A zöldsapkás Gordon arra jön haza a vietnami háborúból, hogy
az egész Harlemet felzabálta a drogkereskedelem, és a távolléte alatt még a
felesége is túladagolás áldozata lett. Kicsit gondolkodik a dolgokon, és arra
jut, hogy a Harlem átmenetileg nem az otthona, hanem egy ellenséges terület,
amelyet meg kell hódítania. Az ilyesmihez márpedig megvan a tapasztalata.
Összeszedi három zöldsapkás haverját, együtt becuccolnak a környék egy
elhagyatott, omladozó épületébe (i.e.: főhadiszállás), és háborúba kezdenek a
várost uraló drogosok, stricik és gyilkosok ellen.
Az 1973-as Gordon’s Wart az az Ossie Davis rendezte, aki először színészként szerzett nevet magának (ami akkoriban nem kis eredmény volt egy fekete számára), majd 1970-ben a Cotton Comes to Harlem című pre-blaxploitationnel tette le rendezői névjegyét. Filmes pályafutása mellett egyébként igen jelentős alakja volt a polgárjogi mozgalomnak is – egyszerre pacsizott Malcolm X-szel és Martin Luther Kinggel, plusz feleségével együtt főszervezőként vett részt a legendás 1963-as washingtoni menetben („Van egy álmom”).
A polgárjogi mozgalom egyik élharcosaként magától értetődő, hogy filmesként a többé-kevésbé az említett mozgalomból kinőtt blaxploitation felé vette az irányt. A Gordon’s War mégis inkább illik a ’70-es évek azon önbíráskodásról (illetve a kőkemény, no-bullshit zsarukról) szóló filmjeinek sorába, amelyek főleg az amerikai nagyvárosokban növekvő bűnözési hullám miatt találtak kedvező fogadtatásra a nézők köreiben. Vegyük csak a Bosszúvágyat (amely amúgy egy évvel a Gordon’s War után jött csak ki) vagy akár a Magnummal és tele szájjal a bankrablók kocsija elé kiálló Piszkos Harryt. Ha ehhez a tematikához hozzávesszük a vietnami hátteret, kábé megkapjuk a ’77-es Rolling Thunder elődjét. De egyébként nem, annyira azért nem jó film a Gordon’s War.
Viszont szórakoztató, ráadásul a korszak tipikus blaxploitationjeihez képest kifejezetten minőségi, megfontolt, gondosan kimunkált és – sajnos vagy szerencsére, attól függ, honnan nézzük – kevésbé hatásvadász, szenzációhajhász. Olyannyira, hogy az első felében, az ellenséges terep felmérésének, a célpontok kiválasztásának ábrázolásában már-már a police proceduraloknak (és mondjuk az ’50-res évekbeli zsarunoiroknak) azt a dokumentarista stílusát idézi, amely a blaxploitationöktől egyébként teljesen idegen.
Jól is áll ez a komolyság a filmnek. Míg a Richard Roundtree-k és Fred Williamsonok minden egyes szerepükben arról szóltak, hogy iszonyú lazák és vagányok legyenek, addig a Gordon’s War Paul Winfieldje hidegen, metodikusan, fegyelmezetten végzi a dolgát, és nem akarja mindenáron feldugni a bakancsát a fehér ember (blaxlpoitation nyelven, pejoratív felhanggal: „the man”) seggébe. Ez persze rá is nyomta a bélyegét a pályafutására: míg említett színésztársai ikonokká váltak (mert meg kell hagyni, kiválóan adták a lazaságot és a vagányságot), neki be kellett érnie azzal, hogy egy rakás híres sci-fiben haljon csúnya halált a Star Trek: Khan haragjától az első Terminatoron át a Támad a Mars!-ig.
Azért végül persze Gordon célkeresztje is feljebb emelkedik a fekete stricik és dílerek szintjétől, és rátalál a szálakat mozgató fehér emberekre. A film onnantól válik igazán izgalmassá és érdekessé, hogy az ex-zöldsapkások bűnellenes hadjáratára felfigyelnek az alvilág magasabb helyein is – ott, ahol az üzletet már nem sztereotip, páváskodó, striciöltözetű- és beszédű feketék, hanem szintén sztereotip, öltönyös, telefonemelgető, vállalatvezető fehérek bonyolítják.
A Gordon’s War a vietnami háborúból hazatérő veteránok kilátástalan helykeresésének és a feketék elnyomottság táplálta dühének szintézise – előbbi aspektusát tekintve szinte a Taxisofőr előfutára, bár annak majdani, kiélezett karakterdrámáját és társadalmi kórképét jóval kisebb lángon hevíti, és végül megelégszik azzal, hogy a műfaji konvenciók szolgálatába állítja. Pont ezért nem tud kilépni az exploitation keretei közül, nem tud „fontos” lenni, nem tud megrázó korlenyomattá válni.
Ha Davis egy kicsit több drámai és karakterhúst pakol a történet vázára a profin kivitelezett, kellően nyers és brutális akciójelenetek mellé, vagy ha mondjuk az események inkább csak ürügyül szolgáló háborús hátterére, pszichológiájára jobban ráfekszik, akkor a Gordon’s Wart akár olyan filmekkel is egy napon említhetnénk, mint a Rolling Thunder. Így nem, de attól még remek darab, a blaxploitationök közül pedig már csak komolyabb, elegánsabb attitűdjével is kiemelkedik.