Gary Ridgway jelenleg 67 éves, és egy coloradói börtönben
tölti életfogytiglani büntetését. Ő Amerika történelmének egyik leghírhedtebb
sorozatgyilkosa. 2003-as elfogásakor 48 nő és fiatal lány (főleg prostituáltak)
meggyilkolásával vádolták meg, de később ennek majdnem a dupláját ismerte el.
Azóta közel százra teszik a nyolcvanas és a kilencvenes években megölt
áldozatai számát.
A Green River Killert az ő története alapján, a tényekhez nagyrészt ragaszkodva írta meg Jeff Jensen, annak a detektívnek a fia, aki húsz évig járt fáradhatatlanul és makacsul Ridgway nyomában, mire a technológia odáig fejlődött, hogy a korábban begyűjtött DNS-minták alapján végre beazonosíthatták a tettest.
A kötet borítóján ott díszeleg Stephen King igencsak figyelemfelkeltő ajánlása: évek óta nem olvasott ilyen ijesztő nyitójelenetet, állítja, és nem a levegőbe beszél. A Green River Killer tényleg úgy zuhan rád, mint egy fél tégla, és nem csak azért, mert valami hirtelen bekövetkező, sokkoló eseménnyel vezet be a történetbe, hanem azért is, ahogy ezt az eseményt ábrázolja. Jensen már itt is tényszerűen, pragmatikusan, dokuregényhez méltón mesél, Jonathan Case pedig ridegen távolságtartóan, egyszerű beállításokkal, de roppant kifejező arcokkal rajzolja meg a borzalmasan spontánnak és hétköznapinak ható jelenetet. (Case egyébként végig mimikákra és érzelmekre koncentrál, és e kétszázharminc oldal alapján ehhez kevesek értenek nála jobban.)
A képregény 1965-ben kezdődik, és egészen Ridgway 2003-as, a mű gerincét képező kihallgatásáig tart, ám messze nem egyenes kronológiát követ. Jensen folyamatosan ugrál előre-hátra az időben, összekötve a gyilkos vallomását a múltbeli tettekkel, az elfelejtett áldozatok keresését a korábbi helyszínelésekkel. A mozaikból nem csak a szörnyeteg portréja áll össze lassan, hanem Tom Jensen nyomozóé is: egy olyan emberé, aki szerény ambícióval indult neki rendőri pályafutásának, aki egy fél életen át igyekszik leszokni a dohányzásról, és aki idősebb korára fizikailag csak épphogy megfelel munkája követelményeinek – de akit az ügy nem hagy nyugodni, és akit évtizedeken át alattomosan, csendben, szüntelenül rág a kérdés belülről: miért?
Jensen meg akarja érteni Ridgwayt, fel akarja tárni a gonosz hatásmechanizmusát, a szörnyeteg mozgatórúgóit. Hisz nem egy hollywoodi thriller szuperdetektívje ő, csupán egy egyszerű kisember, akinek muszáj ragaszkodnia hozzá, hogy az őt körülvevő világnak van értelme – márpedig ha tényleg van, akkor Ridgwayt is valamiféle racionális motivációnak kell hajtania.
De ahogy Jensen nem egy szuperdetektív, úgy Ridgway sem egy szuper-sorozatgyilkos. Nem egy csúcs intelligens, karizmatikus Hannibal Lecter, egy saját beteg elméje szerint magasztos küldetést teljesítő John Doe, hanem csak egy kispolgár, egy fickó a szomszédból, a sarki boltból, a sorból a mozi jegypénztáránál. Valaki, akivel bármikor, bárhol összefuthatsz, valaki, aki éppen a harmadik feleségével él együtt. Valaki, aki simán felkoncol, miközben mit sem sejtő, szeretett kisfia ötven méterrel arrébb vár rá a kocsija anyósülésén.
Ridgway a halálbüntetés elkerülése érdekében beleegyezik, hogy elvezeti a zsarukat a még felderítetlen áldozatai nyugvóhelyére, de mivel tíz-húszéves esetekről van szó, az emlékezete gyakran cserbenhagyja. A férfi, aki nők tucatjait mészárolta le kegyetlenül, zavartan és szelíden szabadkozik, akár egy alázatos irodai dolgozó, akit valami enyhe mulasztáson kapott a nem túl szigorú főnöke. Őszintén sajnálja a dolgot, látszik rajta, hogy tényleg segíteni akar a nyomozóknak, sőt úgy beszél velük, mintha nem is a foglyuk lenne, hanem a munkatársuk („örülök, hogy együtt dolgozhatunk”) – jámbor arcvonásairól az olvasható le, hogy szerinte egy csónakban eveznek: elvégre közös céljuk, hogy megtalálják a holttesteket.
Jensen és Case sorozatgyilkosáról valósággal süt a normalitás, és néhány jelenetben nemhogy szörnyetegnek nem tűnik, de szinte az olvasó szimpátiájára is igényt tarthat. Ez annak is köszönhető, hogy a nyitójelenetet leszámítva (amelyben még felismerhetetlenül fiatal) sosem látjuk gyilkolni, így nehéz a tisztességes modorú, középkorú bácsit ténylegesen összekötni a földből előkapart csontvázakkal, a vízben felpuffadt hullákkal és a halott lányaik után zokogó anyákkal. Ridgway karaktere pont attól olyan hátborzongató, hogy soha, egyetlen percig sem tűnik félelmetesnek. Ez nem az a fickó, aki akár a megjelenésével, akár a viselkedésével, akár a beszédével bármiféle vészharangot megszólaltatna benned.
A popkultúrában oly sokszor mitikus szintre emelt sorozatgyilkos demisztifikálása, mint a Green River Killerből kiderül, kurvára ijesztő. És amikor Jensen húsz év után végre felteszi a nagy kérdést Ridgwaynek, és megkapja a választ, nem sokra megy vele. Nincs lezárás, megnyugvás, feloldozás, csak a ronda, beteg valóság, amit egyáltalán nem lehet racionális keretek közé zárni, megérteni és feldolgozni. A holttestek eltemetve, a gyilkos rács mögött, a munka elvégezve... de... ez lenne a happy end?
