága nélkül. Szinte nem telik el úgy magyar nemzeti ünnep, hogy a tévét kapcsolgatva ne botlana bele az ember a generációkat átívelő páros valamelyik klasszikus filmjébe. Na de baj ez? Baj a frászt! Bud Spencer és Terence Hill filmjei ugyanis számomra igazi mesterművek! Nem azért, mert elgondolkodtatnak, vagy mert elképesztő látványorgiával kápráztatják el a szórakozásra éhes nézőt, hanem azért, mert lassan a harmadik generáció nő fel a filmjeiken úgy, hogy 0-100 éves korig ugyanolyan áhítattal és csillogó szemekkel nézik valamennyi filmet, amelyben feltűnnek, akár 342. alkalommal is. A mestermunka pedig nálam itt kezdődik!
Nem akarok belemenni abba, hogy milyen hibák vannak a legnagyobb filmjeikben... na jó de, belemegyek, méghozzá azért, mert nincs bennük hiba! Anno a kedvenc salgótarjáni cimborámmal megállapodtunk abban, hogy a Kincs, ami nincs a világ legjobb filmje. Ezen megállapítás pedig azért nem volt könnyelmű, mert tudom, hogy 30 év múlva is pontosan ugyanezt fogom gondolni. Éppen ezért volt annyira fájó azt olvasni pár hete, hogy gyerek- és felnőttkorom egyik legnagyobb ikonja eltávozott közülünk. Lemmyt anno megsirattam, de Bud Spencer halála napokra megtört. Azokat a fantasztikus pillanatokat, amelyeket Bud Spencer filmes munkássága adott és adni fog életem hátralévő részében, azonban már nem veheti el tőlem senki. Arrivederci Carlo!
Forgács W. András: Bud Spencer hiányozni fog. Meg lehet emlékezni az összes kiváló filmjéről, de anélkül nehezen, hogy ne ismerjük be: egyedül sohasem működött igazán. Piedonénak ott volt Caputo, Jack Costellonak Jean Philippe Dumas (érdekes névválasztás a Miami Vice-ból igazolt Philip Michael Thomas-nak), és persze a szintén örökérvényű Terence Hill. Ahogy azt kiváló kollégám Laska Pál egyszer megfogalmazta: Bud Spencer karaktere - legyen az akár Banános Joe vagy Charlie, a Kincs ami nincsből - igazából semmit sem akar, csak azt, hogy hagyják békén. Őt nem érdekli semmi, maximum az előtte rotyogó hagymásbab, vagy a tripla hamburger. Terence Hill valójában nem a partnere - a jobb filmjeikben - hanem gyakorlatilag intrikusa Bud Spencernek; ő az, aki állandóan manipulálja, ellopja a kamionját, eltéríti a hajóját, kihívja ellenük a rosszemberek tucatjait. És mégsem tudunk haragudni rá, mert így éri el, hogy Bud azt tegye, amit látni szeretnénk: komótosan, a maga megfontolt és már-már szomorú módján a szart is kiverje Riccardo Pizzutiból. Mindig kell egy nagydarab, kedves óriás, aki betöri a Görög orrát - helyettünk is.
Borbíró Andris: Ha az ember találkozik valakivel, akiről tudni illik a társaságban, hogy "szintén zenész", vagyis közismert filmőrült, általában óvatos méricskélés kezdődik. A közös ismeretek és vélemények felderítésének ezen bonyolult táncában a felek feltérképezik az egyaránt rajongással vagy utálattal kezelt alkotók, műfajok és művek világítótornyait, az ellentétes értékítéletek zátonyait, valamint a kettő közötti átmeneteket.
Ezeken a folyton változó veszélyes vizeken márpedig kevesebb biztonságos, mikroagresszióktól és sértődésektől mentes terület létezik, mint a Bud Spencer - Terence Hill szigetek. Ami engem illet, még tizenpár év mozgóképmánia és tetemes szakirodalmi önképzés után sem tudnám megindokolni, miért, de - legalábbis az "értő" országokban, köztük egyáltalán nem utolsósorban hazánkban - az ő filmjeik egyszerűségében mély embersége, századszorra is működő lendülete és nem utolsósorban egyetemes humora ugyanolyan sikeresen teríti le a filmművészettel legkevésbé sem fertőzött száraz egyedeket, a műfajiságtól amúgy vállaltan irtózó ínyenceket vagy a mozit csak randihelynek használó fiatalokat, mint a magunkfajta geekeket...
Kár is idézgetni, kár is fejtegetni. Ha ma elkezdem fütyülni a Nincs kettő négy nélkül zenéjét a metrón, te úgyis folytatod. Szóval... melyikünk mondja?...
Köszönjük, Bud... köszönjük, Carlo!
