Az Aznap éjjel az a tárgyalótermi és a whodunit sorozatoknak, ami a The Knick volt a kórházsorozatoknak. Precíziós eszközökkel bontja le választott témájáról annak minden, hosszú évtizedek alatt ráragadt sallangját, sematizmusát és hatásvadászatát, hogy feltárja egy rendszer (ezúttal az igazságszolgáltatás) működését, és az abban dolgozó, vagy éppen az abba bedarált emberek megrázó egyéni drámáit.
Nasir „Naz” Khan, egy pakisztáni-amerikai egyetemista, elköti apja taxiját, hogy elmehessen egy buliba. Útközben beszáll a kocsijába egy fiatal lány, a dolgok egymást követik, és Naz végül szemrevaló utasa lakásában és ágyában találja magát a szextől és drogtól mámoros éjszakában. Minden szép és jó, amíg hajnalban arra nem ébred, hogy a lány halott – valaki 22 késszúrással meggyilkolta.
Az ehhez hasonló felütés oly gyakori a krimiben, mint a vér egy zombihorrorban, száz meg száz variációt láttunk már rá - az Aznap éjjel (The Night Of, 2016, HBO) azonban valami más: a mértékletesség mesterműve, a bizonytalanság művészi szintre emelése, a mozgóképes történetmesélési elegancia abszolút netovábbja. És ez már az első rész után nyilvánvaló, mi több: fogalmam sincs, mikor láttam utoljára ennyire lenyűgöző, minden mozzanatában, képi megoldásában és hangulati fogásában tökéletes pilotot. Lehetséges, hogy soha.
Az a durván húsz perc, ami Naz másnap reggeli ébredése és a letartóztatása közt eltelik, az év messze legfeszültebb jelenete, pedig szó szerint nem történik benne semmi: a főszereplő és a néző is tehetetlenül várja, hogy a rendőrök rájöjjenek, a közlekedési szabálysértés miatt lekapcsolt Naz pont abból a lakásból menekült el (ugyanis pánikba esett), ahová gyilkosság miatt jöttek helyszínelni. Zaillian (egy kivételével az összes epizódot ő rendezte) az összes idegszálunkon egyenként játszik el a késleltetéssel, és már épp kegyelemért rimánkodnánk, amikor egy briliáns rendőrőrsi jelenetben egy véres kés előkerülésével pontot tesz az éjszaka végére. De ez persze csak a kezdet.
A kimértség és a hidegség ritkán tesz jót egy filmnek, de Zaillian és Price ezt minden túlzás nélküli kubricki hatásfokon műveli: az Aznap éjjel az ártatlanul (?) megvádolt átlagember noirjának sötét, kontrasztos és gyönyörű képi világát vegyíti a mérnöki precizitással kiszámított cselekményvezetéssel. Valahányszor azt hinnéd, na, most jön egy nagyjelenet, egy nagy monológ, egy mindent szétziláló reveláció, egy nagy robbanás, a sztori épp csak egy billenéssel araszol tovább, megtagadva a nézőtől mindenféle gőzkieresztést és megkönnyebbülést – a feszültség csak gyűlik és gyűlik tovább, és nincs hová mennie, sem az első részben, sem az utolsóban. Gyűlni fog még azután is, hogy lefutott a végső stáblista.
Mert bár az Aznap éjjel valóban krimi, amennyiben egy bűneset, egy gyilkosság anatómiáját nyújtja, de az ilyenkor rendszerint középpontban álló kérdések, többek közt a „ki tette?”, teljességgel másodlagosak. Zailliant és Price-ot az érdekli, hogy mi történik egy hétköznapi fiatallal, akit az igazságszolgáltatási rendszer megrág, hogy aztán vagy kiköpje, vagy élete végéig csócsálja. És ezen a ponton már majdnem mindegy, hogy az illető bűnös vagy ártatlan – ahogy azt Naz börtönbeli „mentora”, Freddy is megjegyzi.
A sitt, a vádak a tárgyalás, a lassan kétkedni kezdő családtagok végleg átformálják az embert. Naz az utolsó részben, hónapokkal a gyilkosság után, olyan rettenetes dolgokkal a háta mögött, amelyeket az ő korában (vagy igazából bármilyen korban) senkinek sem szabadna átélnie, már kopaszra borotválva, börtöntetkóval a nyakán ül a vádlottak padján – ha odakint nem is követett el bűnöket, odabent azóta igen. A sorozat átgondoltságát, a részletek iránt való elkötelezettségét demonstrálja, hogy Naznak a végére más a tekintete, a testtartása, a járása, a beszédstílusa - mindene. Riz Ahmed (az asszisztens az Éjjeli féregből) óriásit alakít.
