"Epic" zenék!

Epic: „a long film, book or other work portraying deeds, or covering an extended period of time” –Oxford English Dictionary

Az „epic” vélhetőleg a legtöbbször tévesen használt angol kifejezések egyike –nemcsak nálunk, de angol nyelvterületen is. Az urbánus szlengben használják helyzetre, személyre, eseményre, filmre, kábé úgy, mintha valamilyen elragadtatást kifejező értékítélet lenne. Maga a szó egyébként eredetileg a görög eposz /ének/ szóból származik, és filmek vonatkozásában, ha mindenáron körül akarjuk írni, nagyívű cselekménnyel rendelkező, történelmi/sci-fi/fantasy keretek között játszódó, sokszor a világ (de legalábbis emberek kisebb vagy nagyobb közösségének) megmentésére irányuló hősközpontú darabok esetén használjuk helyesen.

Ha filmzenéről van szó, osztályozhatjuk hangszerelés alapján (klasszikus nagyzenekari vagy ép folklór-alapú, stb, stb.) vagy aszerint, hogy milyen érzelmeket akarnak kifejezni (illetve a hallgatóban kelteni). Talán ez utóbbi a legfontosabb közös nevező: hogy becsukott szemmel is érezzük, itt bizony most kőkemény érzelmi hullámzásra, uram bocsá’ katarzisveszélyre van kilátás. Másként, némi malíciával: bizony, a cél a pőre, szégyentelen hatásvadászat, s csak a zeneszerző (és a rendező) tehetségén múlik, hogy ez jó vagy rossz értelemben valósul-e meg.

Egy szó, mint száz: ebben a posztban a tíz olyan darabot válogattam össze, ami a kapcsolódó filmrészlettel, vagy anélkül, de mindenképpen emlékezetesre sikeredett. Kommentben nyugodtan lehet linkelni a saját kedvenceket.

John Williams: Duel of Fates /Star Wars: Baljós árnyak/

Darth Maul küzdelme a Qui-Gon Jinn/Obi van Kenobi kettős ellen nemcsak a legerősebb jelenete az amúgy méltán nem sokra tartott Baljós árnyaknak, de koreográfiájában és hangulatában az első trilógia bármelyik párbajjelenetét is simán lenyomja . Ahogy a ketrecbe zárt tigrisként fel-alá járkáló Maul farkasszemet néz a meditáló Qui-Gonnal: mintha a testet öltött Sith-kódex (nincs béke, csak szenvedély van…) feszülne össze a Jedi-kódexszel (nincs szenvedély, csak harmónia…). Az érdem jelentős részben John Williamsé is: a nagyzenekari hangzás és templomi kórus (helló, Carmina Burana) kombinálva a harcoló felek kecsességével olyan érzést kelt, mintha csakugyan valamiféle rituális istenítéletet látnánk. A kórus egyébként egy ősi walesi hősköltemény pár sorát kántálja, hozzávetőleges szanszkrit fordításban (és ez állítólag nem vicc). Egy pillanatig eltöprengtem rajta, mi lett volna, ha a szanszkrit helyett magyarra fordítják (á la Szárnyas fejvadász, az angolszász fülnek valószínűleg mindegy lenne) azt, hogy: „Én voltam a kard a kézben/Én voltam a pajzs a harcban/Én voltam a hárfa húrja”.

Ennio Morricone: Sixty Seconds to What (La resa dei conti) /Még pár dollárral többért/

Ezt a posztot n csurig lehetne tölteni a Mester életművével, végül a kedvenc Leone-westernem kedvenc jelenetének aláfestő zenéjét citáltam ide. Párbajjelenet ez is, abból a fajtából, amit önmagában is rengetegszer megnéztem már a különböző videómegosztókon, tele felejthetetlen momentumokkal: Gian Maria Volonte lassú, kéjes mosolyra húzódó szája; Lee van Cleef tekintete, amikor rádöbben, hogy egyetlen hibája miatt kudarcba fúlhat a hosszú évek óta tartó bosszúhadjárat; no és persze a mindent elsöprő katarzis, amikor Clint közbelép (“Very careless of you, old man…”). A pszichopata Indiót és a látszatra jéghideg Ezredest egyaránt kísértő, többször felbukkanó egyszerű dallam gitárral, kórussal, kasztanyettel, orgonával és trombitával alkotott elegyére csak egyetlen jelző lehet elég objektív, ez pedig a tökéletes.