Az Aznap éjjel illúziók nélkül ábrázolja az igazságszolgáltatási rendszer működését: nincsenek szívós bulldogdetektívek, emberfeletti ügyvédhősök, és nincs igazság sem, vagy ha van is, csak véletlenül, a világ tudta nélkül. A Naz ügyében eljáró nyomozó, Box (Bill Camp szinte mindenkit lejátszik az első részben) tehetséges, de makacs és szenvtelen mesterember, Naz védője, Stone (John Turturro szenzációsan, Ahmeddel vállvetve viszi a hátán a maradék hét epizódot) pedig egy rongyos, ekcémás, filléres zugügyvéd, afféle "street smart" figura nagyjából nulla tényleges tárgyalótermi tapasztalattal.
Zaillian és Price bámulatos érzékenységgel játszanak Naznak a többi szereplőre kifejtett hatásával. Tagadhatatlanul süt róla az ártatlanság, amely a világ legkiábrándultabb éjszakai lényeit is megállásra készteti: ezért habozik Box a megvádolásával a bizonyítékok tömkelege ellenére, ezért vállalja el az ügyét az egyébként striciket, tolvajokat, késelőket védő Stone, ezért veszi szárnyai alá a sitten a hidegvérű gyilkos, Freddy (A drót veteránja, Michael K. Williams szintén nagyot játszik). De miközben mindenkit megindít rémült, „szarvas a fényszóró előtt”-tekintetével, a tárgyalás alatt lassan felszínre bugyognak régi iskolai esetei súlyos testi sértésekkel és agresszív kirohanásokkal. Az ártatlanság poszterfiújában sötétség lapul.
Ez az állandó bizonytalanság, morális zavar és kiismerhetetlen szürkeség az Aznap éjjel lételeme, és ez egészen apró mellékszálakban is gyönyörűen megmutatkozik. Onnantól, hogy az ügyészség kénytelen gyorspályára terelni a tárgyalást a gyilkosság következtében a muszlimok ellen forduló népharag miatt (csak egy apró tényező a sok közül, amely kínos pontossággal mutat rá az igazságszolgáltatás ideális működésének teljes lehetetlenségére), addig az eldönthetetlen konfliktusig, amely Naz apja és az ő két üzleti partnere közt alakul ki (a taxi ugyanis, amelyet Naz elkötött, hármuk tulajdonában van, és ebből külön egzisztenciális válság kerekedik).
És sok-sok ilyen jelent után végre rájössz, miről is szól igazán az Aznap éjjel. Arról, hogy ha az igazságszolgáltatás megtalál, akár megérdemled, akár nem, lekever neked egy pofont, ráültet egy tébolyultan pörgő, közveszélyesen dülöngélő körhintára, és először azzal fenyeget, hogy életed hátralévő részét ebben szédülve-hányva-émelyegve fogod eltölteni, aztán meg egyszer csak kihajít belőle, és azt mondja: tessék, kezdj magaddal, amit akarsz. Csakhogy ez nem pusztán az igazságszolgáltatás, nyugodtan lépjünk túl ezen a szinten. Ez maga az élet. És nincs nagy megoldás és katarzis és jóvátétel, és csak annyit tehetsz, hogy tudomásul veszed, továbblépsz, és éled az életedet. Ekcémával vagy egészségesen, szabadon vagy börtönben, bűnösen vagy ártatlanul (macskával vagy anélkül).
Az élet leosztja neked a lapot, te pedig egyszerűen elfogadod. Vagy pedig elvesztél.
Az, hogy az Aznap éjjel több kérdést megválaszolatlanul hagy, hogy nem szolgál hagyományos értelemben vett „kielégítő” befejezéssel, hogy nem feltétlenül juttatja el a karaktereket valamilyen katartikus végpontba, egyáltalán nem egy „nesze, bazmeg, gondolj, amit akarsz”-féle hatásvadász bemutatás a nézőnek. Épp az ellenkezője: bízik az intelligenciánkban (nem túl gyakori ez manapság a filmvilágban), és arra buzdít, hogy gondolkozzunk el a sztori során felmerült morális, társadalmi, családi és igazságszolgáltatási dilemmákon – amit nem biztos, hogy ugyanúgy megtennénk, ha Zaillian és Price szépen becsomagolná az egész cselekményt, és gondosan átkötné egy kis piros masnival.
Persze lehet, hogy ha feltesszük magunknak a nagy kérdéseket, végül mi is csak arra jutunk, amire Naz – lehet, hogy mi is csak ugyanazt a választ tudjuk kinyögni, ahogy elrévedünk a távolba. Azt a választ, amelynek talán még soha semmilyen filmben vagy sorozatban nem volt ekkora súlya, mint itt:
„Nem tudom.”