Marco Beltrami: Rosemary’s Piano Theme /Az emlékek őre/ és Michael Giacchino: London Calling /Star Trek-Sötétségben/.

Rovatunk „piano only” szekciójához érkeztünk. Első versenyzőnk az eklatáns példája annak, hogy végtelenül szar filmekben is bukkanhatnak fel gyöngyszemek. Az emlékek őre (The Giver) című felejthető young adult adaptáció egyetlen értékelhető momentuma ez a rövid darab. A filmből nem maradt meg bennem semmi, ezért több szót nem is vesztegetnék rá, de a dallamtól még napokig nem tudtam megszabadulni. Ha lenne audiovizuális értelmező szótár, ezt a dalt cikkelyezném be a melankólia fogalmához.

Michael Giacchino szerzeménye már más tészta: nekem kifejezetten tetszett az újraélesztett Star Trek-sorozat mindkét eddigi darabja. A Dr. Who-ban már megkedvelt Noel Clarke alig két perces, zongorára hangszerelt pokoljárása apró, de fontos epizódja a filmnek.

Jerry Goldsmith: The Warriors /A 13. harcos/

A 13. harcos azon filmek közé tartozik, amikhez mindjárt két komplett soundtrack is készült: amikor Michael Crichton átvette John McTiernan helyét a rendezői székben, hozta magával a barátját, Jerry Goldsmith-t is. A legcoolabb filmes ima (mindjárt kettő is!) kitüntető címe mellett ez a film rendelkezik a legtöbbször újrahasznosított zenei főmotívummal: ezt a tracket, ami legelőször a harcosok kiválasztása során csendül fel (Jeg er väre den förste man!) legalább fél tucat bé-és cé-kategóriás filmben is hallottam már, jellemzően a hősök hosszú vándorlását aláfestendő.

Krzesimir Debski: Husaria Ginie /Tűzzel-vassal/

A rendszerváltás utáni lengyel film sikerrel abszolválta azt a feladatot, ami nekünk (legalábbis ami a rendszerváltás óta eltelt időszakot illeti) sajnos eddig nem sikerült: látványában is vállalható filmet forgatni a saját történelmükből. A Zsoltije Vodi-i csata ábrázolása nem teljesen történelemhű ugyan, de profi módon rakták össze: ahogy a büszke szárnyas huszárok előreszegezett lándzsával- a fogságba esett főhős szeme láttára - rohamra indulnak a kozákok (igazi badass, karóba húzva is az ellenséget átkozó társaság) ellen, és lassított felvételben, szó szerint belevesznek a sárba, abban kicsit az egész közös, Elbán inneni múltunk benne van. (az adekvát filmrészletet nem sikerült fellelnem hozzá, a belinkelt klip Sienkiewicz Özönvíz-trilógiájának mindhárom részéből darabjából tartalmaz részleteket)

Joel McNeely: Requiem /Az Ifjú Indiana Jones kalandjai/

Az Y-generációnak nem kell bemutatni a sorozatot, jó kis feelgood széria volt a maga idejében. A verduni mészárszéken játszódó része ugyanakkor rendesen elüt az alaphangulattól, és a végén is felemás a hepiend: Indy csak egyetlen napot tud nyerni a lövészárokban álló ezreknek. Az első világháborús témájú filmek egyébként is erősek, ha szívfacsargató zenei aláfestésről van szó: elég csak a Gallipoli utolsó jelenetéhez fűződőt (Albinoni: Adagio in G-minor) vagy a Fegyverszünet karácsonyra hazavágyó betétdalát (Dreaming of home) említeni. (A belinkelt klipben 0:49-től indul a zene).

Hans Zimmer: The Dark Knight Rises /A sötét lovag: Felemelkedés/

Abban a vallásban, ahol Morricone az Isten, egészen biztosan Hans Zimmer az egyik prófétája. Erős dilemmában voltam e között és a Gladiátor arénabeli csatáját kísérő track között, de aztán a Denevér győzött (mégiscsak Bruce a kedvenc képregényhősöm). Ahogy Morriconét hallgatva szinte látja az ember a lovak galoppozását, itt is könnyen támadhat olyan kényszerképzetünk, mintha egy kiterjesztett szárnyú denevér siklana el fölöttünk.

Igor Korneljuk: Woland’s Theme /Mester és Margarita/

Az oroszok nagyon tudnak, ha a hazai pálya régi és új klasszikusait kell adaptálni: példa rá az Akunyin Fandorin-ciklusából készült minisorozatok, vagy éppen a Mester és Margarita legutolsó, tíz részes feldolgozása. Amikor felcsendül az ördög (aki a maga módján sokkal kevésbé gonosz, mint az NKVD) témája, tudjuk, hogy valakivel mindjárt valami nagyon rossz dolog fog történni. Fun fact: a vokálban felhangzó „sator arepo tenet opera rotas” az egyik leghíresebb, oda-vissza, sőt négyzetben is ugyanúgy olvasható középkori „varázsige”, aminek egyébként az égegyadta világon semmi értelme nincs.

Trevor Jones: Promentory (Az utolsó mohikán)

Ritka az olyan soundtrack, ami minden darabjában olyan magas színvonalú, mint Michael Mann filmjéé, pedig volt benne néhány kanyar, mire összeállt. Eredetileg Trevor Jones volt az egyedüli zeneszerző, és elektronikus hangzás dominált volna: menet közben született a döntés, hogy a nagyzenekari hangzás sokkal jobban passzolna a heroikus cselekményhez. Az idő szorítása miatt (a hangszerelésen túl a végleges vágás miatt engedni/toldani is kellett a trackeket, hogy igazodjanak a jelenetek hosszához) vonták be Randy Edelmant. Az intro, az ostrom, a menekülés a folyón: csupa olyan rész, ahol dialógusok gyakorlatilag nincsenek, de a zene sodor magával, a csúcs pedig a Dougie Maclean 1990-es albumáról kölcsönzött dal (az eredeti itt: https://www.youtube.com/watch?v=MZ2MGloZV4U). Az utolsó tíz perc, kezdve a filmtörténet egyik legszebb önfeláldozásával (aki szinkronnal látta, annak nem biztos hogy átjön, lévén azt nagyon elbaszták) Magua és Alice Munro arcán lejátszódó néma küzdelemmel, egészen Csingacsguk bosszújáig hiba nélkül leforgatott szcéna.


Ramin Djawadi: The Light of the Seven /Trónok harca 6. évad 10. rész/

Cersei bosszúja, ha szigorúan állunk a dramaturgiához, rendelkezik néhány kevéssé logikus momentummal, de az aláfestő zene kellően fülbemászó volta miatt egészében mégis erősre sikeredett. Djawadi egy interjúban elmondta, hogy a showrunnerek valami unikálisat kértek tőle, ami úgy kíséri végig azt a bizonyos tíz percet, hogy a nézők a lehető legtovább maradjanak bizonytalanságban (és éppen ezért ne legyen benne olyan motívum, ami meghatározott karakterhez/karakterekhez kötődött korábban, mint pl a Rains of Castemere a Lannisterekhez). A zongora mint hangszer egészen új volt a sorozatban, és a maga minimálhangzásával kellőképp megadta a baljóslatú alaphangot (hárfával is kísérleteztek, de a zongora ütősebb volt), aztán az orgona emeli a tétet, és amikor a kétfős “fiúkórus” belép (nagyjából akkor, amikor a Qiburn madárkái előhúzzák a késeiket), már biztosak lehettünk benne, itt bizony aratni fog a halál.

Kövess minket Facebookon és Twitteren!

Üzenj a szerkesztőségnek

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Geekz kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, sértő, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a Geekzről/444-ről!